Deron - 4. rész

 Sziasztok! Sokára hozom, tudom, de egy kicsit legalább hosszabb, mint az eddigiek :) Komiknak most nagyon örülnék :)




Elszédültem. Ez most azt jelenti, amit gondolok, hogy jelent...? Nem bírtam megszólalni, bár Walty már hevesen megölelte a (végre) csapatfőnökömet.
- Igazából fel akartunk hívni, de valaki kitalálta, hogy jöjjön ide az egész pereputty, szóval viccesnek találtuk és idejöttünk - nevetgélt Eric. Még mindig nem nyögtem ki semmit, csak kábán néztem rájuk Anthony jött oda hozzám először: leguggolt mellém és lágyan lefeszegette az ujjaimat egy farmerről (akkor esett le, hogy végig görcsösen szorongattam a kezemben)
- Hé... hé... megcsináltad. A tiéd. Egész következő évre. - mondta halkan, valószínűleg látva rajtam a teljes sokkhatást.
- Azta... - áltam fel tántorogva és körülnéztem. Mindenki ragyogó szemekkel figyelt. Walter felkapott a hátára:
- Deron Pilewicz, a Lotus vadiúj üdvöskéje! - rikkantotta és mindenki vele nevetett. Megkönnyebbülten álltam fel, mikor letett és nagyon sokáig ráztam Eric Boullier kezét.
- Nagyon, nagyon, nagyon elmondhatatlanul köszönöm! - hálálkodtam, majd mindenkivel megismerkedtem és ölelkeztünk/kezet ráztunk/örömködtünk egy sort...
Így kerültem a csapatba.



DÖBBENET: Kimi Räikkönent egy szépségkirálynő lánya váltja!
    Sokáig nem tudtuk, hogy Nico Hülkenberg vagy Felipe Massa, esetleg valaki más veszi át a finn világbajnoktól a stafétabotot, most azonban világossá vált, hogy az új versenyző nem más, mint Deron Pilewicz, Katarzyna Pilewicz lengyel származású modell-színésznő és Peter Stenson világbajnok autóversenyző lánya! Eric Boullier csapatfőnök azzal indokolta döntését, hogy "hozzá hasonló vibráló természetű, profi és szívét-lelkét beleadó versenyzővel régen volt dolga" valamint nem befolyásolta a döntését, hogy "talán a többiek bolondnak néznek majd, amiért egy nőt vettem fel. De majd leesik az álluk"
Deron Pilewicz többnyire gokartversenyekben jeleskedett tizenéves koráig, amikortól a formaautókkal kezdett ismerkedni, majd tavaly a túraautó-világbajnokságba is bekerült (innen lehet ismerős sokuknak a neve) 
A hírt tegnap reggel jelentették be, azóta hatalmas érdeklődés övezi az egyébként nagyon csinos pilótalányt, aki egyébként nem nyilatkozik egyenlőre senkinek. 


Deron Pilewicz érkezése megosztja a pilótákat
A mezőny nagy része némi fenntartásokkal fogadta az új jövevényt: Fernando Alonsonak támadtak kétségei, hogy egy fiatal lány bírja e majd a rengeteg utazást és extrém terhelést, de sok szerencsét kívánt neki. Efelől aggódik Adrian Sutil és Pastor Maldonado is. Velük ellentétben azonban Jenson Button például kifejezetten várja az új lányt: twitteren fejtette ki, mennyire jót tesz ez a sportágnak és milyen jó, hogy a női rajongók is tudnak majd azonosulni valakivel. Romain Grosjean nagyon örül új csapattársának, majd vicceskedve megjegyezte, hogy eddig még Deron a legcsinosabb csapattársa. A Ferrarihoz átigazolt Kimi Räikkönen leszögezte, hogy az ő szemében Pilewicz nem több vagy kevesebb, mint akárki más a rajtrácsról: ha meg kell előznie, hát megelőzi.



- Felfogtad, hogy Kimi csak miattam nyilatkozott? - sóhajtottam fel és ránéztem a barátnőmre, Eizára, aki éppen felrántotta a cipzárt a pulcsiján, mert kocogni akart menni. Elvigyorodott.
- Nem lesz iszonyatosan furcsa, hogy a bálványoddal együtt utazgatunk majd mindenhová? - kérdezte és közben az iPhone-ját a futónadrágja zsebébe rejtette a fülhallgatójával együtt.
- De. Gondolom. Majd segítesz, hogy ne kerüljek túlságosan gáz szituba - kacsintottam. Eiza ugyanis a személyi edzőm is, de inkább barátnőmnek mondanám.
- Próbálkozok. - kacsintott - Na figyelj: elmegyek futni, addig nagyon remélem, hogy nem eszel semmi édességet. De komolyan. Deron, ha rájövök, jövőhéten tizenöt hosszt még úsznod kell pluszba. - mutogatott fenyegetően az ujjával. Kinyújtottam a nyelvemet rá. Folyton az úszással jön.
- Menj. - siettettem. Szófogadóan sétált ki az ajtón. Utánabámultam. Én, Eiza és a cicáink Kettő és Három együtt laktunk egy házban. Igen, a cicák, ezzel magyarázattal tartozom: eredetileg három macskánk volt, de Egy hamar elkóborolt, Kettő és Három viszont jól tűrik a szeretetünket. (a nevek kreativitásért Eiza felelős)
Az összeköltözés háttere pedig annyi, hogy ez így gazdaságosabb és nem is vagyunk olyan magányosak. Elsétáltam a konyháig és elővettem a macskakaját, mire Három olyan gyorsan futott elő, hogy szinte sistergett a lába alatt a szőnyeg.
- Hé - szóltam rá és igenis megvártuk, míg Kettő is előkecmereg ásítozva és csak akkor adtam nekik oda az "íncsiklandozó és egészséges - ezt vegye házikedvencének" feliratot büszkén hirdető konzerv tartalmát. Mohón estek neki. Leguggoltam és a fejüket simogattam. (gondolom ez nekik kevésbé tetszett mint nekem: ha belegondolok én sem örülnék ha egy hatalmas kéz veregetné a fejemet, miközben próbálom elfogyasztani a bolognaimat) - Remélem tudjátok, hogy alig egy-két hét és már én is ott leszek a srácok között. - kezdtem a hegyi beszédemet - És annyit fogok megelőzni, amennyit csak tudok - folytattam átszellemülten - Basszus, kellene némi csoki... - sandítottam a konyhapult felé.
- Hé, drágám, te mindig is magadban beszéltél? - felnevettem, mikor meghallottam anya hangját. Felé fordultam. Elragadó, mint mindig: farmer, halványlila selyeming, tökéletes frizura... és egy nagy tálca sütemény.
- Úristen, anya, de nem ehetek... - kezdtem szinte pánikban, de lepisszegett.
- Nyugi... egészséges liszt van benne vagy hogy a csudába hívják. Bár így nem jött fel olyan szép magasra és ízre sem olyan, de... - vonogatta a vállát. Megöleltem.
- Köszönöm. - sóhajtottam.
- Ne hülyéskedj, semmiség. Mesélj... várod?! - ült le izgatottan.
- El sem tudom mondani, mennyire - sóhajtottam fel és eltüntettem a számban egy mentás-csokis sütit.
- Nagyon nagyon vigyázz magadra. - aggodalmaskodott.
- Anya - vontam össze a szemöldökömet rögtön.
- Jó, jó, csak mondtam - emelte fel védekezően a karjait. - És nézz magadnak valami jóvágású srácot - kacsintott. Apropó, jóvágású srácok... erről tudna mesélni, ugyanis Jo Fuwisack világhírű rendező menyasszonya volt már, mikor apával találkozott és két hét után már fel is bontotta miatta az eljegyzést.
- Vezetni megyek, nem párt keresni - hárítottam.
- Igen, de ha jól emlékszem, pár éve még nyíltan vállaltad, hogy Kimi Räikkönen az all-time-favourite nálad. - kotnyeleskedett tovább, amire már muszáj volt elvigyorodnom.
- Jó... oké, Räikkönen jól néz ki, ez tény. - ismertem be. Anya harsányan felnevetett.
- Csak ennyi, ugye? "éppen nem néz ki rosszul, de kit érdekel"? - nevetett tovább. Sötét hajának hullámai vidáman ugráltak az arca körül. - A tesztre bepakoltál már? - érdeklődött. Tudtam, mi következik: felajánlja (rám kényszeríti) a segítségét és "praktikusan" bepakol nekem Jerezre...



- Ne feledd, hogy tíz perc múlva a pilóta-eligazításon kell lenned - figyelmeztetett Walter újra.
- Tudom, Walty, negyedjére szólsz. - forgattam a szemeimet.
- Csak túl sok minden van. Fel kellene vennünk valakit, aki csak a sajtóeseményeidről gondoskodik. - vállat vontam.
- Remek, keress egy sajtóst. - mentem bele. Walty gondterhelten túrt deresedő hajába, elővette a noteszét és feljegyzett valamit a Parker tollával.
- Lesz rá gondom - dünnyögte. - El sem hiszem, hogy itt vagyunk - nézett körül. A Lotus motorhome-jában ültünk és kávéztunk. Még csak kevesen mászkáltak bent, mégis értettem, mire gondol: hogy én itt várok a versenyzői eligazításra a csapatomnál... ezt nem gondoltam volna pár éve...
- Csak most már tudjak is bizonyítani... - szorítottam össze az állkapcsomat idegesen. Walty biztatóan tette a vállamra a kezét.
- Menni fog. Ez biztos. Rengeteg embert láttam már vezetni és te is tudod, hogy már felhagytam az egész menedzser-dologgal egy jó éve, amikor téged megláttalak... azonnal tudtam, hogy segítség kell neked, pár szponzor és ott leszel a legjobbak között.
Csendben végiggondoltam, amit mondott és próbáltam némi önbizalmat meríteni belőle. Na, nem, nem a vezetéshez. Ahhoz van önbizalmam. Ahhoz nincs, hogy pár perc múlva a világ legjobbjaival legyek egy szobában és úgy hallgassam végig az utasításokat, hogy én is egynek számítok közülük.
Nemsokára befejeztem a kávémat és gondterhelten az órámra néztem. Ideje indulni most már tényleg.
A FIA központjához sétáltam
és csak abban reménykedtem, hogy még nem lesznek ott sokan. Elképzeltem a szituációt, hogy ki fogom nyitni az ajtót (ami amilyen szerencsém van általában, hangosan nyikorogni fog) mire mindenki felém fordul majd és kérdőn néznek rám...
De semmi ilyesmitől nem kellett tartanom: csupán a csapattársam és a két McLarenes tartózkodott bent. Jenson rögtön felállt és széles vigyorral, valamint kedvesen kinyújtott kézzel üdvözölt.
- A Két Lábon Járó Csodához van szerencsém, ha nem tévedek - rázta meg a kezemet - Jenson. - mondta a rend kedvéért, mintha fogalmam sem lenne, hogy hívják. - Megnéztem pár összefoglalót az eddigi versenyeidről. Tényleg nagyon ügyes vagy - őszintének tűnt, nem olyannak aki a szemembe mondja a bókokat és a hátam mögött szid. Meglepetten pislogtam.
- Hű. Köszönöm. Mármint... Deron. Deron vagyok - kaptam észbe. Remek. Máris azt hiszi, hogy a saját nevem is alig jut eszembe. Közben bejött egyszerre a Force India, a RedBull és a Mercedes kettőse is.
Ahogy gyűltek, éreztem némi késztetést, hogy elbújjak valahol... akkor pillantottam meg a folyosón az asztalt, rajta kávéval, cukorral, tejszínnel... pillanatok alatt ott teremtem és nem érdekelt a tény, hogy három perce ittam meg egy kávét, ez most remek kibúvónak tűnt. Majd ha már mindenki bement, én is beülök... körülbelül leghátra. Nem szeretek ennyire a középpontban lenni.
Olyan lassan próbáltam megcsinálni a kávét, amennyire csak lehetséges. Éppen a tejszínért nyúltam, mikor valaki unott hangon szólt hozzám, miközben elment mellettem:
- Nekem is egyet, kevés cukor, tejszín felesleges. - kis híján elejtettem a hófehér porcelánkancsót és ijedten fordultam meg: már csak Kimi Räikkönen hátát láttam, amint ő is bement a többiekhez. A szívem hevesen dobogott. Megköszörültem a torkomat és visszatettem a helyére a tejszínt. Remegő kézzel mentem be és zavartan álltam meg mellette. Éppen finnül telefonált, miközben kényelmesen elhelyezkedett az egyik hátsó széken. Most mit csináljak...? Álljak itt és várjam meg, míg befejezi? Vagy gyorsan nyomjam a kezébe? Szinte hallottam, ahogy a vér a fülemben dübörög, miközben Kimi még mindig nem nézett fel, csak a pólója szélét piszkálta, miközben nyomta a finn szöveget. Végre letette. Nagyot nyeltem.

- Öhh... - nyújtottam át neki a kávéscsészét nyögve. Szuper, a legjobb arcomat mutattam neki. Deron Pilewicz mai alakításának fantázianeve:"a néma, gyenge értelmi képességekkel rendelkező rongybaba mindennapjai"
- Remek! - bólintott és most is csak a kávét nézte, mikor elvette a kezemből. Charlie akkor jött be.
- Á, Deron, drága. Remélem minden rendben - veregette meg a vállamat - Isten hozott nálunk. - nézett rám bátorítóan és előrement, hogy elkezdje a tájékoztatót.
- Ja, hogy a Csaj vagy. Bocs. Azt hittem valami... valami... büféslányka. - mormolta Kimi mögöttem, de nem tűnt túlságosan szívbajosnak. Visszafordultam.
- Öhhm... öhh... semmi. Semmi baj, úgy értem. Deron vagyok - nyújtottam kezet, mikor végre eszembe jutott, mit kellene csinálni. Ő már nem volt olyan gentleman, mint Jenson: elfogadta a kezemet, de nem futotta le a szokásos kört, hogy "Ó, én meg Kimi". Tisztába van vele, hogy ismerem.
- Ennyire izgulsz? - kérdezte halvány vigyorral.
- Ó. Nem. Igen. Vagyis nem. Miért? - teljesen összezavarodtam.
- Remeg a kezed. - pillantott le a kezemre. Még mindig görcsösen markoltam a jobbját. Hirtelen elengedtem.
- Bocsi. Egy kicsit talán. - remek. Ebbe a mondatba egy "öhhhmm"-t sem tettem, határozott javuló tendenciát mutat a társalgásom!
- Csüccs. - biccentett maga mellé az üres székre. Akkor esett le, hogy már csak én állok.
Egy csodás bemutatkozáson voltam túl.

Deron - 3. rész

Sziasztok! Igen, tudom. Soha többé nem ígérek semmit inkább :/ Az lesz még a végén, mint a dupla résszel múlt hétvégén... :( 
De most itt vagyok és már az új design is nagyon előrehaladott állapotban van ;)

Az autó sokkal erősebb és magasabb rendű volt, mint az összes eddigi autó együttvéve, amit valaha is vezetettem. Addig nyomtam a pedált, ameddig csak bírtam.
- Eddig imádlak. - szólalt meg elégedetten Anthony a rádióba. Elmosolyodtam. - Versenyhelyzet. Előtted van Mattheo, szabadon előzhetitek egymást. Ismétlem: előzhetitek egymást. - tette hozzá, de addigra én már szélárnyékba is húzódtam. Az előttem haladó srác (aki körülbelül annyira volt szimpatikus, mint Joker a Batman-filmekből) láthatóan nem számított erre: döbbenten fordult a visszapillantó-tükör felé. Aztán előbb jobbra, majd balra, aztán újra jobbra és végül megint balra húzódott. Hé, hé, hé, mégis mit csinál? Ha a balett szimpibb neki, ne itt rontsa a levegőt!
- Anthony, ha ez versenyhelyzet, nem csak egyszer változtathatja a helyét?! - dohogtam és még igyekeztem aránylag visszafogni magamat.
- Csak az járjon a fejedben, hogy a teszt minden pillanata befolyásolhatja a vezetőséget a döntésben - dünnyögte és erős gyanúm volt arra nézve, hogy most ő is szívesen lekeverne egyet ennek a Mattheo-gyereknek.
- A... - elharaptam a mondat végét és magamban tettem hozzá, hogy "rohadt életbe". Újra mögé húzódtam és próbáltam kivárni a megfelelő pillanatot, hogy előzhessek...

                          Hét éves voltam. Két nagyjából velem egykorú kisfiú volt tőlem nem messze, akik a gokartjaik mellett ültek és játszottak (talán kártyáztak...?) Apa leguggolt mellém és óvatosan kérdezte:
- Biztos, hogy el akarsz indulni? Én tudom, hogy ügyes lány vagy, Deron. De nézd, ők itt mind fiúk. Kivéve persze azt a disznó-kislányt a hatos karttal - pillantott most oldalra elgondolkodva. Igaza volt. Ismertem azt a lányt, láttam párszor. Csak egy évvel volt idősebb, mégis legalább hatszor akkora darab volt, széles válakkal és csülökszerű kezekkel. - Na mindegy - rázta meg a fejét apa gyorsan, hátha nem figyeltem rá, mikor ledisznózta Preeda Harrisont. - A lényeg, hogy nem kötelező indulnod.
- Apa. Meg akarom nyerni. - vettem ki a kezéből a sötétrózsaszín bukósisakot durcásan. Elvigyorodott.

- Ez ám az én kislányom! - kapott fel a karjaiba. - Mondtam én, csak tudod, anyád a fejébe vette, hogy nem is akarsz kartozni, csak bizonyítani akarod nekem, hogy te is képes vagy rá. Valami komplexusról hadovált. Tuti abban a könyvben olvasta, amit Julie nénikéd adott neki karácsonyra... mindig ilyen pszichológiai szarságokat ad nekünk - legyintett és szemlátomást nem zavarta, hogy egy szót sem értettem az egészből hét éves fejjel. Abban az évben versenyzett utoljára. - Figyelj, drágám, apa most megy és leül a lelátón. És majd lengetem a zászlókat meg mindent, ne aggódj - kacsintott. - Sok szerencsét, apuci kicsi lánya - puszilt meg, aztán elsétált a tribün irányába. Nagyot nyeltem, bár nem féltem túlságosan, de nem szerettem volna apának csalódást okozni. Rutinosan kapcsoltam be a bukósisakomat (amit aztán egy pályabíró ellenőrzött miután szörnyülködött egy sort fojtott hangon a kollégájának, hogy "mégis hogy lehet ilyen csöppnyi kislányt versenyzésre kényszeríteni") és alig vártam, hogy kialudjanak a lámpák. A versenyszellem mindig is túlbuzgott bennem: nem érdekelt a kidobó, fogócska, bújócska... ameddig nem használták a 'verseny' szót. Onnantól kezdve rögtön én akartam lenni az első, az egyetlen, a legjobb. És ez a gokartokkal még inkább működött.
Hatodik helyről indultam, de küzdöttem, gyűrtem lefelé a többieket. Az egyik kártyázó kisfiút egy látványos trükkel előztem, Preeda Disznó Harrisont viszont nagyon sokáig hajkurásztam, mire végre be tudtam venni. Már csak két kör volt hátra, de még a négyes számú előttem volt. Már alig lassítottam a kanyarokban, hogy utol tudjam érni. A kart brummogó, köhögő hangokat hallatott, jelezve, hogy nem erre a tempóra találták ki. De megérte, pillanatokon belül ugyanis végre el tudtam menni a négyes mellet is. A maradék kört óvatosan vezettem végig, hogy a kart biztosan túlélje... nem volt okom aggodalomra: sima győzelmet arattam. Én, az apró kislány, akit "belekényszerítettek" a gokartjába. Apa odafutott hozzám és felkapott a nyakába. Egyetlen másodpercre úgy láttam, mintha könnybe lábadtak volna a szemei, de elhessegette a gondolatot a hét-éves-én: apa nem olyan férfi, aki sírna... 
- Menj, hadd adják oda a kupát. Utána pedig elmegyünk a Donkey Desertsbe és annyi sütit veszünk, amennyit csak bírunk. Rendben, Deron? - ölelt magához.
- Óuuu - csaptam össze a tenyereimet lenyűgözve -  Még mentás-étcsokis brownie-t is?! - simogattam apa baseballsapkáját.
- Azt is, csak azt ne áruld el anyádnak: tudod, hogy egészségtelennek tartja. - sóhajtott fel. Nevetve fontam át mindig is vékony karjaimat a nyaka körül...


Ez járt a fejemben, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy Mattheot szarrá előzzem. Mennie kell. Meg kell előznöm. Sikerülnie kell, Deron, csináld már...! Teljesen kiszorított és alig hagyott helyet.
- Na rendben. Megmondja neki a mérnök, hogy ezt nem csinálhatja. Egy autónyi szabad teret engednie kell. - mormolta Anthony.
- Hagyd. Mindegy. Versenyhelyzetekben sem fognak a fülére szólni, hogy engedd el légyszi a mögötted autókázó csajt, nemde? - érveltem. Anthony dühösen fújtatott, de ezt beleegyezésnek vettem. Mattheo mellé kerültem.... rám húzta a kormányt. Most már tényleg rohadj meg! Az első szárnyam baloldala letört, de nem foglalkoztam ezzel: rányomtam a gázpedálra és jobban gyorsítottam ki. Elé kerültem, de tudtam, hogy nincs még vége... mindenesetre egészen a teszt végéig magam mögött tartottam. Anthony tetovált karját nyújtotta, hogy kisegítsen az autóból, mikor Mattheo mindenkit félrelökve jött oda hozzám.
- Majdnem kimentem miattad a pályáról. - sziszegte. Na álljon meg a menet!
- Ó, igen, elnézésedért esedezem, nézd, milyen agresszív voltam, még a saját első szárnyamat is széttörtem! - mutattam az orrkúpomra.
- Talán mert úgy vezetsz, mint egy eszeveszett hat éves - köpte a szavakat.
- De legalább szabályosan, könyörgöm! - pattantam ki az autóból és közelebb léptem hozzá: vagy egy fejjel magasabb volt és nagyon-nagyon lesajnálóan nézett rám.
- Jó ég, tényleg őt is idehoztátok? - pillantott most Anthonyra, aki állkapcsát mérgesen összeszorítva figyelte az eseményeket - De most komolyan: ilyen női hisztit akartok a csapatnál? - kérdezte, de a szőke srác nem válaszolt. Eric jött ki, miközben Zayn, a harmadik versenyző is kiszállt már az autóból.
- Köszönünk mindent, a mai nap folyamán még értesítünk titeket. - mosolygott barátságosan Eric Boullier.
- Remek. Kérdés, hogy mennyi félnivalóm van Csipkerózsikától - zsörtölődött félhangosan Mattheo.
- Matt, neked köszönjük a tesztet, sajnáljuk, de nem igazán felelsz meg a csapat elvárásainak - szólalt meg Eric válaszképpen és bár ugyanolyan kedves és barátságos volt az arca, a hangszínébe vegyült némi él is.
- Hogy mi? - kérdezte meglepve Mattheo és hitetlenkedve, gúnyosan mosolyodott el: - Eric, ugye most viccelsz? - nézett a Lotus csapatfőnökére.
- Sajnálom - ismételte ő - Remek versenyző vagy, de nincs meg benned... egyfajta alázat, amelyet keresünk.
- Alázat... - ismételte a Világ Legunszimpatikusabb Embere címre jó eséllyel pályázó srác, majd gúnyos mosolya vigyorrá szélesedett - Alázat?! Ha az kell, hogy csicskáztassatok valakit Grosjean mellett, hát tessék. Igen, az valóban nem én leszek. Ajánlom ezt a libát, hátha ő elég alázatos nektek. Remek. Szuper, igazán. Tudjátok, mit? Örülök. Ez eldöntötte a kérdést, hogy a Saubernél vagy itt folytassam.
- Sok sikert. - mordultam fel. Mély csend ült a társaságra. Zayn csendesen álldogált a háttérben, Anthony, én és Erik mérgesen néztünk Mattheora, aki próbált olyan megvető arcot vágni, amilyet csak tud.
- Viszlát, Matt. Deron, Zayn, fáradjatok be - invitált minket Eric. Utoljára még Mattheora néztem olyan fejjel, mint Schwarzenegger mielőtt gyilkol, aztán követtem a (remélhetőleg légyszilégyszi) leendő csapatfőnökömet.

Nem sokáig maradtunk. Walter bent várt, de mint tapasztalt menedzser, egy szót sem szólt, csak mikor kettesben maradtunk: úgy ugrándozott körülöttem, mint egy kisgyerek és alig jutott szóhoz. Mikor mégis, akkor elmondta, milyen büszke rám és hogy nagyobb esélyem van, mint Zayn-nek, mert a szponzoraink nagyjából ugyanolyan horderejűek és a Lotusnak valószínűleg anyagilag sem lenne rossz az a sajtófelhang, amit a női pilóta alkalmazása jelent.
- Ne ezért vegyenek fel. - morogtam és fáradtan ültem le egy fotelbe.
- Tudom, hogy ezt utálod, de mivel változtatni nem nagyon tudsz, egyszerűbb, ha elfogadod és próbálod természetes előnyként felfogni a dolgot. - kedélyeskedett és még mindig úgy fel volt pörögve, mintha gumibogyó-szörpöt ivott volna. Jó sokat. Vodkával keverve.
- Mikor akarnak egyáltalán dönteni? - sóhajtottam fel fájdalmasan.
- Még ma állítólag - vonogatta a vállát. Köszi, Walty, igazán sok új információt kaptam. Idegesen és zavartan tébláboltam a hotelszobában (nem mintha túl messze laknánk a pályától, de a teszt idejére én és Walter jobbnak láttuk beköltözni a Hannis-be) úgy tettem, mint aki bepakol a bőröndjébe, de a dolog több sebből vérzett: iszonyatosan rendetlen vagyok ezért nem is tudok rendesen pakolni... valamint nem bírtam a pakolásra koncentrálni tehát önkéntelenül ki-be tettem egy zoknit már legalább kilencedjére anélkül, hogy felfogtam volna egyáltalán, hogy mit csinálok. Akkor kopogtattak.
Fáradtan pillantottam fel és az volt az első gondolatom, hogy akárki az, elhajtom... de Walter már felállt és mihelyst megigazította remekbe szabott öltönyét, már nyitotta is az ajtót...
Anthony volt az, mellette Eric Boullier, valamint egy rakat mérnök, szerelő, a csapat tulajdonosa, sajtósa, mindenki. Teljesen lefagytam. Aztán Eric Boullier kinyújtotta a kezét, amiben sok oldalas fehér dokumentum volt:
- Aláírná, Deron kedves?

Deron - 2. rész

Sziasztok! Igen, überkésőn hozom :/ Ne haragudjatok, kövezzetek meg, nagyon sok minden van most nekem, de azért készülgetek én vele :)) A hétvégén dupla rész várható, tehát ezen kívül még egy ! :)))
Írjatok, pipáljatok, keressetek, imádlak titeket :)) <3

 

     -         Jaj, ne haragudj – szabadkoztam.
-         Túlélem – kacsintott. Mindig mindenkire kacsint vajon, vagy ez csak nekem szól? – Anthony vagyok – nyújtotta ki a karját felém, féloldalas vigyort villantva. Az alkarjára egy sas volt tetoválva és valami egész hosszú szöveg, amit nem tudtam ilyen gyorsan elolvasni.
-         Én meg… - vettem nagy levegőt, de nem hagyta, hogy befejezzem:
-         Az autóversenyző tündérke, aki utoljára ment ki a pályára. Tudom én.
-         Vagy úgy… - nevettem fel. Ha csak hülyéskedik, annak vicces, de ha ez bepróbálkozás akart lenni, akkor határozottan nem az. Tündérke…?!
-         Igazából mindent tudok – suttogta úgy, mintha valami szupertitkos dolgot mondott volna. – Ja és a kilences kanyarban folyamatosan egész durván vágod át a sikánt. Az agresszív, szép volt. – mondta elismerően.
-         Ha mindent tudsz, inkább mondd el, merre van a déli szárny. – forgattam a szemeimet.
-         Gyere, megmutatom – karolta át a vállamat.
-         Végig nézted az egész tesztet? – érdeklődtem most. Nem kispályás szerelő lehet, ha azt a kilences kanyaros dolgot így megfigyelte.
-         Nem csak végig néztem. Nem ismerős a hangom? – bökött meg. – „Most két kört úgy, hogy kíméled a gumikat” – mondta és akkor leesett.
-         Basszus, te beszéltél a rádióban. Te vagy a mérnök, aki beszélt velem. – Istenem, de hülye vagyok.
-         Bingó! – csettintett a nyelvével. – De hová is kell menned?
-         Orvoshoz. – sóhajtottam fel.
-         Áh. Értem. – a folyosó kórháztisztasága, a hófehér falak és a gondterhelten járkáló csapattagok jelenléte mind a profizmust sugallta. Anthony kedvesen szóval tartott, miközben elvezetett a sportorvos ajtajáig, utána pedig úgy hagyott ott, hogy „pihenjem ki magam, mert nagy nap lesz a holnapi”. Ha eddig nem stresszeltem, hát majd most már fogok. Kopogtattam, majd benyitottam. Középkorú, szigorú arcú volt a doki.
-         Áh. Eric jelezte már, hogy jön majd. – nézett rám egy széles mosollyal, ami megcáfolta azt a szigorúságot, amit az arca alapján betudtam neki. – Dr. Heisberg vagyok, foglaljon helyet, kisasszony. – mutatott az előtte lévő fehér bőrszékre. – Neve? – kérdezte, miközben egy vastag jegyzetfüzetet nyitott ki. Bizalmatlanul néztem a kezében tartott ceruzára és a füzetlapokra. Elkapta a pillantásom és elmosolyodott. – Sajnálom, régimódi vagyok, az asszisztensem szokta átvezetni a gépbe az adatokat, én öregnek érzem ehhez már magam.

-         Aha. Értem. – próbáltam érdeklődőnek tűnni – Deron Pilewicz. – adtam meg a nevemet. A doki vagy nem látott még Indiana Jones-t és egy részt sem a Pinkcouture Ladies című négy évadot megélő, nem túl intellektuális sorozatból, vagy egyszerűen nem érdekelte, hogy Katarzyna Pilewiczhez esetleg bármi más közöm is van a névrokonságot leszámítva. Ő ugyanis nem bámult rám meglepve.
-         Duplavé, cé-zé, ha jól sejtem. – mormolta, miközben körmölt.
-         Pontosan.
-         Eric szeretné, ha megvizsgálnám, hogy bírta ezt a megterhelést. – közölte. Igen, nyilvánvaló volt. – Elsősorban a nyakára vagyok kíváncsi. – tette hozzá, mikor kopogtattak. – Később! – kiáltott ki. Hát a nyakamra lehet kíváncsi. Ha elő tudja ásni egyáltalán a hat réteg korrektor alatt. Sok sikert, doktor Heisberg! Felállt és elém lépett, két kezét rám tette. Vagy az én nyakam kicsit, vagy az ő kezei túl nagyok, mindenesetre könnyedén átérte két kézzel. Beharaptam a számat. Ez marhára fáj, vajon sokáig fogja még ezt csinálni?
       Tapogatta, nyomogatta a nyakamat és én körülbelül fel akartam üvölteni, annyira szar érzés volt. De tűrnöm kellett, mert ha most azt mondja, hogy holnap nem mehetek ki a pályára, hát nekem annyi.
-         Tényleg nem fáj? – rökönyödött meg. Szívtam a fogamat, miközben megráztam a fejemet. – Fura. – vonta fel a szemöldökét. – Azt vártam volna, hogy elpattannak az erek és megjelennek apróbb véraláfutások. Tévedtem. – És tényleg. Nem csak apróbb véraláfutások jelentek meg, hanem egész nagyok. Úgy értem, persze… a korrektor alatt. Nem figyeltem eléggé, ezért mikor hirtelen megszorította a nyakamat, fájdalmasan feljajdultam. Szúrósan nézett rám.
-         Erre gondoltam… nem létezik, hogy nem fáj magának. Akinek ilyen kismadárnyaka van, az elképzelhetetlen, hogy csak úgy kint körözgessen jelentősebb nyaktájéki fájdalom nélkül. – szidott le kissé. Megint kopogtattak. – Mondtam már, hogy még szükségem van pár percre! – mordult fel. – Nem tudom, hogy mehet e holnap, Deron. – mondta szomorkásan. – A szövetek valószínűleg már most is egész nagy mértékben károsodtak, az izmok ezt megsínylik hosszú távon.
-         Tesztelnem kell holnap, Dr. Heisberg! – tiltakoztam. Lehetetlen, hogy fél életemben erre készültem és most egy idősödő túlbuzgó orvos miatt dől össze minden, mint egy kártyavár.
-         Meglátjuk, én ebben nem vagyok biztos egyáltalán. Csak egy pillanat – biccentett az ajtó felé, amin harmadjára is kopogtattak. Felállt és lassú, megfontolt léptekkel hagyta el a rendelőt. Tompán hallottam, ahogy elkezdi a következő „páciens” leszidását, amiért nem tud várni pár percet. Felsóhajtottam és ujjaimmal a fekete asztalon doboltam. Leletek, sztetoszkóp, Parker toll, vérnyomásmérő, bélyegzők… hirtelen előredőltem és a szemem kitágult a hirtelen felismeréstől. Az ajtó felé pillantottam, de a doktor még nem jött. Villámgyorsan felkaptam az „engedélyezve” feliratot viselő bélyegzőt és a nevem mellé nyomtam a füzetébe. Dobogó szívvel álltam fel. Abban a másodpercben döngő léptekkel tért vissza a doki, nyomában egy alacsony, de izmos fekete hajú sráccal.
-         …igen, Mattheo, de értsd meg, várnod kell…! – fakadt ki most éppen neki. – A hölgy még nem végzett! – mutatott rám.
-         De nekem most azonnal kell, Jürgen, ezt meg te értsd meg – replikázott. Láthatóan elég jóba van vele, ha letegezi.
-         Előbb ezt lezárom! – vitatkozott.
-         Már lezártad – pillantott a füzetére a srác. A picsába. Most jön az a rész, amikor engem kidobnak, de minimum nagyon lecsesznek, nekem meg magyarázkodni kell. Azért… azért nyomtam rá a bélyegzőt, mert kíváncsi voltam, van e benne tinta… vagy mert kicsi korom óta addikció fűz a világ összes nyomdájához és mindet ki akarom próbálni, mert ez az életcélom…
-         Dehogy zár… - kezdte legyintve az orvos, de a füzetre pillantva felszaladt a szemöldöke egészen a homloka közepéig. – Vagy talán mégis…? Nem, nem is emlékszek, hogy… - bizonytalanodott el.
-         Ne rabold már az időmet, kérlek, sietnem kell! – csattant fel a Mattheonak nevezett. A doki mérgesen huppant le a székébe.
-         Jól van. Rendben, ön elmehet, Deron. – nézett rám sürgetően. Ennyi? Megúsztam? Egy igazi bűnöző vagyok vagy mi…
              Hát így kaptam meg az engedélyt, hogy másnap megint menjek a megüresedett helyért. 
 
    Reggelre a nyakam jobban fájt, mint bármikor, de elhanyagolható tényező volt ahhoz képest, hogy talán ma sikerül életem Nagy Álma. -         Egyszerre mentek majd ki, oké? – kérdezett minket Eric már a motorhome-ban. Körülnéztem. Az egyik srác a tegnap megismert Mattheo volt, a másik pedig a tavalyi GP2-es bajnok, Zayn Gluckistein. Zayn egy aranyos, ’légynek-sem-tudna-ártani’ típusú borostás srác. A másik pedig egy öntelt hólyag a tegnapi alapján. – Mindegyikőtök mellett ott lesz majd egy mérnök, aki irányít. – felpillantottam. A sas-tetkós Anthony engem nézett és vigyorgott. -         Én a csajt választanám, ha nem gond. – szögezte most le, általános derültséget keltve. Próbáltam elnyomni egy mosolyt. Eric eljátszotta, hogy neheztel rá, de aztán ő is elnevette magát. -         Rendben, a házi casanovánk, Anthony Deronnal lesz. Ed Zayn-hez és Miroslav, te pedig Mattheohoz mész majd. -         Én már dolgoztam Eddel, most is vele akarok. – vágott közbe a sötét hajú. Jaj, hogy az anyádat már! -         Sajnálom. – habár Eric mosolygott, a szeméből mintha csak az én reakciómat olvastam volna ki. – Akár el is kezdhetitek a készülődést és meglátjuk. Sok sikert. – megint egy mosoly. Vagy tényleg ilyen vidám vagy botoxoltatott és nem képes nem mosolyogni. Anthony hozzám lépett. -         Hallottad: készülődjünk. – ismételte Eric szavait egy szemtelen kis vigyorral. Hogy ebben a csapatban mindenki milyen ilyen eszméletlen boldog, hogy folyamatosan nevetésre áll a szája, hihetetlen! -         Rendben – követtem. Egyenesen a boxba ment. Leakasztotta a bukósisakomat, a HANSot, egy maszkot és egy pár kesztyűt. Levettem egy hajgumit a kezemről és egy pillanat alatt gyors kontyba rendeztem a hajamat, hogy ne legyen útban. -         Hé. Nem ismerlek én valahonnan?! – nézett rám meglepetten, mihelyst a hajam elkerült az arcom mellől. -         Attól függ. Láttad az Indiana Jones-t? – érdeklődtem mély sóhajjal. -         Aha. – felelte értetlenül -         Akkor majdnem. – hagytam fura kétségek között. Őt már végképp nem akarom azzal elijeszteni, hogy egy szépségkirálynő és egy világbajnok lánya vagyok. Már nem mintha olyan nagyon ritka lenne az ilyesmi… úgy értem a rali világbajnokok általában fehérneműmodellekkel szoktak összejönni vagy Miss ezzel-Miss azzal. Ez az én szüleimnél is tipikus eset volt: apa megnyerte a második VB-címét, pont abban az évben, mikor anyát a világ második legszebbjének választották, aki amellett, hogy imádta a koronáját és a szépségversenyeket, az autósportokért is odavolt. Apa azóta is mindig elmeséli, hogy hebegett Miss Lengyelország, mikor először meglátta. -         Segítek – lépett elém, mintha fizikailag képtelen lennék a saját fejemre húzni a maszkot és feltétlenül szükségem lenne az ő segítségére is ehhez a rémesen bonyolult művelethez. – Örülnék neki, ha te lennél jövőre Romain csapattársa. – adta meg a magyarázatot a kimondatlan kérdésemre, ami valahogy úgy hangzott volna, ha kimondom, hogy miért ennyire fene segítőkész?! -         Nos, akár hiszed, akár nem, annak én is örülnék – próbaképpen megmozgattam a nyakamat.  -    Elhiszem... - nevetgélt. - Mattheo egy seggfej, tesztelt már párszor nekünk és mindenki gyűlöli. Gluckistein meg gyors, de nem vezet olyan intelligensen, mint te. - dőlt a kocsi hátsó szárnyának hanyagul. -    Ez most egy bók akart lenni? - vontam fel a szemöldökömet. Felsóhajtott. -    Sportolónők... látod, ez a baj veletek, hogy semmi se jó... ha nem kezellek egyenlő félként, az a baj, ha igen, az a baj... ha nem dicsérlek, az a baj, ha meg igen, akkor az... nos? - játszotta meg a sértődöttet. -   Oké, oké, értem... - nevetgéltem. - Akkor köszi, oké? - kacsintottam és hagytam, hogy besegítsen a kocsiba. -    Nos, előzd meg azt a két pojácát és kiegyeztünk. - vigyorgott és beszíjazott. - Készen állsz?! - kérdezte utána. Hevesen bólogattam. - Akkor hadd lássuk, kicsi lány... - ütött rá finoman az autó orrkúpjára, majd elállt az útból, én pedig végre kigurulhattam...

Deron - 1. rész

Sziasztok! Nos, ezt is megértük :D Vége a Lisynek és már jön is Deron, aki átveszi tőle a képzeletbeli stafétabotot :) Eleinte külön címet akartam adni ennek a sztorinak is, de ez már Lisette-nél sem jött össze, aztán arra gondoltam, hogy így talán még jobb is: könnyebb a főszerplő csaj nevét észben tartani, mint egy hosszú, jelzővel megtűzdelt hangzatos címet, nem? :D
  Na jólvan, a lényeg, hogy ezt is kb 5 naponta tudom majd feltölteni, ez néha több lesz néha kevesebb. A design-t viszont csak kis idő elteltével tudom majd lecserélni, ezért előre is elnézést kérek tőled. 
Az első rész bevezető jellegű, ezért kicsit hosszabb :)

-         Eric, kérlek, csak legalább pár kört hadd fusson. – tette Eric Boullier vállára a kezét Walter. A Lotus csapatfőnöke tagadólag rázta meg a fejét és meglehetősen türelmetlenül nézett a menedzseremre. Amit amúgy nem is kellene csodálnom, hiszem már háromnegyed óra telt el azóta, hogy Walter oldalán beléptem az irodájába. És szokás szerint egy tiszteletteljes bólintáson túl nem igazán foglalkozott velem voltaképpen senki. Az emberek általában azt hiszik, hogy Walter titkárnője vagy asszisztense vagyok és említésre sem méltatnak.

-         Walty, öreg cimbora, remek pilótákat kapott már tőled a sportág. – kezdte Eric – de értsd meg: így is legalább tizenöt újoncot kell megnéznünk holnap. Amúgy meg alapvetően nem is én felelek az ülésért. – tette hozzá restelkedve, levette a szemüvegét, az íróasztalára tette és két ujjával megmasszírozta az orrnyergét.

-         Persze. De hidd el, az én jelöltem más! – próbált Walter a lelkére beszélni és én már kezdtem kellemetlenül érezni magamat a sarokban, ahová saját magamat száműztem még a beszélgetés legelején.

-         Igen. Mindegyik menedzser ezt mondja – jegyezte meg Eric és próbált visszafojtani egy mosolyt.

-         Tudom… - ült le hirtelen vele szemben Walter. Ősz hajához emelte a kezét és gondterhelten végigsimított a homlokán. – Tizenöt vagy tizenhat… nem mindegy?

-         Ó, Walty… - sóhajtott fel a csapatfőnök, de mintha már kezdte volna beadni a derekát. Ezt valószínűleg nem csak én vettem észre, mert Walter taktikát váltott és addig próbált beprotezsálni a következő napi tesztre, amíg t

artott Eric apró megingása.

-         Tényleg. Mi van, ha ő lenne pár év múlva a bajnokotok, csak most eltaszítod magadtól? Komolyan. Látnod kell vezetni. Higgy nekem! – könyörgött. Igen, most már határozottan kellemetlenül érzem magam.

-         Jól van. Az anyád úristenit, Walter! – nevetett fel. A szívem gyorsabban kezdett dobogni. – De egyáltalán: ki ez a srác? – vette fel újra a szemüvegét. Ajaj. Na most jön az érdekes része a dolognak. A menedzserem megköszörülte a torkát.

-         Attól függ… mennyit hallottál Deron Pilewiczről? – nézett rá kutakodóan.

-         Viccelsz, ugye? – torpant meg. Hmm… azt hiszem, ez nem jelent jót. – Úgy érted… arról a Deron Pilewiczről? – annyira hatalmas szemeket meresztett, hogy már nem érdekelt Walter utasítása, miszerint csendben húzzam meg magam és csak akkor szólaljak meg, ha ő kéri.

-         Rólam. – álltam fel. Döbbenten kapta fel a fejét.

-         Ó. – ekkor több másodperc csak azzal telt el, hogy ő furán méregetett, én tűrtem és úgy tettem, mint aki nem ideges, Walter pedig félreérthetetlen arckifejezésekkel próbálta tudtomra adni Eric háta mögül, hogy üljek vissza a lehető leggyorsabban és hogy ki fogja tekerni a nyakamat. – Nézd. Nagyon örülök neki, hogy nő létedre ilyen jó eredményeid vannak… de még GP2-es autókat sem vezettél.

-         Igazából de. Csak nem voltam a sorozatban – helyesbítettem.

-         Ez… sajnálom, de tényleg nincs elég tapasztalatod. – szomorkás mosolyra húzta a száját és látványosan elkezdte pakolni a papírjait. Walter már nyitotta a száját, de megelőztem: előreléptem és Eric Boullier karjára tettem a kezemet.

-         Gyorsnak kell lennem, nem? Tudnom kell vezetni, nem? Na, hát én gyors vagyok. Tudok vezetni. Meg tudom csinálni. Csak egy esélyt kérek.

-         Nem tehetem. Az egész GP2-es mezőny toporoghatna a küszöbön az ülésért. – ellenkezett. Walty ekkor lépett közbe:

-         Eric, ha mást nem is… legalább ezt a holnapi tesztet. Végső soron, lásd be, hogy nagy médiafelhangja lenne, ha megtudnák, hogy egy csajszi is tesztelt neked, nem? – Utálom. Utálom, ha emiatt különböztet meg akárki is és ezzel Walter tisztában van. Mérgesen szorítottam össze az állkapcsomat. Eric viszont megint úgy tűnt, hogy elgondolkodik. Végül megfordult.

-         Deron… - nagy levegőt vett – Téged is várunk holnap kilenckor. Azt hiszem, vehetsz egy sört a rámenős menedzserednek – kacsintott. Elvigyorodtam. – Hé. Bírni fogja például a nyakad ezt a terhelést? – nézett gyanakodva az említett testrészre.

-         A… nyakam? Persze. – Azaz nem persze, de gondolom.

Mint utólag kiderült, nagyon rosszul gondoltam. Miután beszíjaztak és kigurulhattam a tavalyi Lotussal, máris éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Sosem hittem volna, hogy ez ennyire piszkosul fájhat. Rendben, nem vagyok kezdő, akár szerepeltem már GP2-ben, akár nem és érte már megterhelés. Tisztában voltam azzal is, hogy egy F1-es autó sokkal jobban leterheli majd… de már sűrűn kellett pislognom, mert a fájdalomtól könnybe lábadt a szemem. Olyan érzés volt, mintha valaki le akarná tépni a fejemet és folyamatosan megfeszítve kell tartani a nyakamat, ha nem akarok engedni neki. Már pedig nem akartam, de gondolom ez nyilvánvaló. Ki az az állat, aki engedi, hogy letépjék a fejét…?

-         Remek. Most menj két kört úgy, hogy kíméled a gumikat a lehető legjobban. – mondta a fülemre egy mérnök. Bólintottam volna, ha egyáltalán csak megmozdítani képes lettem volna a nyakamat, de már az előző kör végén teljesen lezsibbadt, mintha nem is hozzám tartozna. Óvatosabban tettem rá a rázókövekre az autót és olyan finoman próbáltam menni, mintha az életem múlna rajta. Bár ha szigorúan vesszük, az is múlik. – Oké. Most még egyet, ezt nagyon nyomd meg. – rendelkezett. Azért ez jobban megy. Silverstone-ban voltunk és marhasokszor végigmentem már ezen a pályán, tudtam, mit hol kell lecsípni, hogy végül jó időt tudjanak majd a nevem mellé írni. Úgy éreztem, életem legjobb körét mentem. – Jó. – próbált közömbösnek tűnni, de mintha őszinte meglepetést is kihallottam volna a hangjából. – Visszajöhetsz. – mondta, szintén kifejezéstelen hangon. Szót fogadtam és visszagurultam. Már előre féltem, milyen érzés lesz levenni a bukósisakot és a HANSomat. Egyáltalán meglesz még a nyakam...? A szerelők betolták a kocsit a boxba. Egy magas szőke srác a kezét nyújtva kisegített, aztán az állam alá nyúlt és lecsatolta a bukót. Mikor a nyak-és fejtámaszt is levette rólam, felszisszentem.

-         Minden rendben? – kérdezte. Helyes srác, meg kell hagyni.

-         Hogyne. – válaszoltam talán túl gyorsan is. Elmosolyodott.

-         Csodás voltál. A pályán. – kacsintott és elment, kezében a bukósisak és a HANS. Utána bámultam. Széles vállak, izmos felsőtest, tetoválás végig a karján… te is csodás vagy ám.

-         Én kérek elnézést a tegnapi bizalmatlanságom miatt. – szólalt meg mögöttem Eric Boullier. Megpördültem a tengelyem körül. Nem volt jó ötlet, mert a nyakam rögtön jelezte, hogy alig-alig él. – Jól takarékoskodtál a gumikkal… a gyors kör pedig igazán gyors volt. Tiéd a második legjobb idő az összesítésben. – Milyen második…? A francba, valami kis gyökér jobbat ment nálam? Erre igazán nem számítottam. – De ígéretes vagy és óriási meglepetés, őszintén szólva. – tette hozzá. Na paff. Negatív diszkrimináció a javából. – A nyakad hogy bírta? – kérdezte.

-         Öhm… jobban nem is bírhatta volna! – próbáltam meg egy vidám nevetést is összehozni a végére.

-         Piros foltok vannak rajta. – közölte velem aggodalmaskodva. Piros foltok a nyakamon…?

-         Allergiás vagyok – próbáltam menteni a helyzetet.

-         Jaj, szegénykém – ütögette meg a vállamat. – Mire? – Valóban. Mire is?

-         A… halra. – nyögtem. Most tényleg azt mondtam, hogy a halra vagyok allergiás? Ez olyan, mintha azt mondtam volna, hogy a mexikói sajtos pizzára vagyok allergiás. Legalábbis körülbelül annyira hihető.

-         Tényleg amiatt vannak ott ezek a kis pöttyök? – bökött rám. Pöttyök? Na tessék, az előbb még foltok voltak, azért ez nem mindegy. – Kérlek menj el sportorvoshoz, hogy engedélyezi-e, hogy vissza gyere a holnapi tesztre. – Hogy micsoda?! Jöjjek vissza holnap…? Ez akárhogy is nézem, mintha azt jelentené, hogy az első rostán tovább mentem… vagy félreértek valamit?

-         Holnap…? – kicsit megremegett a hangom. Jaj, ne már, most azt fogja hinni, hogy ilyen magát összepisilő csitri vagyok.

-         Esetleg gondot okoz, hogy holnap is be kell jönnöd? – kérdezte előzékenyen Eric.

-         Jaj, dehogy! – hessegettem el a gondolatot – Szuper, elmegyek sportorvoshoz és… és itt leszek. – Te jó ég. Nem voltam ilyen boldog, mióta… mióta Kimi Räikkönen megnyerte a Brazil nagydíjat tavaly év végén, azt hiszem.

-         Deron… nagyon ismerős az arcod. – állt meg most egy pillanatra. Ezt sosem úszom meg. – Mármint… persze, láttalak pár cikkben, sőt, pár éve azt hiszem versenyezni is láttalak már, de… valahonnan máshonnan…

-         Az anyám miatt – adtam meg a magyarázatot egy mély sóhajjal. – Katarzyna Pilewicz. – Állítólag borzasztóan hasonlítok rá, aki miután Miss Lengyelország lett, több filmes szerepet is vállalt azóta klasszikussá vált alkotásokban, így egész sokszor állítanak meg csak azért mert „ismernek ám valahonnan”

-         Ó, komolyan?! – teljesen ledöbbent. – Színésznő, ugye?

-         Csak volt – vontam vállat – Az Indiana Jones egyik részé… - kezdtem, mivel legtöbbször innen ismerik fel, de Eric már lelkesen bele is vágott a szavamba:

-         Hát persze, az Indiana Jones! Katarzyna volt az orosz kémnő, igazam van? – teljesen ráugrott a témára. Pedig utálom, ha valaki a szüleim érdemei alapján próbál engem is megítélni. És mellesleg nem orosz kémnőt játszott, hanem svédet, de talán nem megfelelő a hely és az idő ahhoz, hogy kioktassam.

-         Persze! – bólogattam inkább sűrűn.

-         Hogyhogy az ő nevét vetted fel? – érdeklődött. Eric Boullier hihetetlen érzékkel választja ki azt az összesen két-három témát amiről egyáltalán nem szeretek beszélni.

-         Nos, apa vezetéknevét nem akartam felhasználni. Nem szeretnék általa érvényesülni vagy ilyesmi. – magyaráztam és nagyon reméltem, hogy ő nem fog rákérdezni, kiről is van szó, de ez már veszett fejsze nyele volt:

-         Ki az? – Oké. Tessék. Megjósolnék egy meglepődést, némi hebegést is.

-         Peter Stenson. – motyogtam. Nem néztem rá a csapatfőnökre, de az átlagemberek reakciói alapján most kissé lesápadt és azon agyalt, mit is reagáljon.

-         Hű. – mondta végül. – Az a Peter Stenson? – akarta meggyőzni saját magát is, hogy jól hallott. Az a Peter Stenson, aki háromszoros rali-világbajnok és egyszer megnyerte a LeMans-i huszonnégyórást is, igen.

-         Az autóversenyző– választottam a legfinomabban hangzó megnevezést.

-         Volt kitől örökölni akkor az autók iránti szeretetet, igazam van? – mosolygott barátságosan. Nos, ő határozottan a normális emberek csoportjába tartozott. Ilyenkor ugyanis általában az a rész jött a gyökér emberek-csoportjától, hogy á, akkor biztosan könnyen be tud tenni akármelyik csapatba. És ezt utálom. Ezért nem az ő nevét vettem fel, ezért nem is mondom senkinek. Bár anya nevét is sokan ismerik, autóversenyzős körökben azért ritkábban használják az 1982-es Miss Universe második helyezettjének a nevét, mint egy többszörös világbajnokét.

-         Azt hiszem – válaszoltam végül. Egy papírra firkantott valamit.

-         Tessék, a sportorvosunk. Ha engedélyezi a holnapi tesztet, gyere el. Már csak hárman vagytok bent. – mosolyodott el szélesen. Megráztam a kezét aztán mihelyst eltűntem a látótérről, elrohantam a mosdóig, ahol egyedül voltam, így végre örömömben káromkodva a padlóra ülhettem, hogy kissé lenyugodjon a szervezetem is. Az ujjaim görcsösen be voltak hajlítva még mindig, a lábam sajgott… de a nyakam… igaza volt Ericnek. Tényleg szörnyen fájt. Felálltam és megnéztem a tükörben is.

-         Ezek nem pöttyök… - közöltem a tükörképemmel, miután tüzetesebben is megvizsgáltam a bőrömet a nyakamon. Apró véraláfutásokkal volt tele az egész. Ha a doki azt mondja, hogy nem elég erős a nyakam a versenyzéshez… akkor várhatok még egy-két idényt, mire újra megpróbálhatok bekerülni. És akkor sem jöhet velem szembe ilyen lehetőség. El sem hiszem, hogy ilyen rohadt közel állok ahhoz, hogy jövő évtől Kimi Autóversenyzés-istene Räikkönen helyére menjek és a Lotus csapat tagja legyek. Nem fog eltántorítani az, hogy a nyakam sajog egy kicsit. Kinyitottam a táskámat és addig turkáltam benne, amíg rá nem akadtam az Urban Decay korrektorra. Csak öt percembe telt és bevakoltam vele úgy a bőrömet, hogy az élénklila és bíbor véraláfutások csupán pici rózsaszín kidörzsölésnek tűnjenek. Megnéztem a cetlit, hogy tudjam, hová is kell mennem. A papíron annyi szerepelt, hogy a déli szárny második folyosójának utolsó ajtajához kell járulnom. De hogy merre van egyáltalán maga a déli szárny, arról fogalmam sem volt. Vettem a táskámat, utoljára még minden oldalról megfigyeltem a már-annyira-nem-szörnyű nyakamat és kiléptem. Neki a helyes szőke srácnak, aki kisegített az autóból nemrég.

Lisette - 29. rész

 Sziasztok! Először is hatalmas nagy köszönet mindenkinek személy szerint, aki beleolvasott a Lisette-be, de a  legnagyobb köszönetet azoknak szeretném mondani, akik elejétől a végéig nyomon követték Lisyt és ott voltak vele minden jó és rossz pillanatban egészen addig, míg újra rendbe nem jöttek a dolgai Jensonnel...
Nagyon sokat jelent nekem, hogy ennyien (a látogatók és a Google-keresések alapján elképesztően sokan) érdeklődtetek/olvastatok. Nagyon nagyon köszönöm <3
Hétvégén már új design-új sztori :)))
Ti vagytok a legjobbak !!! <3 <3 <3
ui: annnyira nagyon nagyon nagyon jólesne ha legalább most, a legutolsó résznél hagynátok pár komit, hogy mi tetszett-nem tetszett a történetben és hogy kinek melyik pillanat volt a kedvence... ^^ légyszi :))






Egy év múlva...


Végignéztem a termen. Minden hófehér asztalterítő tökéletesen állt, rajta drapp- és pezsgőszínű aprófejű virágokból és masnikból álló díszek, köztük apró aranyszínű gyertyák... Nagy levegőt vettem. Vajon minden rendben...? Oldalra kaptam a fejemet. Te jó isten, már elkezdtek szállingózni a vendégek! Megfordultam és olyan gyorsan futottam, amennyire csak lehetett a magassarkúmban... egyenesen a csigalépcsőig, ahol már tényleg majdnem orra estem.
- Beijing! - fulladt el a hangom, mikor felértem. Éppen befejezték a haját, most elégedetten csodálta az eredményt: egy hullámos, oldalra tűzött lófarkat, ami -természetesen- tökéletesen állt neki. Felpillantott.
- Imádom az esküvőket! - rikkantotta, felpattant és körbefordult velem. - Koszorúslánynak lenni pedig különösen szuper! - lelkesedett tovább és saját csipkével kombinált ruhájára mutatott, amelyet -mint minden koszorúslány ruhát az esküvőre- Nicky tervezett. - Na rendben, én megkeresem Nicot, de lassan te is gyere, szinte mindenki rád vár... - vette sietősre a dolgot és szavait igazolva kislisszolt az ajtón. Újra fel kell tennem a kérdést... vajon tényleg minden rendben...? Vajon nem felejtette el Nicky és Emily, hogy hová kell ülniük? Vajon kihozták végül azokat a díszeket, amiket rendeltünk? Egy esküvő addig vonzó, amíg nem neked kell megszervezni... lerogytam a fotelba és pár percre kikapcsoltam mindent: nem agyaltam az esküvő körül, nem paráztam semmire, csak pihent az agyam... akkor aztán finoman kopogtattak.
- Igen...? - mormoltam nyűgösen. Apa félszegen dugta be a fejét az öltözőbe.
- Zavarok? - kérdezte halkan.
- Úristen, dehogy. - ráztam meg határozottan a fejemet. Kinyújtottam a karjaimat, apa elém sétált és magához ölelt.
- Minden rendben veled? - érdeklődött széles mosollyal, mert előre tudta a választ:
- Ne hülyéskedj, ettől nem is lehetne jobb az életem. - vigyorogtam és óvatosan a fülem mögé igazítottam egy kósza hajtincset.
- Akkor örülök... most viszont ideje lenne már nagyon mennünk... - nézett aggodalmasan a neki tervezett Rolexre. Engedelmesen álltam fel és simogattam le a meseszép ruhámat, nehogy egy gyűrődés is legyen rajta. Bólintottam.
- Mehetünk - karoltam bele és együtt mentünk le a lépcsőről és mentünk át az udvaron egészen a templomig. Az esküvőszervező, Gina tökéletes munkát végzett: minden fenomenálisan nézett ki.
- Nos... kezdődik. - pillantott fel apa az épületre. Megöleltem... és az egyik oldalsó ajtón beslisszoltam.
Az esküvő nem az én esküvőm.
Még csak nem is Beijingé.
Apáé.
Bizony... éppen csak lecsengett a botrány apa és Zelda (meg Rosa) körül mikor mindenre fény derült...

       Bent ültem apa irodájában, miközben ment a szabadedzés, amit a képernyőn követtem figyelemmel, Parvati mellettem ült és az új találmányát, a fehércsokis-diós forrócsokiját kortyoltuk és együtt szurkoltunk Jensonnek, az a tény, hogy a szabadedzés nem számít, nem zavart minket.
- Wooohoo, gyerünk bébi! - rikkantottam, mikor a kamera Őt mutatta, hogy kint köröz a brazil délelőttben.
- Hajrá Jens!!! - kiabálta magát rekedtre Parvati és mint vérbeli nacionalista, felkapott egy apró angol zászlót és hevesen meglobogtatta az arca előtt. Összenevettünk.
- Hello. - jött be apa, egy rakat papírt tett az íróasztalára majd megigazította a remekbe szabott Hugo Boss öltönyét és lesimogatta a vállát. Parvati levette a szemüvegét és felállt.
- Javes, Bernie keresett. Beszélni akar veled. - ment apához.
- Áhá. Értem. Nos, várnia kell. - köszörülte meg a torkát sokat sejtetően. Annyira sokat sejtetően, hogy nagy nehezen elvontam a tekintetemet a képernyőről és ránéztem.
- Mert? - kérdeztem gyanakvón.
- Mert nem érek majd rá. Elmegyek veled vacsorázni. - válaszolta apa.
- Apa, ez kedves tőled, de Jensonnel megbeszéltük, hogy... - kezdtem csicseregve és újra életem szerelmét néztem, miközben a pályán köröz, apa azonban belém fojtotta a szót:
- Nem neked mondtam, Lisy, ne haragudj. - köhintett. Parvati elmosolyodott.
- Remek, tényleg régen vacsiztunk már együtt, vagyis... meg kellene néznünk pont egy szerződés-tervezetet, amit a ház.... - de apa az ő szavába is belevágott:
- Nem ilyen vacsorára gondoltam. Hanem... nos, mint a huszonévesek. Ha úgy vesszük... - nehezére esett kimondani, de végül tessék-lássék megtette: - ...szóval ha úgy vesszük, "randi". - pillantott fel. Parvati meglepetten pislogott, aztán hebegni kezdett:
- Óh, Javes, én mindig is azt hittem, hogy te... hogy én... hogy mi csak... vagyis... úristen, Javes, tudod te, hány éve várok erre, te gyökér?! - fakadt ki végül rá nagyon nem jellemző módon agresszívan. Apa először megdöbbent aztán felnevetett és magához ölelte. (eközben én meglepetten nagyra nyílt szemekkel csak bámultam, mintha egy mozifilmet adnának éppen és néztem a szemem előtt kibontakozó romantikus drámának az utolsó felvonását) - Azt hittem, csak a Zelda-féle gazdag hölgyek rúghatnak labdába nálad. - nyomott puszit az arcára Parvati és már szipogott.
- Mint látod, nincs velük szerencsém. Várjunk... te bedrogoznál? - kérdezte viccelődve játékosan összevont szemöldökkel.
- De mennyire! - bólogatott Parvati. - Jaj, várj, ezt... nem... nem tudom elhinni. - pislogott sűrűn.
- Pont a Rosás dolgok előtt pár nappal határoztam el magam, hogy... nos, lépek valamit a kettőnk ügyében. - magyarázta apa. Lesokkolva ültem. Iszonyatosan örültem, ugyanis hiába volt végül is kézenfekvő, hogy az anyaként szeretett nő összejöjjön apával és valóban anyaszerepben legyen... eszembe sem jutott volna.
- Nos, gratulálok, öt éve ezt vártam, de már egész fél éve sikerült erre az elhatározásra jutni, atyaég, de sokat szenvedhettél - húzta el a száját gúnyosan. Sosem láttam még Parvatit ironikusnak vagy rosszmájúnak, de most érződött az elkeseredés a hangjából, amit abban az öt évben érzett, amikor szerelmes volt, de nem mert lépni semmit.
- Parvati... most dühös vagy? - kérdezte zavartan apa.
- Igen, Javes, úgy is mondhatnám, hogy kibaszott dühös vagyok...! - na igen. Káromkodni sem káromkodik soha. Aztán nagy levegőt vett - ...de szeretlek.


És a kapcsolatuk ott elkezdődött... és tökéletesen működött. Annyira, hogy pár hónap múlva megkérte a kezét Parvatinak apa. Az esküvő napja pedig... ma van. Én és Beijing szerveztünk szinte mindent, na persze hivatásos esküvőszervező is a segítségünkre volt, de majdnem minden feladatot magunkra vállaltunk, mivel kicsi korunkban is folyamatosan esküvőset játszottunk és már akkor imádtuk. (a gyerekkorunkra asszociálást akkor is folytattuk, amikor Parvatit a Barbie babánknak nézve esküvői ruhát vettünk neki - magának a menyasszonynak volt a ruhába a legkisebb beleszólása)
Addig lépkedtem előre, amíg meg nem pillantottam Nickyéket. Akkor aztán valaki finoman magához húzott.
- Olyan kis vaksi vagy, Lisy, már tíz perce itt integetek - nevetett halkan Jenson.
- Nem láttam, bocsi. - ültem le mellé vidáman. A kezét a meztelen hátamra tette (a halványkék ruha az egész hátamat szabadon hagyta) és közelebb húzódott.
- Gyönyörű vagy. - mormolta a fülembe egész közelről, bár a hangját így is-úgy is elnyomta a zsizsgő násznép, akik izgatottan várták Parvatit. Mosolyogva nyomtam puszit a nyakára. Körülnéztem.
Nicky felcsatolta hosszú haját és most nyugodt várakozással nézett az ajtó felé. Mellette ült a szokás szerint emelkedett hangú eszmecserét folytató Beijing és Nico, akik természetesen összeöltöztek és olyanok voltak, mint egy romantikus vígjáték két szereplője. Nico mellett Emily volt, aki rá volt tapadva újdonsült pasijára, aki történetesen az a Kimi Räikkönen, akire egykor még én is rá voltam tapadva. Ez a pár egy bulis este közben talált egymásra.



- És még egyet! Huhuhuúúú, még egy voood-kát! - kiabálta énekelve a már elázott Emily. A két futammal ezelőtti, kanadai nagydíj vasárnapjának éjjele volt ez. Kimi nyert, de Jenson negyedik lett, aminek egyébként nagyon örültünk, hiszen a boxutcából kellett rajtolnia. Az örömünk aztán egy hatalmas buliba torkollott, ahol Emily vesztette el legelőször az önkontrollját(ez megnyilvánult a táncolásban és az éneklésben is)
- Ne nagyon igyál többet, még legalább magadnál vagy. - javasolta Beijing, de nem tűnt túlzottan aggódónak, ugyanis rögtön ezután visszafordult Nicohoz, akinek az ölében ült és folytatták a tinimódra "majd megeszlek úgy szeretlek" smárolást.
- Naaaa... vodkááááát vodkááát - kántálta Emily. Jenson súgott valamit, de nem hallottam a lármás barátnőmtől. 
- Elég vodka folyt már. - lépett közbe Kimi nevetve és óvatosan lefeszegette Emily ujjait a pohárról, majd ő hajtotta fel a tartalmát egy kortyra.
- Jaj, egy kicsit... kicsit szédülök. - tántorgott Em, ködös tekintettel rácsodálkozva a világra.
- Ennyi pia után az lenne a csoda, ha nem szédülnél. - vélekedett Kimi egyszerűen és mindenféle finomkodás nélkül lenyomta Emilyt a kanapéra. - Na most leülsz ide. Ha rosszul vagy... - kezdte és már majdnem elolvadtam, hogy milyen aranyos, hogy felajánlja a segítségét, ha a barátnőm rosszul érezné magát, de akkor folytatta: - ...nos, akkor jobbra van egy folyosó, a végén van a mosdó. - egyenesedett fel. Emily egész sokáig üldögélt ott úgy, hogy viszonylag kevés zavart, de aztán felállt és majdnem el is esett: szerencsére Kimi pont ott állt és egy hirtelen mozdulattal elkapta a karjait.
- Megmondtam, hogy maradj ülve, nem? - dorgálta derűsen és visszanyomta. Emily a részegen rájellemző szeretethiány miatt átkarolta Kimi lábait, arcát fáradtan támasztotta a térdének. - Öh... most mit is csinálsz pontosan? - feszengett Iceman tanácstalanul.
- Megölellek. - mormolta türelmetlenül Emily.
- De... ezt így ne, mert meg se tudok mozdulni - itta ki gyorsan a pohara tartalmát Iceman és inkább leült. Emily rögtön kihasználta az alkalmat és a vállára borult. Kimi nagyot sóhajtott és átkarolta.
- Kimegyek, telefonálok egyet. - mondta nekem Jens, de úgy döntöttem, hogy követem, úgyhogy a kezét fogva elindultam utána. Kint hideg volt, de Jenson kérdés nélkül a vállamra terítette az Armani pulcsiját. Hálásan pillantottam rá, mire kacsintott és megcsókolt. Minél gyorsabban próbálta elintézni a hívását a sajtósával, hogy visszamehessünk.
 Mire visszamentünk, Kimi is többet ivott már és Emily már lábait átvetette Iceman izmos combjain és éppen hosszan magyarázott neki valamit, de a Jégember nem tűnt túl figyelmesnek, ugyanis egyszercsak Emily felé fordult és belevágott a szavába:
- Te jó csaj vagy. - közölte vele egyszerűen. Em nagyokat pislogott és jó pár másodperc azzal ment el, hogy egymás arcába bámultak, aztán a barátnőm egy pillanat alatt előrelendült, mindkét kezével magához húzta Kimit és szájon csókolta. Neki sem kellett sokkal több bátorítás, magára rántotta és úgy csókolt vissza, hogy rá se ismerne az ember, hogy a flegma és hűvös természetű finn ilyenekre is képes.
              Akkor azt hittük, hogy ez annak az alkoholos estének szól, de nagy meglepetésre másnap folytatták ezt a magatartást, sőt, egész hétre megmaradt. Tökéletesen összeilletek: semmi romantikus eltévelyedés, partihangulat mértékkel (többnyire legalábbis), a sajtó utálata... igazi egymásra találás volt. 


Az esküvőre már együtt jöttek. Emily problémázott egy ideig azon, hogy hogyan is járhatna ő Kimivel mikor nekünk van némi közös múltunk, de megnyugtattam, hogy nem igazán nevezném "múltnak" azt a pár estét amit egymás karjaiban töltöttünk, főleg, hogy én csak Jens hiányát próbáltam csökkenteni. Jens... felpillantottam. Szelíden nézte a bevonuló Parvatit és közben még mindig a hátamat simogatta.
- Szeretlek - suttogtam neki. Rám nézett és gyors csókot lehelt a számra.
- Én is téged, Lisy. - felelte és átölelt. Parvati az egyszerűnek tűnő, mégis bonyolultan rafinált szabású ruhájában lépkedett apa felé, akinek ragyogott a szeme.
Azt nem értem, hogy miért vártak eddig. Parvati már huszonkét éve dolgozik apa mellett és mégis csak fél éve jött rá apa, hogy nem is tudna nélküle élni... te jó ég, nekem csak kicsit több, mint fél évet kellett kibírnom Jenson nélkül és majd' meghaltam.
Az esküvő teljesen illet hozzájuk: visszafogottan elegáns volt, nem pedig olyan rongyrázós, mint apa és Zelda esküvője, ahol helikopterekből szórták a rizst Zeldára, aki tizenegyszer öltözött át.
   Beijing és én rohantunk először oda a friss házasokhoz. Miközben megöleltük egymást, egy pillanatra elkapott az érzés: hát ilyen lehet egy igazi család... Ahol nem csak apa, hanem anya is van. Igazi anya.
- Gratulálok, úristen! - ugrált Bei össze-vissza izgatottan.
- Lányok, imádlak titeket. - fogta a kezünket Parvati könnybe lábadt szemmel - Komolyan mondom. Köszönök nektek mindent... jaj... tényleg, imádlak titeket, nem is tudok mit mondani.
- Parvati, jobb dolog nem is történhetett volna apával, mint te. - ölelte meg Beijing a pótanyukánkat. Most már tényleg sírt. Jó ötlet volt a sminkestől a vízálló smink.
- Köszönöööm - ölelte szorosan, aztán lassan eltolta magától a nővéremet és nagyokat lélegzett. - Na jó... légyszives ne ríkassatok meg többször - nevetett félig sírva és odafordult a toporgó tömegnek, akik mind arra vártak, hogy gratulálhassanak nekik.
             Odamentem Jenshez, aki a baráti társasággal ácsorgott.
- Mikor kezdődik a buli...? Tudod, ami minden esküvő után van... - nézett rám Emily némiképp türelmetlenül.
- Lagzi. - segített Kimi nemtörődöm-módon.
- Oké. Okos vagy. Ezt vártad, nem? - nyújtotta ki a nyelvét rá Em. Kimi megvonta a vállát.
- Nem vártam én semmit, de azért kösz. - vigyorodott el és magához húzta új barátnőjét egy csókra. Jenson (akinek még mindig voltak fenntartásai Kimivel szemben és nem igazán örült neki, ha én és Iceman merő véletlenségből is kettesben maradtunk valahol akár két másodpercre is) most elkapta a karomat és magához húzott.
- Holnap után elmegyünk Belgiumba... - mormolta.
- Igen... - bátorítottam, hogy folytassa.
- ....és ha már ott vagyunk... elmehetnénk megint bungee jumpingolni, nem? Legutóbb imádtuk. És lemehetnénk előtte pár napra valami csendes helyre kettesben. Na...?
- Tudod, hogy imádnám. - fordultam szembe vele és beletúrtam a hajába. Éppen készültem egy hosszú csókra, akkor azonban elkiáltotta magát valaki:
- A menyasszony dobja a csokrot! - sok tucatnyi elegáns ruhába bújtatott lány dobogott akkor oda és természetesen én is bocsánatkérően pillantottam Jensre az elmaradt akció miatt, aztán csatlakoztam hozzájuk. Parvati nevetve nézett az összeverődött lánycsapatra, aztán elfordult és a hatalmas, Gosuból rendelt virágcsokrot nagy ívben hátradobta.
  Kinyújtottam a karjaimat és kissé előreléptem... így pont egyszerre kaptam el a csokrot valaki mással. Mérgesen néztem fel. Már elkaptam, az enyém! Oké, hülyén hangzik, de szeretném, ha az enyém lenne.
Beijing dühös arcával néztem farkasszemet. Felnevettünk.
- Oké, nevettünk, most add ide. - komorult el az arca hirtelen és harcra készen túrt frizurájába.
- Nem akarom. - nyöszörögtem - Én hamarabb értem hozzá, Beijing.
- Én vagyok az idősebb! - érvelt.
- Mikor hat éves voltam lefejezted a nekem tervezett Barbie-t és letagadtad! - kontráztam. Zavartan nézett rám.
- Mondtam már, hogy véletlen volt...
- Az olló véletlenül hopp összezárult a nyaka körül, nos vannak balesetek. - néztem rá sötéten és még mindig markoltam a csokor fényes papírját. A körülöttünk állók jól szórakoztak rajtunk.
- Nos... ó, sajnálom, Lisy. - sóhajtott.
- Oké, mindegy, legyen a tiéd. - engedtem el végül nagy nehezen. Magához ölelte és már láttam rajta, hogy a saját esküvőjét tervezi. - Köszönöm. - tátogta. Bólintottam és visszasétáltam Jenshez.
- Szép csata volt. - mondta elismerően. Legyintettem.
- Nekiadtam. Legyen az ő esküvője hamarabb, ha annyira akarja. - magyaráztam lemondóan. Jens felnevetett és magához ölelt.
- Hé... bébi... nem kell semmit elsietni... - kuncogott a nyakamba.
- Ez igaz. Van időnk, nemde? - néztem rá mosolyogva. Két keze közé fogta az arcomat és úgy válaszolt:
- Együtt...? Még, hogy van időnk... egy egész élet....



                                                                    
                                                                 Vége