Deron - 1. rész

Sziasztok! Nos, ezt is megértük :D Vége a Lisynek és már jön is Deron, aki átveszi tőle a képzeletbeli stafétabotot :) Eleinte külön címet akartam adni ennek a sztorinak is, de ez már Lisette-nél sem jött össze, aztán arra gondoltam, hogy így talán még jobb is: könnyebb a főszerplő csaj nevét észben tartani, mint egy hosszú, jelzővel megtűzdelt hangzatos címet, nem? :D
  Na jólvan, a lényeg, hogy ezt is kb 5 naponta tudom majd feltölteni, ez néha több lesz néha kevesebb. A design-t viszont csak kis idő elteltével tudom majd lecserélni, ezért előre is elnézést kérek tőled. 
Az első rész bevezető jellegű, ezért kicsit hosszabb :)

-         Eric, kérlek, csak legalább pár kört hadd fusson. – tette Eric Boullier vállára a kezét Walter. A Lotus csapatfőnöke tagadólag rázta meg a fejét és meglehetősen türelmetlenül nézett a menedzseremre. Amit amúgy nem is kellene csodálnom, hiszem már háromnegyed óra telt el azóta, hogy Walter oldalán beléptem az irodájába. És szokás szerint egy tiszteletteljes bólintáson túl nem igazán foglalkozott velem voltaképpen senki. Az emberek általában azt hiszik, hogy Walter titkárnője vagy asszisztense vagyok és említésre sem méltatnak.

-         Walty, öreg cimbora, remek pilótákat kapott már tőled a sportág. – kezdte Eric – de értsd meg: így is legalább tizenöt újoncot kell megnéznünk holnap. Amúgy meg alapvetően nem is én felelek az ülésért. – tette hozzá restelkedve, levette a szemüvegét, az íróasztalára tette és két ujjával megmasszírozta az orrnyergét.

-         Persze. De hidd el, az én jelöltem más! – próbált Walter a lelkére beszélni és én már kezdtem kellemetlenül érezni magamat a sarokban, ahová saját magamat száműztem még a beszélgetés legelején.

-         Igen. Mindegyik menedzser ezt mondja – jegyezte meg Eric és próbált visszafojtani egy mosolyt.

-         Tudom… - ült le hirtelen vele szemben Walter. Ősz hajához emelte a kezét és gondterhelten végigsimított a homlokán. – Tizenöt vagy tizenhat… nem mindegy?

-         Ó, Walty… - sóhajtott fel a csapatfőnök, de mintha már kezdte volna beadni a derekát. Ezt valószínűleg nem csak én vettem észre, mert Walter taktikát váltott és addig próbált beprotezsálni a következő napi tesztre, amíg t

artott Eric apró megingása.

-         Tényleg. Mi van, ha ő lenne pár év múlva a bajnokotok, csak most eltaszítod magadtól? Komolyan. Látnod kell vezetni. Higgy nekem! – könyörgött. Igen, most már határozottan kellemetlenül érzem magam.

-         Jól van. Az anyád úristenit, Walter! – nevetett fel. A szívem gyorsabban kezdett dobogni. – De egyáltalán: ki ez a srác? – vette fel újra a szemüvegét. Ajaj. Na most jön az érdekes része a dolognak. A menedzserem megköszörülte a torkát.

-         Attól függ… mennyit hallottál Deron Pilewiczről? – nézett rá kutakodóan.

-         Viccelsz, ugye? – torpant meg. Hmm… azt hiszem, ez nem jelent jót. – Úgy érted… arról a Deron Pilewiczről? – annyira hatalmas szemeket meresztett, hogy már nem érdekelt Walter utasítása, miszerint csendben húzzam meg magam és csak akkor szólaljak meg, ha ő kéri.

-         Rólam. – álltam fel. Döbbenten kapta fel a fejét.

-         Ó. – ekkor több másodperc csak azzal telt el, hogy ő furán méregetett, én tűrtem és úgy tettem, mint aki nem ideges, Walter pedig félreérthetetlen arckifejezésekkel próbálta tudtomra adni Eric háta mögül, hogy üljek vissza a lehető leggyorsabban és hogy ki fogja tekerni a nyakamat. – Nézd. Nagyon örülök neki, hogy nő létedre ilyen jó eredményeid vannak… de még GP2-es autókat sem vezettél.

-         Igazából de. Csak nem voltam a sorozatban – helyesbítettem.

-         Ez… sajnálom, de tényleg nincs elég tapasztalatod. – szomorkás mosolyra húzta a száját és látványosan elkezdte pakolni a papírjait. Walter már nyitotta a száját, de megelőztem: előreléptem és Eric Boullier karjára tettem a kezemet.

-         Gyorsnak kell lennem, nem? Tudnom kell vezetni, nem? Na, hát én gyors vagyok. Tudok vezetni. Meg tudom csinálni. Csak egy esélyt kérek.

-         Nem tehetem. Az egész GP2-es mezőny toporoghatna a küszöbön az ülésért. – ellenkezett. Walty ekkor lépett közbe:

-         Eric, ha mást nem is… legalább ezt a holnapi tesztet. Végső soron, lásd be, hogy nagy médiafelhangja lenne, ha megtudnák, hogy egy csajszi is tesztelt neked, nem? – Utálom. Utálom, ha emiatt különböztet meg akárki is és ezzel Walter tisztában van. Mérgesen szorítottam össze az állkapcsomat. Eric viszont megint úgy tűnt, hogy elgondolkodik. Végül megfordult.

-         Deron… - nagy levegőt vett – Téged is várunk holnap kilenckor. Azt hiszem, vehetsz egy sört a rámenős menedzserednek – kacsintott. Elvigyorodtam. – Hé. Bírni fogja például a nyakad ezt a terhelést? – nézett gyanakodva az említett testrészre.

-         A… nyakam? Persze. – Azaz nem persze, de gondolom.

Mint utólag kiderült, nagyon rosszul gondoltam. Miután beszíjaztak és kigurulhattam a tavalyi Lotussal, máris éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Sosem hittem volna, hogy ez ennyire piszkosul fájhat. Rendben, nem vagyok kezdő, akár szerepeltem már GP2-ben, akár nem és érte már megterhelés. Tisztában voltam azzal is, hogy egy F1-es autó sokkal jobban leterheli majd… de már sűrűn kellett pislognom, mert a fájdalomtól könnybe lábadt a szemem. Olyan érzés volt, mintha valaki le akarná tépni a fejemet és folyamatosan megfeszítve kell tartani a nyakamat, ha nem akarok engedni neki. Már pedig nem akartam, de gondolom ez nyilvánvaló. Ki az az állat, aki engedi, hogy letépjék a fejét…?

-         Remek. Most menj két kört úgy, hogy kíméled a gumikat a lehető legjobban. – mondta a fülemre egy mérnök. Bólintottam volna, ha egyáltalán csak megmozdítani képes lettem volna a nyakamat, de már az előző kör végén teljesen lezsibbadt, mintha nem is hozzám tartozna. Óvatosabban tettem rá a rázókövekre az autót és olyan finoman próbáltam menni, mintha az életem múlna rajta. Bár ha szigorúan vesszük, az is múlik. – Oké. Most még egyet, ezt nagyon nyomd meg. – rendelkezett. Azért ez jobban megy. Silverstone-ban voltunk és marhasokszor végigmentem már ezen a pályán, tudtam, mit hol kell lecsípni, hogy végül jó időt tudjanak majd a nevem mellé írni. Úgy éreztem, életem legjobb körét mentem. – Jó. – próbált közömbösnek tűnni, de mintha őszinte meglepetést is kihallottam volna a hangjából. – Visszajöhetsz. – mondta, szintén kifejezéstelen hangon. Szót fogadtam és visszagurultam. Már előre féltem, milyen érzés lesz levenni a bukósisakot és a HANSomat. Egyáltalán meglesz még a nyakam...? A szerelők betolták a kocsit a boxba. Egy magas szőke srác a kezét nyújtva kisegített, aztán az állam alá nyúlt és lecsatolta a bukót. Mikor a nyak-és fejtámaszt is levette rólam, felszisszentem.

-         Minden rendben? – kérdezte. Helyes srác, meg kell hagyni.

-         Hogyne. – válaszoltam talán túl gyorsan is. Elmosolyodott.

-         Csodás voltál. A pályán. – kacsintott és elment, kezében a bukósisak és a HANS. Utána bámultam. Széles vállak, izmos felsőtest, tetoválás végig a karján… te is csodás vagy ám.

-         Én kérek elnézést a tegnapi bizalmatlanságom miatt. – szólalt meg mögöttem Eric Boullier. Megpördültem a tengelyem körül. Nem volt jó ötlet, mert a nyakam rögtön jelezte, hogy alig-alig él. – Jól takarékoskodtál a gumikkal… a gyors kör pedig igazán gyors volt. Tiéd a második legjobb idő az összesítésben. – Milyen második…? A francba, valami kis gyökér jobbat ment nálam? Erre igazán nem számítottam. – De ígéretes vagy és óriási meglepetés, őszintén szólva. – tette hozzá. Na paff. Negatív diszkrimináció a javából. – A nyakad hogy bírta? – kérdezte.

-         Öhm… jobban nem is bírhatta volna! – próbáltam meg egy vidám nevetést is összehozni a végére.

-         Piros foltok vannak rajta. – közölte velem aggodalmaskodva. Piros foltok a nyakamon…?

-         Allergiás vagyok – próbáltam menteni a helyzetet.

-         Jaj, szegénykém – ütögette meg a vállamat. – Mire? – Valóban. Mire is?

-         A… halra. – nyögtem. Most tényleg azt mondtam, hogy a halra vagyok allergiás? Ez olyan, mintha azt mondtam volna, hogy a mexikói sajtos pizzára vagyok allergiás. Legalábbis körülbelül annyira hihető.

-         Tényleg amiatt vannak ott ezek a kis pöttyök? – bökött rám. Pöttyök? Na tessék, az előbb még foltok voltak, azért ez nem mindegy. – Kérlek menj el sportorvoshoz, hogy engedélyezi-e, hogy vissza gyere a holnapi tesztre. – Hogy micsoda?! Jöjjek vissza holnap…? Ez akárhogy is nézem, mintha azt jelentené, hogy az első rostán tovább mentem… vagy félreértek valamit?

-         Holnap…? – kicsit megremegett a hangom. Jaj, ne már, most azt fogja hinni, hogy ilyen magát összepisilő csitri vagyok.

-         Esetleg gondot okoz, hogy holnap is be kell jönnöd? – kérdezte előzékenyen Eric.

-         Jaj, dehogy! – hessegettem el a gondolatot – Szuper, elmegyek sportorvoshoz és… és itt leszek. – Te jó ég. Nem voltam ilyen boldog, mióta… mióta Kimi Räikkönen megnyerte a Brazil nagydíjat tavaly év végén, azt hiszem.

-         Deron… nagyon ismerős az arcod. – állt meg most egy pillanatra. Ezt sosem úszom meg. – Mármint… persze, láttalak pár cikkben, sőt, pár éve azt hiszem versenyezni is láttalak már, de… valahonnan máshonnan…

-         Az anyám miatt – adtam meg a magyarázatot egy mély sóhajjal. – Katarzyna Pilewicz. – Állítólag borzasztóan hasonlítok rá, aki miután Miss Lengyelország lett, több filmes szerepet is vállalt azóta klasszikussá vált alkotásokban, így egész sokszor állítanak meg csak azért mert „ismernek ám valahonnan”

-         Ó, komolyan?! – teljesen ledöbbent. – Színésznő, ugye?

-         Csak volt – vontam vállat – Az Indiana Jones egyik részé… - kezdtem, mivel legtöbbször innen ismerik fel, de Eric már lelkesen bele is vágott a szavamba:

-         Hát persze, az Indiana Jones! Katarzyna volt az orosz kémnő, igazam van? – teljesen ráugrott a témára. Pedig utálom, ha valaki a szüleim érdemei alapján próbál engem is megítélni. És mellesleg nem orosz kémnőt játszott, hanem svédet, de talán nem megfelelő a hely és az idő ahhoz, hogy kioktassam.

-         Persze! – bólogattam inkább sűrűn.

-         Hogyhogy az ő nevét vetted fel? – érdeklődött. Eric Boullier hihetetlen érzékkel választja ki azt az összesen két-három témát amiről egyáltalán nem szeretek beszélni.

-         Nos, apa vezetéknevét nem akartam felhasználni. Nem szeretnék általa érvényesülni vagy ilyesmi. – magyaráztam és nagyon reméltem, hogy ő nem fog rákérdezni, kiről is van szó, de ez már veszett fejsze nyele volt:

-         Ki az? – Oké. Tessék. Megjósolnék egy meglepődést, némi hebegést is.

-         Peter Stenson. – motyogtam. Nem néztem rá a csapatfőnökre, de az átlagemberek reakciói alapján most kissé lesápadt és azon agyalt, mit is reagáljon.

-         Hű. – mondta végül. – Az a Peter Stenson? – akarta meggyőzni saját magát is, hogy jól hallott. Az a Peter Stenson, aki háromszoros rali-világbajnok és egyszer megnyerte a LeMans-i huszonnégyórást is, igen.

-         Az autóversenyző– választottam a legfinomabban hangzó megnevezést.

-         Volt kitől örökölni akkor az autók iránti szeretetet, igazam van? – mosolygott barátságosan. Nos, ő határozottan a normális emberek csoportjába tartozott. Ilyenkor ugyanis általában az a rész jött a gyökér emberek-csoportjától, hogy á, akkor biztosan könnyen be tud tenni akármelyik csapatba. És ezt utálom. Ezért nem az ő nevét vettem fel, ezért nem is mondom senkinek. Bár anya nevét is sokan ismerik, autóversenyzős körökben azért ritkábban használják az 1982-es Miss Universe második helyezettjének a nevét, mint egy többszörös világbajnokét.

-         Azt hiszem – válaszoltam végül. Egy papírra firkantott valamit.

-         Tessék, a sportorvosunk. Ha engedélyezi a holnapi tesztet, gyere el. Már csak hárman vagytok bent. – mosolyodott el szélesen. Megráztam a kezét aztán mihelyst eltűntem a látótérről, elrohantam a mosdóig, ahol egyedül voltam, így végre örömömben káromkodva a padlóra ülhettem, hogy kissé lenyugodjon a szervezetem is. Az ujjaim görcsösen be voltak hajlítva még mindig, a lábam sajgott… de a nyakam… igaza volt Ericnek. Tényleg szörnyen fájt. Felálltam és megnéztem a tükörben is.

-         Ezek nem pöttyök… - közöltem a tükörképemmel, miután tüzetesebben is megvizsgáltam a bőrömet a nyakamon. Apró véraláfutásokkal volt tele az egész. Ha a doki azt mondja, hogy nem elég erős a nyakam a versenyzéshez… akkor várhatok még egy-két idényt, mire újra megpróbálhatok bekerülni. És akkor sem jöhet velem szembe ilyen lehetőség. El sem hiszem, hogy ilyen rohadt közel állok ahhoz, hogy jövő évtől Kimi Autóversenyzés-istene Räikkönen helyére menjek és a Lotus csapat tagja legyek. Nem fog eltántorítani az, hogy a nyakam sajog egy kicsit. Kinyitottam a táskámat és addig turkáltam benne, amíg rá nem akadtam az Urban Decay korrektorra. Csak öt percembe telt és bevakoltam vele úgy a bőrömet, hogy az élénklila és bíbor véraláfutások csupán pici rózsaszín kidörzsölésnek tűnjenek. Megnéztem a cetlit, hogy tudjam, hová is kell mennem. A papíron annyi szerepelt, hogy a déli szárny második folyosójának utolsó ajtajához kell járulnom. De hogy merre van egyáltalán maga a déli szárny, arról fogalmam sem volt. Vettem a táskámat, utoljára még minden oldalról megfigyeltem a már-annyira-nem-szörnyű nyakamat és kiléptem. Neki a helyes szőke srácnak, aki kisegített az autóból nemrég.

Lisette - 29. rész

 Sziasztok! Először is hatalmas nagy köszönet mindenkinek személy szerint, aki beleolvasott a Lisette-be, de a  legnagyobb köszönetet azoknak szeretném mondani, akik elejétől a végéig nyomon követték Lisyt és ott voltak vele minden jó és rossz pillanatban egészen addig, míg újra rendbe nem jöttek a dolgai Jensonnel...
Nagyon sokat jelent nekem, hogy ennyien (a látogatók és a Google-keresések alapján elképesztően sokan) érdeklődtetek/olvastatok. Nagyon nagyon köszönöm <3
Hétvégén már új design-új sztori :)))
Ti vagytok a legjobbak !!! <3 <3 <3
ui: annnyira nagyon nagyon nagyon jólesne ha legalább most, a legutolsó résznél hagynátok pár komit, hogy mi tetszett-nem tetszett a történetben és hogy kinek melyik pillanat volt a kedvence... ^^ légyszi :))






Egy év múlva...


Végignéztem a termen. Minden hófehér asztalterítő tökéletesen állt, rajta drapp- és pezsgőszínű aprófejű virágokból és masnikból álló díszek, köztük apró aranyszínű gyertyák... Nagy levegőt vettem. Vajon minden rendben...? Oldalra kaptam a fejemet. Te jó isten, már elkezdtek szállingózni a vendégek! Megfordultam és olyan gyorsan futottam, amennyire csak lehetett a magassarkúmban... egyenesen a csigalépcsőig, ahol már tényleg majdnem orra estem.
- Beijing! - fulladt el a hangom, mikor felértem. Éppen befejezték a haját, most elégedetten csodálta az eredményt: egy hullámos, oldalra tűzött lófarkat, ami -természetesen- tökéletesen állt neki. Felpillantott.
- Imádom az esküvőket! - rikkantotta, felpattant és körbefordult velem. - Koszorúslánynak lenni pedig különösen szuper! - lelkesedett tovább és saját csipkével kombinált ruhájára mutatott, amelyet -mint minden koszorúslány ruhát az esküvőre- Nicky tervezett. - Na rendben, én megkeresem Nicot, de lassan te is gyere, szinte mindenki rád vár... - vette sietősre a dolgot és szavait igazolva kislisszolt az ajtón. Újra fel kell tennem a kérdést... vajon tényleg minden rendben...? Vajon nem felejtette el Nicky és Emily, hogy hová kell ülniük? Vajon kihozták végül azokat a díszeket, amiket rendeltünk? Egy esküvő addig vonzó, amíg nem neked kell megszervezni... lerogytam a fotelba és pár percre kikapcsoltam mindent: nem agyaltam az esküvő körül, nem paráztam semmire, csak pihent az agyam... akkor aztán finoman kopogtattak.
- Igen...? - mormoltam nyűgösen. Apa félszegen dugta be a fejét az öltözőbe.
- Zavarok? - kérdezte halkan.
- Úristen, dehogy. - ráztam meg határozottan a fejemet. Kinyújtottam a karjaimat, apa elém sétált és magához ölelt.
- Minden rendben veled? - érdeklődött széles mosollyal, mert előre tudta a választ:
- Ne hülyéskedj, ettől nem is lehetne jobb az életem. - vigyorogtam és óvatosan a fülem mögé igazítottam egy kósza hajtincset.
- Akkor örülök... most viszont ideje lenne már nagyon mennünk... - nézett aggodalmasan a neki tervezett Rolexre. Engedelmesen álltam fel és simogattam le a meseszép ruhámat, nehogy egy gyűrődés is legyen rajta. Bólintottam.
- Mehetünk - karoltam bele és együtt mentünk le a lépcsőről és mentünk át az udvaron egészen a templomig. Az esküvőszervező, Gina tökéletes munkát végzett: minden fenomenálisan nézett ki.
- Nos... kezdődik. - pillantott fel apa az épületre. Megöleltem... és az egyik oldalsó ajtón beslisszoltam.
Az esküvő nem az én esküvőm.
Még csak nem is Beijingé.
Apáé.
Bizony... éppen csak lecsengett a botrány apa és Zelda (meg Rosa) körül mikor mindenre fény derült...

       Bent ültem apa irodájában, miközben ment a szabadedzés, amit a képernyőn követtem figyelemmel, Parvati mellettem ült és az új találmányát, a fehércsokis-diós forrócsokiját kortyoltuk és együtt szurkoltunk Jensonnek, az a tény, hogy a szabadedzés nem számít, nem zavart minket.
- Wooohoo, gyerünk bébi! - rikkantottam, mikor a kamera Őt mutatta, hogy kint köröz a brazil délelőttben.
- Hajrá Jens!!! - kiabálta magát rekedtre Parvati és mint vérbeli nacionalista, felkapott egy apró angol zászlót és hevesen meglobogtatta az arca előtt. Összenevettünk.
- Hello. - jött be apa, egy rakat papírt tett az íróasztalára majd megigazította a remekbe szabott Hugo Boss öltönyét és lesimogatta a vállát. Parvati levette a szemüvegét és felállt.
- Javes, Bernie keresett. Beszélni akar veled. - ment apához.
- Áhá. Értem. Nos, várnia kell. - köszörülte meg a torkát sokat sejtetően. Annyira sokat sejtetően, hogy nagy nehezen elvontam a tekintetemet a képernyőről és ránéztem.
- Mert? - kérdeztem gyanakvón.
- Mert nem érek majd rá. Elmegyek veled vacsorázni. - válaszolta apa.
- Apa, ez kedves tőled, de Jensonnel megbeszéltük, hogy... - kezdtem csicseregve és újra életem szerelmét néztem, miközben a pályán köröz, apa azonban belém fojtotta a szót:
- Nem neked mondtam, Lisy, ne haragudj. - köhintett. Parvati elmosolyodott.
- Remek, tényleg régen vacsiztunk már együtt, vagyis... meg kellene néznünk pont egy szerződés-tervezetet, amit a ház.... - de apa az ő szavába is belevágott:
- Nem ilyen vacsorára gondoltam. Hanem... nos, mint a huszonévesek. Ha úgy vesszük... - nehezére esett kimondani, de végül tessék-lássék megtette: - ...szóval ha úgy vesszük, "randi". - pillantott fel. Parvati meglepetten pislogott, aztán hebegni kezdett:
- Óh, Javes, én mindig is azt hittem, hogy te... hogy én... hogy mi csak... vagyis... úristen, Javes, tudod te, hány éve várok erre, te gyökér?! - fakadt ki végül rá nagyon nem jellemző módon agresszívan. Apa először megdöbbent aztán felnevetett és magához ölelte. (eközben én meglepetten nagyra nyílt szemekkel csak bámultam, mintha egy mozifilmet adnának éppen és néztem a szemem előtt kibontakozó romantikus drámának az utolsó felvonását) - Azt hittem, csak a Zelda-féle gazdag hölgyek rúghatnak labdába nálad. - nyomott puszit az arcára Parvati és már szipogott.
- Mint látod, nincs velük szerencsém. Várjunk... te bedrogoznál? - kérdezte viccelődve játékosan összevont szemöldökkel.
- De mennyire! - bólogatott Parvati. - Jaj, várj, ezt... nem... nem tudom elhinni. - pislogott sűrűn.
- Pont a Rosás dolgok előtt pár nappal határoztam el magam, hogy... nos, lépek valamit a kettőnk ügyében. - magyarázta apa. Lesokkolva ültem. Iszonyatosan örültem, ugyanis hiába volt végül is kézenfekvő, hogy az anyaként szeretett nő összejöjjön apával és valóban anyaszerepben legyen... eszembe sem jutott volna.
- Nos, gratulálok, öt éve ezt vártam, de már egész fél éve sikerült erre az elhatározásra jutni, atyaég, de sokat szenvedhettél - húzta el a száját gúnyosan. Sosem láttam még Parvatit ironikusnak vagy rosszmájúnak, de most érződött az elkeseredés a hangjából, amit abban az öt évben érzett, amikor szerelmes volt, de nem mert lépni semmit.
- Parvati... most dühös vagy? - kérdezte zavartan apa.
- Igen, Javes, úgy is mondhatnám, hogy kibaszott dühös vagyok...! - na igen. Káromkodni sem káromkodik soha. Aztán nagy levegőt vett - ...de szeretlek.


És a kapcsolatuk ott elkezdődött... és tökéletesen működött. Annyira, hogy pár hónap múlva megkérte a kezét Parvatinak apa. Az esküvő napja pedig... ma van. Én és Beijing szerveztünk szinte mindent, na persze hivatásos esküvőszervező is a segítségünkre volt, de majdnem minden feladatot magunkra vállaltunk, mivel kicsi korunkban is folyamatosan esküvőset játszottunk és már akkor imádtuk. (a gyerekkorunkra asszociálást akkor is folytattuk, amikor Parvatit a Barbie babánknak nézve esküvői ruhát vettünk neki - magának a menyasszonynak volt a ruhába a legkisebb beleszólása)
Addig lépkedtem előre, amíg meg nem pillantottam Nickyéket. Akkor aztán valaki finoman magához húzott.
- Olyan kis vaksi vagy, Lisy, már tíz perce itt integetek - nevetett halkan Jenson.
- Nem láttam, bocsi. - ültem le mellé vidáman. A kezét a meztelen hátamra tette (a halványkék ruha az egész hátamat szabadon hagyta) és közelebb húzódott.
- Gyönyörű vagy. - mormolta a fülembe egész közelről, bár a hangját így is-úgy is elnyomta a zsizsgő násznép, akik izgatottan várták Parvatit. Mosolyogva nyomtam puszit a nyakára. Körülnéztem.
Nicky felcsatolta hosszú haját és most nyugodt várakozással nézett az ajtó felé. Mellette ült a szokás szerint emelkedett hangú eszmecserét folytató Beijing és Nico, akik természetesen összeöltöztek és olyanok voltak, mint egy romantikus vígjáték két szereplője. Nico mellett Emily volt, aki rá volt tapadva újdonsült pasijára, aki történetesen az a Kimi Räikkönen, akire egykor még én is rá voltam tapadva. Ez a pár egy bulis este közben talált egymásra.



- És még egyet! Huhuhuúúú, még egy voood-kát! - kiabálta énekelve a már elázott Emily. A két futammal ezelőtti, kanadai nagydíj vasárnapjának éjjele volt ez. Kimi nyert, de Jenson negyedik lett, aminek egyébként nagyon örültünk, hiszen a boxutcából kellett rajtolnia. Az örömünk aztán egy hatalmas buliba torkollott, ahol Emily vesztette el legelőször az önkontrollját(ez megnyilvánult a táncolásban és az éneklésben is)
- Ne nagyon igyál többet, még legalább magadnál vagy. - javasolta Beijing, de nem tűnt túlzottan aggódónak, ugyanis rögtön ezután visszafordult Nicohoz, akinek az ölében ült és folytatták a tinimódra "majd megeszlek úgy szeretlek" smárolást.
- Naaaa... vodkááááát vodkááát - kántálta Emily. Jenson súgott valamit, de nem hallottam a lármás barátnőmtől. 
- Elég vodka folyt már. - lépett közbe Kimi nevetve és óvatosan lefeszegette Emily ujjait a pohárról, majd ő hajtotta fel a tartalmát egy kortyra.
- Jaj, egy kicsit... kicsit szédülök. - tántorgott Em, ködös tekintettel rácsodálkozva a világra.
- Ennyi pia után az lenne a csoda, ha nem szédülnél. - vélekedett Kimi egyszerűen és mindenféle finomkodás nélkül lenyomta Emilyt a kanapéra. - Na most leülsz ide. Ha rosszul vagy... - kezdte és már majdnem elolvadtam, hogy milyen aranyos, hogy felajánlja a segítségét, ha a barátnőm rosszul érezné magát, de akkor folytatta: - ...nos, akkor jobbra van egy folyosó, a végén van a mosdó. - egyenesedett fel. Emily egész sokáig üldögélt ott úgy, hogy viszonylag kevés zavart, de aztán felállt és majdnem el is esett: szerencsére Kimi pont ott állt és egy hirtelen mozdulattal elkapta a karjait.
- Megmondtam, hogy maradj ülve, nem? - dorgálta derűsen és visszanyomta. Emily a részegen rájellemző szeretethiány miatt átkarolta Kimi lábait, arcát fáradtan támasztotta a térdének. - Öh... most mit is csinálsz pontosan? - feszengett Iceman tanácstalanul.
- Megölellek. - mormolta türelmetlenül Emily.
- De... ezt így ne, mert meg se tudok mozdulni - itta ki gyorsan a pohara tartalmát Iceman és inkább leült. Emily rögtön kihasználta az alkalmat és a vállára borult. Kimi nagyot sóhajtott és átkarolta.
- Kimegyek, telefonálok egyet. - mondta nekem Jens, de úgy döntöttem, hogy követem, úgyhogy a kezét fogva elindultam utána. Kint hideg volt, de Jenson kérdés nélkül a vállamra terítette az Armani pulcsiját. Hálásan pillantottam rá, mire kacsintott és megcsókolt. Minél gyorsabban próbálta elintézni a hívását a sajtósával, hogy visszamehessünk.
 Mire visszamentünk, Kimi is többet ivott már és Emily már lábait átvetette Iceman izmos combjain és éppen hosszan magyarázott neki valamit, de a Jégember nem tűnt túl figyelmesnek, ugyanis egyszercsak Emily felé fordult és belevágott a szavába:
- Te jó csaj vagy. - közölte vele egyszerűen. Em nagyokat pislogott és jó pár másodperc azzal ment el, hogy egymás arcába bámultak, aztán a barátnőm egy pillanat alatt előrelendült, mindkét kezével magához húzta Kimit és szájon csókolta. Neki sem kellett sokkal több bátorítás, magára rántotta és úgy csókolt vissza, hogy rá se ismerne az ember, hogy a flegma és hűvös természetű finn ilyenekre is képes.
              Akkor azt hittük, hogy ez annak az alkoholos estének szól, de nagy meglepetésre másnap folytatták ezt a magatartást, sőt, egész hétre megmaradt. Tökéletesen összeilletek: semmi romantikus eltévelyedés, partihangulat mértékkel (többnyire legalábbis), a sajtó utálata... igazi egymásra találás volt. 


Az esküvőre már együtt jöttek. Emily problémázott egy ideig azon, hogy hogyan is járhatna ő Kimivel mikor nekünk van némi közös múltunk, de megnyugtattam, hogy nem igazán nevezném "múltnak" azt a pár estét amit egymás karjaiban töltöttünk, főleg, hogy én csak Jens hiányát próbáltam csökkenteni. Jens... felpillantottam. Szelíden nézte a bevonuló Parvatit és közben még mindig a hátamat simogatta.
- Szeretlek - suttogtam neki. Rám nézett és gyors csókot lehelt a számra.
- Én is téged, Lisy. - felelte és átölelt. Parvati az egyszerűnek tűnő, mégis bonyolultan rafinált szabású ruhájában lépkedett apa felé, akinek ragyogott a szeme.
Azt nem értem, hogy miért vártak eddig. Parvati már huszonkét éve dolgozik apa mellett és mégis csak fél éve jött rá apa, hogy nem is tudna nélküle élni... te jó ég, nekem csak kicsit több, mint fél évet kellett kibírnom Jenson nélkül és majd' meghaltam.
Az esküvő teljesen illet hozzájuk: visszafogottan elegáns volt, nem pedig olyan rongyrázós, mint apa és Zelda esküvője, ahol helikopterekből szórták a rizst Zeldára, aki tizenegyszer öltözött át.
   Beijing és én rohantunk először oda a friss házasokhoz. Miközben megöleltük egymást, egy pillanatra elkapott az érzés: hát ilyen lehet egy igazi család... Ahol nem csak apa, hanem anya is van. Igazi anya.
- Gratulálok, úristen! - ugrált Bei össze-vissza izgatottan.
- Lányok, imádlak titeket. - fogta a kezünket Parvati könnybe lábadt szemmel - Komolyan mondom. Köszönök nektek mindent... jaj... tényleg, imádlak titeket, nem is tudok mit mondani.
- Parvati, jobb dolog nem is történhetett volna apával, mint te. - ölelte meg Beijing a pótanyukánkat. Most már tényleg sírt. Jó ötlet volt a sminkestől a vízálló smink.
- Köszönöööm - ölelte szorosan, aztán lassan eltolta magától a nővéremet és nagyokat lélegzett. - Na jó... légyszives ne ríkassatok meg többször - nevetett félig sírva és odafordult a toporgó tömegnek, akik mind arra vártak, hogy gratulálhassanak nekik.
             Odamentem Jenshez, aki a baráti társasággal ácsorgott.
- Mikor kezdődik a buli...? Tudod, ami minden esküvő után van... - nézett rám Emily némiképp türelmetlenül.
- Lagzi. - segített Kimi nemtörődöm-módon.
- Oké. Okos vagy. Ezt vártad, nem? - nyújtotta ki a nyelvét rá Em. Kimi megvonta a vállát.
- Nem vártam én semmit, de azért kösz. - vigyorodott el és magához húzta új barátnőjét egy csókra. Jenson (akinek még mindig voltak fenntartásai Kimivel szemben és nem igazán örült neki, ha én és Iceman merő véletlenségből is kettesben maradtunk valahol akár két másodpercre is) most elkapta a karomat és magához húzott.
- Holnap után elmegyünk Belgiumba... - mormolta.
- Igen... - bátorítottam, hogy folytassa.
- ....és ha már ott vagyunk... elmehetnénk megint bungee jumpingolni, nem? Legutóbb imádtuk. És lemehetnénk előtte pár napra valami csendes helyre kettesben. Na...?
- Tudod, hogy imádnám. - fordultam szembe vele és beletúrtam a hajába. Éppen készültem egy hosszú csókra, akkor azonban elkiáltotta magát valaki:
- A menyasszony dobja a csokrot! - sok tucatnyi elegáns ruhába bújtatott lány dobogott akkor oda és természetesen én is bocsánatkérően pillantottam Jensre az elmaradt akció miatt, aztán csatlakoztam hozzájuk. Parvati nevetve nézett az összeverődött lánycsapatra, aztán elfordult és a hatalmas, Gosuból rendelt virágcsokrot nagy ívben hátradobta.
  Kinyújtottam a karjaimat és kissé előreléptem... így pont egyszerre kaptam el a csokrot valaki mással. Mérgesen néztem fel. Már elkaptam, az enyém! Oké, hülyén hangzik, de szeretném, ha az enyém lenne.
Beijing dühös arcával néztem farkasszemet. Felnevettünk.
- Oké, nevettünk, most add ide. - komorult el az arca hirtelen és harcra készen túrt frizurájába.
- Nem akarom. - nyöszörögtem - Én hamarabb értem hozzá, Beijing.
- Én vagyok az idősebb! - érvelt.
- Mikor hat éves voltam lefejezted a nekem tervezett Barbie-t és letagadtad! - kontráztam. Zavartan nézett rám.
- Mondtam már, hogy véletlen volt...
- Az olló véletlenül hopp összezárult a nyaka körül, nos vannak balesetek. - néztem rá sötéten és még mindig markoltam a csokor fényes papírját. A körülöttünk állók jól szórakoztak rajtunk.
- Nos... ó, sajnálom, Lisy. - sóhajtott.
- Oké, mindegy, legyen a tiéd. - engedtem el végül nagy nehezen. Magához ölelte és már láttam rajta, hogy a saját esküvőjét tervezi. - Köszönöm. - tátogta. Bólintottam és visszasétáltam Jenshez.
- Szép csata volt. - mondta elismerően. Legyintettem.
- Nekiadtam. Legyen az ő esküvője hamarabb, ha annyira akarja. - magyaráztam lemondóan. Jens felnevetett és magához ölelt.
- Hé... bébi... nem kell semmit elsietni... - kuncogott a nyakamba.
- Ez igaz. Van időnk, nemde? - néztem rá mosolyogva. Két keze közé fogta az arcomat és úgy válaszolt:
- Együtt...? Még, hogy van időnk... egy egész élet....



                                                                    
                                                                 Vége