Közlemény + Díj :))

Sziasztok! Először is el szeretném mondani, hogy az utolsó rész kicsit rendhagyó lesz nem csak tartalmát, de terjedelmét tekintve is, viszont (komolyan nem direkt, hogy húzzalak titeket :/) de holnap elutazok két és fél hétre :/// Viszont lehet, hogy még próbálok időzítővel beállítani egy részt... méghozzá az első részt az új történetből... ez nem tuti, de hátha sikerülne ://

Másik, jobb hír pedig, hogy kaptam egy díjat ^^ Ezúton is köszönöm Emnek :)

Tudom, hogy szabály, de még nem pakoltam be a ruháimat és borzasztóan sietek, mert hajnalban indulok, úgyhogy kérlek tekintsetek most el attól, hogy tovább küldjem :(( Nagyon bocsi :// <3

Szabályok:

• Írj magadról 11 dolgot
• Válaszolj 11 kérdésre
• Tegyél fel 11 kérdést
• Küld el 11 embernek

11. dolog rólam:

1.: A Lisette sztori első része már két éve meg volt írva - azt vettem elő, átdolgoztam (körülbelül a felét teljesen átírtam a résznek) és abból lett meg végül a történet váza :)

2.: Szereztem egy életnagyságú Kimi papírfigurát. Tudjátok, volt a Rossmannokban még pár hónapja. Nos, én hisztiztem addig, hogy a Rossmann leküldött egyet a nevemre Pestről :)))

3. : Egyszer Kimivel álmodtam egy hihetetlen hülyeséget: a bahreini boxutcában kezdtünk sétálni és eltévedtünk... egy magyar kukoricaföldön kötöttünk ki... aztán ordibálva veszekedtünk egymással, hogy ez hogy történhetett és kinek a hibája is, hogy így elkeveredtünk... 

4. : Imádom Jessica Michibatát. Talán a történet alapján nem gondolnátok, de tényleg. (y)

5. : Egyszer Kimi Räikkönennel akarok bulizni. De komolyan. Szerintem jó kis hétvégét csapnánk, hatalmas partiarcnak tűnik ;)

6. : Mániákusan visszaolvasgatom a már megírt és kitett részeket és ha valahol hibát vagy logikai bukfencet látok, idegbeteg leszek. (Többnyire elütések fordulnak elő csak :DD )

7. : Valahol régen olvastam, hogy a hulahoppkarikázás formában/fitten tart és azóta egy nap minimum félórákat hulahoppozok csokievés/filmnézés közben :D

8. : Alig várom, hogy elmenjek fodrászhoz, mert vissza akarom festeni a hajamat sötétbarnára (most szőkésbarna...)

9. : Az Álomháború a kedvenc filmem, bár sokan érthetetlennek tartják, de én már iszonyatsokszor megnéztem és mindenkinek szívesen magyarázom, mert nagyon sok rejtett dologra rájöttem ám ;D

10. : Mániákus horrorfilmnéző vagyok :D Alig várom, hogy valamelyiktől téééényleg megijedjek... eddig még egyiktől se paráztam be:/

11. : Be kellene pakolnom, de még itt ülök a gép előtt :(((

Lisette - 28. rész

 Sziasztok! Itt az utolsó előtti rész! :))

Mondhatnánk azt is, hogy egyfajta bevezetője az utolsó résznek :) Szóval rövidebb is, kicsit magyarázgatós, de olvassátok azért, nemsokára hozom a legutolsó részt ! :)) Remélem ütni fog ;)) :DDDD
Imádat <3
(jobb oldalon végre kitettem a gombot, szóval mostmár tudtok követni, ha érdemesnek találtok rá ^^)







Villámhírek: #1: Jenson Button és Lisette Petrolen újra együtt!

Futótűzként terjedt a hír, miszerint a brit világbajnok és exkedvese kibékültek és szerelmesebbek, mint valaha!
    Pár napja lencsevégre kapták Buttont, amint távozik Petrolen lakásából, bár akkor még bölcsen egyikőjük sem nyilatkozott az ügyben. Ma reggel azonban hivatalos közleményt adtak ki, melyben elismerik, hogy újra egymásra találtak és nem kívánnak pillanatnyilag többet mondani.
Karol Schneider őrjöng és becsapva érzi magát, de a másik "ex", Kimi Räikkönen azt mondta "Nem mondhatni, hogy jártunk. Örülök neki, ha boldog (Lisette Petrolen - a szerk.)" Javes Petrolen egyenesen azt állítja, hogy Jenson Button az egyetlen férfi, akinek odaadja a lányát, sőt! Maga Bernie Ecclestone is gratulált a párnak.
Kívánjuk nekik, hogy ne hagyják, hogy még egyszer valami a boldogságuk útjába álljon!






Zelda Ann Roshington és Rosa Toulmanov mégsem kerül rács mögé!

Javes Petrolen visszavonta feljelentését, miután exfelesége és a celeb szövetkeztek ellene filmbe illő fordulatokkal fűszerezve.
Az drog birtoklása miatt azonban továbbra is folyik az eljárás, így azonban sokkal enyhébb körülmények között - szinte nincs is reális esély arra, hogy börtönbe kerüljenek, főleg, hogy Rosa Toulmanovot a sztárügyvéd, Szridjan Rogyovics védi majd, aki nem mellesleg a keresztapja.
A világsajtó, de leginkább az együttérző angolok felháborodtak Javes Petrolen döntésén, de ő nyugodtan csak annyit mondott, hogy "az élete visszatért a normális kerékvágásba és neki ez elég ahhoz, hogy jól érezze magát, nincs szükség arra, hogy másokat megleckéztessen". Hozzátette azt is, hogy mélyen elítéli mind egykori feleségét, mind Toulmanovot a módszereik kicsinyessége miatt, de nem érez gyűlöletet.
Beijing Petrolen is keményen bírálta a gyanúsítottakat, különös tekintettel anyjára, akivel kapcsolatban többször kifejtette, hogy ha tehetné, elfelejtené, hogy ő a szülőanyja.
Rosa Toulmanovval már a botrány kirobbanásakor felbontotta a szerződését mind az MTV, mind a VDAI, a Nexussal egyetemben, Zelda Ann világhírű galériája előtt pedig tüntetéseket szerveztek és nemtetszésüket nyilvánították ki egykori bálványuk felé, amíg Zelda Ann alá nem írta a megegyezést, miszerint a Roshington Art Galery hivatalosan is Beijing és Lisette Petrolen tulajdonát képezi minden tekintetben.
Ha bármilyen más információt kapnánk az ügyről, értesítjük  önöket!



   Életemben először vigyorogva olvastam a bulvárlapokat. Három hét telt el azóta, hogy apa és Parvati együttműködése miatt én és Jenson újra együtt voltunk. Apa nagy meglepésre egyszercsak fogta magát, felhívta Ashtont, az ügyvédünket és közölte vele, hogy a feljelentését törölni szeretné.
  Fura, de örültem a döntésének. Valószínűleg az is közrejátszott ebben, hogy mostanában mindennek örültem. Csak néztem tovább magam elé a csodás látképben gyönyörködve a hintaágyról, amiben ültem és közben Jens járt a fejemben. Talán hülyeség ezt mondani, de így utólag már nem is bánok semmit: tényleg kellett ez a balhé ahhoz, hogy értékelni tudjam őt. Az addigi másfél évben imádtam, jól elvoltunk, édes volt... most meg úgy érzem, hogy ő maga az életem.
- Ó, még mindig itt üldögélsz? Ne haragudj, csak elintéztem egy telefont. - sétált felém pont akkor a keskeny, hófehér kavicsokból kialakított járdán, ami a meseszép kertben felállított kovácsoltvas hintaágyhoz vezetett. Halványan elmosolyodott, mikor leült mellém. Sötétszürke pólója alatt néhol átsejlettek az izmai. Odabújtam hozzá.
- Semmi gond. Pont rád gondoltam - sóhajtottam.
- Tényleg? - kuncogott - Nos, én is pont rád, de én folyton rád gondolok, ha már itt tartunk. - nyomott puszit a homlokomra. - Látom, olvasgatsz - vette fel a szennylapokat az ölemből. - "Jenson Button és Lisette Petrolen újra együtt" - olvasta vidáman. - Bizony ám! - rikkantotta és hosszan megcsókolt.- Te vagy a kedvenc dolgom az életben, Lisy. - mormolta kedvesen. Még mindig beleborzongtam, ha ilyeneket mondott és szinte éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver.
- Szeretlek - csuklott el a hangom amolyan Titanicba illő nyálas romantikával. Adott egy szájrapuszit, aztán felállt és nekem nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.
- Gyere, menjünk vacsizni. - karolta át a derekamat, miközben szinte tolt maga előtt.
Jenson házába cuccoltam már és eldöntöttük, hogy nem is költözünk máshová: otthonos, barátságos és kieső villája volt egy hatalmas étkezővel, amit nagyon sokszor használtunk arra, hogy itt fogyasszuk el a kedvenc kínai éttermünktől rendelt fogásainkat. Most például a tésztába göngyölt csirkemellet, édes-savanyú szószos tésztával.
Jenson Buttonnel egy gyönyörű villában a kedvenc kajámat enni... szinte vártam, hogy felébredek...
          Másnap korán repültünk Magyarországba. Nyilván az együtt töltött romantikus órák számával egyenes arányban nőtt újra az érdeklődésem a sport iránt. A rajongói megint megállítottak engem is, gratuláltak, hogy ismét járunk, együtt akartak minket fotózni, a vállamat veregették... imádnivaló volt. Jenson megfogta a kezemet és egészen a hotelig csak hülyéskedett, már fájt a gyomrom a nevetéstől.
Ott szinte rögtön összeakadtunk az előttünk bejelentkező Beijinggel és Nicoval, akik az elmúlt három hetet is nyáladzással töltötték nem túl nagy meglepetésre. Már azt tervezgették, hogy az idény végén Beijing Nicohoz költözik. Ez Nico előtt teljességgel elképzelhetetlen volt a nővéremről. Az ex-vőlegénye, Dale hiába vetette fel naponta többször is, a testvérem szinte kiröhögte a kérését. Erre most... teljesen természetes, magától értetődő, hogy együtt akarnak élni... felpillantottam Jensonre, aki engem figyelt a szeme sarkából. Beijingen azt látom, hogy ugyanannyira bele van esve Nicoba, mint én Jensonbe. Az, hogy mindketten egy-egy pilótába szerettünk, ténylegesen a véletlen műve, bár nagyon sok bulvárlap lovagolt szívesen a témán. (Sőt, pár befektető már pedzegette, hogy némi színezéssel megfilmesítenék a történetet, amelyben nagy szerepe van Zeldának és Rosának és az ő mesébe illő tervüknek) Rosát az apja kitagadta az örökségből és minden pénzforrást megtagadott tőle. Próbálkozott egy ideig kuncsorogni pár adónál egy valóságshow után, de mindenhonnan elküldték. Zelda a nevünkre írta a galériáját, ezen kívül a villáját is elveszítette: ezt apának ítélte a bíróság, aki rögtön túladott rajta és az árát egy összegben egy nehéz sorsú gyerekekkel foglalkozó alapítvány számlájára utalta név nélkül. Amikor csak Jenson a pályán volt vagy valami hivatalos programon vett részt, apával voltam: a kapcsolatom vele is sokkal jobb lett a Rosa-Zelda ügy óta. Akárhányszor csak időnk volt együtt ebédeltünk-vacsoráztunk, sétáltunk. Sokat beszélgettem vele Jensonről is... amit a bulvárlapok írtak, hogy apa csak hozzá adna feleségül, teljesen igaz. Ezt nekem is nagyon sokszor kifejtette.
- Nem azt mondom... - beszélt épp erről miután lenyelt egy falat grillcsirkét a magyarországi paddockban - Én Kimit is bírom. De Jenson annyira szeret téged, mint én! És én csak ilyen férfinak adlak, drágám. - kacsintott.
- Hahaha - kacagtam és egy adag krumplipürét lapátoltam a számba. - És mi a helyzet Nicoval? - tértem át új témára. - Hozzáadod Beijinget? - Apa elvigyorodott és megigazította a neki szabott Armani öltönyének ujját.
- Hogyne. Nico is imádja a nővéredet. - ismerte el egy hatalmas biccentés kíséretében. Egyet kellett vele értenem.
- Bocsánat... - bátortalan hang ütötte meg a fülünket. Érdeklődve fordultam hátra. Egy alacsony, tizenéves lány állt ott, láthatóan izgatottan.
- Öhm.... szia...? - próbálkoztam széles mosollyal indítani. Szinte elém borult.
- Lisette, ne haragudj, én csak bejutottam és megláttalak és úristen, el sem hiszem, hogy te vagy - hadarta erős akcentussal. - Kérlek szépen, kérlek, aláírnád? - nyújtott egy hirtelenjében előkapart bulvárlapot és egy golyóstollat. Apára néztem, aki kedvesen mosolygott a helyzeten.
- Hogyne - nevettem meglepetten. A pillantásom a cikkre esett: stílszerűen egy rólam és Jensről szóló résznél nyitotta ki, hogy ott írjam alá. Gyorsan aláfirkantottam. - Miről szól amúgy? - böktem a szövegre és belekortyoltam a naracslevembe. Élvezettel néztem, ahogy fontoskodva elkezdi nézegetni nekem, hogy minél pontosabban fordítsa.
- Arról, hogy Jenson két napja volt egy ékszerboltban és állítólag eljegyzési gyűrűt vett. - adta meg a választ pár másodperc múlva. Félrenyeltem és hangosan köhögni kezdtem. Apa szintén döbbenten fordult a lány felé. - Itt az egész... "A McLaren világbajnok pilótáját a város legrangosabb ékszerboltjába látták bemenni, majd távozni egy óra múlva. Az egyik eladó elmondta lapunknak, hogy az angol versenyző a gyűrűkre volt kíváncsi, sőt, vásárolt is két darabot. Talán máris eljegyzi régi-új szerelmét, a gyönyörű Lisette Petrolent? hamarosan megtudjuk" - olvasta folyamatosan.
- Azta. - nyögtem ki nagy sokára. Jens tényleg gyűrűket nézeget...? - Nos, köszi az infókat... - pislogtam még mindig meglepetten a lányra, aki lelkesen bólogatott és fürgén eltűzött. Visszafordultam apa felé.
- Szerinted...? - kezdtem el a kérdést.
- Igen, szerintem meg akarja kérni a kezedet. - folytatta az ebédjét vidáman.
- Úristen... - hüledeztem. Elképzeltem mindent: a ruhámat, amit felvennék az esküvőmre... (egy Vera Wang már évek óta a favoritom ilyen téren)... a pezsgőszínű asztali díszeket... a vendégeket... Jenson Buttont, mint a férjem. Nagyon nyeltem. Jenson Buttont, mint a férjem...

Lisette - 27. rész

 Sziasztok! Itt az új rész, nagyon a végén járunk, de előre is köszönöm, hogy eddig is figyelemmel követtétek Lisy és Jens kapcsolatát és remélem a hátralévő 1-2 részig is itt lesztek még velem. Ti vagytok a legjobbak <3
 Ne feledkezzetek meg arról, hogy Deron sztorija eközben bőven írás alatt áll ;))


Elszorult a torkom és több másodpercig csak némán bámultam rá. Ki akartam mondani a nevét, de egy hang sem jött ki a számon. Gyorsan szedtem a levegőt és azt sem tudtam, mit csináljak.
- Mondtam, hogy bűntudatom volt - magyarázta apa - Gondoltam, amit én cseszek el, azt nekem is kell helyrehozni... tehát mikor Parvati felhívott, hogy mennyit sírtál az irodámban... beszéltem Jensonnel. - biccentett és kacsintott. Újra a volt barátomra néztem, aki engem bámult, derűsen vidám arccal. Nem olyan lekezelően és mérgesen, mint legutóbb a bárban... hanem... úgy, mint régen. Lágyan, szeretetteljesen állta a pillantásomat, aztán közelebb lépett.
- Lisette... meg kellene beszélnünk pár dolgot. - mondta most. Apa elvigyorodott.
- Nahát, mintha... dolgom lenne... valahol teljesen máshol... - indult el az ajtó felé színpadiasan, de miközben elsétált Jenson mögött, megveregette a vállát, Jens pedig hálásan pillantott utána.
- Köszönöm, Javes - mormolta, de apa már valószínűleg nem hallotta, becsukta maga után a bársonnyal bevont tűzött ajtót. Jenson mélyet sóhajtott, kigombolta a legfelső gombot az ingén, aztán lassan megszólalt.
- Lisy... annyi sok szarság történt velünk. - fúlt el a hangja kétségbeesetten. Lehajtottam a fejemet.
- Igen... igen, tudom.
- El sem tudod hinni, mennyire... megkönnyebbültem, hogy hallottam azokat, amiket mondtál. - jött még közelebb és leguggolt elém, így a szemembe tudott nézni. A kezeit a térdemre tette - Egy utolsó gyökér voltam legutóbb... de azért volt, mert... én tényleg azt hittem, hogy Räikkönen meg te együtt vagytok. Pont mikor már kezdtem úgy érezni, hogy talán még szeretsz... megjelent, letette az italt és elborult az agyam. Karol meg... ugyan már, Lisy... - legyintett. - Annyira volt komoly, mint neked Kimi. Lisy, édes, figyelj rám - tette az arcomra a tenyereit két oldalról. - Szeretlek. Tényleg. Nagyon. - Ez volt az a pillanat, amikor már elszakadt a cérna.
- Jens... - nyögtem nehezen. Kérdőn nézett rám. - Én... én... sírni fogok. - közöltem és abban a másodpercben tényleg remegni kezdett a szám és éreztem, ahogy a könnyek elindulnak a szememből. Megrökönyödve pislogott párat aztán a karjaiba vett. Nem hisztiből sírtam... azt hiszem így jött ki belőlem az elmúlt héten történt dolgok miatt felgyűlt feszültség. Jenson nem is mondott semmit, csak némán simogatott, miközben a mellkasán remegtem, a könny folyt a szememből és pár másodpercenként nagyokat nyeltem. Görcsösen kapaszkodtam belé, valahogy még mindig attól féltem, hogy egyszerűen feláll és elmegy. Vagy felébredek. Vagy akármi rossz.
- Jó... jólvan, semmi baj. - suttogta.
- Annyira sajnálom... annyira sajnálom, hogy nem bíztam benned. - zokogtam fel. Próbáltam mélyeket lélegezni és abbahagyni a sírdogálást több-kevesebb sikerrel. Jens maga felé fordította az arcomat és letörölgette a könnyeimet.

- Már akkor megbocsájtottam... csak nem tudtam, hogy vajon én tudok e bízni benned ezek után.- nagyon fájt, amit mondott, főleg, mert éreztem, hogy jogos. A francba is, hogy ne lenne az, mikor tényleg úgy viselkedtem, mint valami kis csitri?
- És... tudsz? - kérdeztem végül nehezen. Felsóhajtott.
- Őszintén szólva nem tudom még. - mondta némi hezitálás után. Nagyot nyeltem. - Csak... furán hangzik, hogy szeretsz.
- Nem hiszed el...? - lepődtem meg és megint elszorult a torkom és könnyek csípték a szememet. Jaj, ne, Lisette, nyugi...
- ...bizonyítsd be! - mondta hirtelen. Ha lehet, most még értetlenebb arcot vágtam és zúgni kezdett a fülem. Teljesen kétségbeestem. Most akkor mi van?! Szeret vagy nem...? Vagy... hogy lehet... hogy lehet bebizonyítani neki, hogy szeretem?
- Hogy... hogy...? - hebegtem és a pánik elhatalmasodott rajtam. Maga felé fordított.
- Gyere hozzám. Legyél a feleségem. Mondjuk... szombaton. Csak elmegyünk a városházára, pillanatok alatt elintézik. - Húha.
- Ó. Én... mindig nagy esküvőt akartam... -  motyogtam teljes meglepettségben - De... rendben. Jenson, nyitva van szombaton? Menjünk inkább pénteken akkor. - pillantottam fel. 
- Jó, rendben. - egyezett bele egy pillanat alatt.
- Azért... apát meg még pár embert én csak el szeretnék hívni. - a hangon furán csengett, még mindig azt hittem félig, hogy álmodok. Jens akkor felnevetett.
- Lisy, édes, nem kell hozzám jönnöd most pénteken. Olyan esküvőnk lesz, amilyet csak akarsz. - seperte el a hajamat az arcom elől. - Nem kell elsietni, csak hülyéskedtem. Előttünk vannak... előttünk vannak még évek... - a nevetés helyén már csak egy boldog mosoly maradt az arcán. Remegve húztam magamhoz. Soha egyetlen csók sem esett ennyire jól. A kezeimmel tétován túrtam a hajába, de ő határozottan megszorította a combomat, jelezve, hogy minden rendben és annyiszor borzolom össze aranybarna tincseit, ahányszor csak akarom... mint régen. Kissé elhúzódtam tőle.
- Szeretlek! - mondtam önkéntelenül is élesen. Nevetve ölelt magához.
- Én is nagyon szeretlek, Lisy. - És egyetlen kattanással az egész életem a helyére került. Jenson Button volt az a fogaskerék, ami hiányzott ahhoz, hogy a gépezet menjen. Most ez is meglett és még attól is sokkal boldogabb voltam, mint mikor először összejöttünk.
- És most mi lesz? - kérdeztem. Már nyitotta volna a száját, hogy visszakérdezzen, de folytattam: - velünk... mi lesz velünk? - pontosítottam. Becsukta a száját és elgondolkodva hajtotta le a fejét.
- Elmegyünk a házatokhoz. Ha jól tudom, Emily Cancúnban van, Beijing pedig Nicoval nyaralgat éppen. Átbeszélünk mindent... és akár hozzám is cuccolhatnál, ha szeretnél. - úgy mondta, mintha nem ez lett volna a legnagyobb vágyam: együtt lakni a férfival, akit szeretek...
- Huh... istenem. Persze, hogy szeretném. Mi több: imádnám! Jaj, Jens, hiányoztál - öleltem tovább, miközben lassan felegyenesedett.
- Te is nekem... nagyon. - nyomatékosította. - Na gyere - fogta meg a kezemet és elindult lefelé.
   Apa a hatalmas nappaliban ült Parvatival. A közeledő lépések hangjára felkapták a fejüket. Mindketten szélesen elmosolyodtak. Parvati levette a szemüvegét és meglepetten csapta össze a tenyerét.
- Ha tudnátok, mennyire örülök! - érzékenyült el. Odaléptem hozzá és megöleltem.
- Hát még én! És ez a te érdemed. Eláruljátok végre, hogy történt? - néztem hátra Jensonre, aki ekkor apa felé biccentett.
- Javes felhívott, hogy beszélni akar velem. - adta meg a magyarázatot.
- Igen, beszélt velem Parvati, hogy csak szenvedsz Jenson miatt, pedig szerinte Jenson is szeret még téged és ez nem állapot így. Szóval kitaláltuk, hogy beszélek Jensonnel. Felhívtam, eljött és mikor megkérdeztem, hogy "Mondd, szereted te a lányomat?" azt mondta, hogy igen, mindennél jobban. És tudod, mit? Ez tényleg így van. Látom rajta. Akkor hívtalak fel Cancúnban és kértem meg, hogy egyeztessünk időpontot, mikor ide tudsz jönni.
- Hihetetlenek vagytok - nevettem fel.
- Csak nem lehetett tovább nézni ezt a kínlódást - vont vállat Parvati. - De menjetek csak. Mi nem tartunk fel titeket - kacsintott.
- Köszönök mindent - suttogtam, mikor Jenson elkapta a kezemet és maga után húzott. Újra beülni az ő autójába, egyik kezünk összefűzött ujjakkal feküdt a váltón... majd' kiugrottam a bőrömből.


Eredetileg azért mentünk a házba, hogy összeszedjük pár cuccomat, aztán átmentünk volna Jens villájába, de leült elém, miközben pakoltam és elkezdett mesélni...
Karollal egy bárban ismerkedett meg és neki egyáltalán nem tetszett a német médiasztár, aztán látott Kimivel és azt hitte megszakad a szíve. Mikor összejött Karol Schneiderrel, sértettség és a hiányom vezérelte. Elmondtam neki, hogy Kimivel rövid flörtölés után keveredtünk össze és tényleg szimpatikus, de senki mással nem tudom elképzelni az életemet, csak vele. Aztán elmondtam mindent Rosáról és Zeldáról. Jens csak komolyan bólogatott aztán századjára is elnézést kért, hogy nem magyarázta el rögtön, hogy mi történt, hanem meghagyott a tudatban, hogy megcsalt.
- Pedig soha az életben nem tudnék másik nőt szeretni, édesem...! - állt fel hirtelen. Pislogtam párat, hogy nehogy megint sírjak, annak ellenére, hogy a torkom újra összeszorult.
Tehát elbeszéltük az időt és mivel a ház üres volt, már nem mentünk sehová.
      Úgy felébredni, hogy Jenson fekszik mellettem és izmos felsőtestére szinte rásimul a vékony takaró... hogy a haja édes összevisszaságban omlik a párnára... a szemeivel pedig máris mosolyog... főnyeremény.
- Jó reggelt - nyomott puszit a homlokomra.
- Neked is - bújtam oda hozzá és lágyan megharaptam a nyakát.
- Kérsz kávét? - kérdezte egy nagy mosollyal Jens. Felültem és nyújtózkodtam.
- Hogyne kérnék? - nyújtottam ki a nyelvemet. Ő is felült, gyors csókot nyomott a számra, aztán kiszállt az ágyból.
- Akkor csinálok. Majd gyere lassan, bébi. - mintha visszakaptam volna az életemet. Ez jutott eszembe, miközben elnéztem a távolodó félmeztelen Jenson alakját. Még elmélkedtem egy ideig magamban (a lelkesedtem jobb szó lenne talán) aztán felkaptam a köntösömet és tényleg kimentem utána a konyhába. Jens hátranézett a válla felett és kedvesen elmosolyodott, miközben ásítva leültem a székre és az asztal lapjára könyököltem.
- El sem hiszem, hogy visszakaptalak... - kontyoltam fel a hajamat a fejem tetejére. Fülig ért a szája, miközben könyökeivel a pultnak támaszkodott hátulról.
- Mindketten elbeszéltünk egymás feje felett... ha egyszer végre meg tudtuk volna beszélni... - sajnálkozott.

- Már mindegy. - álltam elé. Egyetértően húzta magához a derekamat és ajkai az enyémekre tapadtak. Belefeledkeztünk a csókba, még a kávéfőző halkan pittyegő jelzése sem érdekelte egyikünket sem. Hirtelen megfordult, a derekamnál megemelt és a konyhapultra ültetett. Ujjai éppen megtalálták a köntösöm pántját és kezdték kioldani, mikor valaki megköszörülte mellettünk a torkát. Úgy néztünk a hang irányába, mint akik másik világból kerültek oda. Beijing mosolygott, kezében a táskája, mellette Nico Rosberg a bőröndjeikkel.
- Azt hiszem... van mit elmesélni. - szólaltam meg végül.
- Azt mondod...?

Lisette - 26. rész

 Sziasztok! Rég volt friss, de ez már majdnem a legutolsó rész ezért kicsit hosszabb is, mint megszokhattátok, hátha kárpótlás :)) Most tényleg kéne néhány visszajelzés, örülnék neki :))) Jóó nyarat mindenkinek még erre a pár hétre :)) Puszi <3






Cancúnra jellemző egyfajta jellegzetes napfény-illat, ami a tenger sós vizének, a naptejnek és kellemes virágillatnak a keveréke. Ezt éreztük, miközben a parton fekvő villánkhoz tartozó stégen napoztunk egymás mellett hárman úgy, hogy a lábaink beleértek a szikrázóan kék vízbe.
-Imádom ezt a helyet - mormolta Nicky, hófehér haja sikkesen egyszerű kontyba volt fésülve a feje tetején és a fehér alapon fekete mintás bikinije kiemelte frissen szerzett barnaságát.
- Ne is mondd. - sóhajtott Emily elégedetten és felkönyökölt, hunyorogva nézett ránk, mivel a napsugarak bántották a szemét: - Ma este már elmehetnénk egy igazi tengerparti buliba, nem? - panaszkodott. Már három napja nem volt egy buliban sem, érhetően kezdte magát rosszul érezni... Londonban nem volt ritka az sem, hogy két-három héten keresztül minden egyes nap elment valahová. Jobban mondva minden egyes éjszaka.
- Felőlem. - vont vállat Nicky. - Lisy, van kedved? - tolta lejjebb az orráról a napszemüveget, hogy ne csak az elsötétített lencséken át lásson. Van e kedvem? Nincs. Egyáltalán nincs. De már eddig is én voltam az egyetlen tényező, aki akadályozta őket abban, hogy jól mulassanak, hiszen nem szerettek volna egyedül hagyni, hiába akartak már nagyon menni valahová éjszaka.
- Hmmm... hogyne - nem sikerült túl meggyőzőre, ezért el is mosolyodtam minden rosszkedvem ellenére: - Van hát. Menjünk. - füllentettem.
- Naaa szuper! - lelkesedtek rögtön és hosszas csacsogás vette kezdetét, amely minden komolyságot mellőzött és csak azt fejtette ki, mikor, hová és miben is menjünk...


       A cancúni éjszaka színesebb és hatalmasabb a londoninál: sok ezer ember tombol egy helyen, a zene hangos, a nők ruhái rövidek a férfiak pedig gátlástalanok. Emily éppen nevetve magyarázott valamit egy pár perce megismert magas, félmeztelen, kanadai srácnak, mikor a pulthoz léptem.
- Mit adhatok? - kérdezte a pultban álló rengeteg kiszolgáló közül az egyik.
- Egy mojitót. - sóhajtottam.
- Én állom. - mondta mögöttem valaki, finom ausztrál akcentussal. Fáradtan fordultam meg: kinézetre is határozottan ausztrál: félmeztelen, bronzbarna a bőre és alapvetően úgy néz ki, mint aki most szállt le a szörfdeszkáról. Vakítóan kék szemek és sötét haj társult ehhez a szörfös-fiú kinézethez.
- Hunt vagyok. - mondta sugárzó vigyorral.
- Öhm... Lisette. - néztem rá kissé zavartan.
- Igen, tudom - felelte derűsen és könnyedén ledobta magát mellém. - Button volt csaja, nem? - érdeklődött. Remek. Azon kívül, hogy pont ezt próbálom felejteni, utálom is, ha valaki ez alapján azonosít be.
- Mmm... de. - húztam el a számat és belekortyoltam a mojitóba.
- Hogy tetszik Cancún? - dőlt előre és ő is mohón nyelte az italát. A tipikus beszélgetés-kezdeményező mondat.
- Jó. - válaszoltam végül kimérten. Megköszörülte a torkát és bólogatott.
- Ja... szerintem is. Kérsz még egyet? - bökött a mojitóra. A pohárra pillantottam.
- De hiszen még a nagy részét meg sem ittam - értetlenkedtem.
- Ez igaz... de... utána. - próbálkozott továbbra is. - Egyedül jöttél? - kérdezősködött tovább.
- Nem... itt van valahol két barátnőm. - válaszoltam és az azúrkék szemébe néztem. Gyönyörű szeme van... és egyáltalán nem tud érdekelni. Ahogy ránézek, Jenson jut eszembe. Igen, úgy néz ki ez a srác, mint egy barnára sült Armani modell, de mégis kit érdekel, mikor Jenson Button olyan tehetséges, hogy a világ egyik legjobbja? Ha a szemei mindig vidáman mosolyogtak, ha rám nézett...? Ha egy igazi angol úriember, mint a filmekben? - Figyelj, Hunt. Köszönöm az italt. Azt hiszem... azt hiszem, mennem kell. - álltam fel és amilyen gyorsan csak tudtam, kislisszoltam. Nem volt kedvem ott maradni a dübörgő zene közepén, főleg, hogy kifelé jövet láttam, hogy Nicky is talált elfoglaltságot magának egy szőke, fekete atlétás srác személyében. A kinti kissé hűvösebb levegő lehűtötte az arcomat és úgy éreztem, belülről is megnyugodtam kicsit.
Végre megtettem azt, amit igazából már napok óta meg kellett volna... ránézni a sajtóra és nem elzárkózni... valószínűleg már kipattant a Zelda-Rosa botrány... Nagy levegőt vettem és előszedtem a telefonomat. Önkéntelenül is a fogamat csikorgattam, miközben az első hírportál címét begépeltem., ami eszembe jutott. Összeszorítottam az állkapcsomat, miközben betöltött az oldal... és öles betűkkel fogadott, amitől féltem:
Zelda Ann Roshington és Rosa Toulmanov közönséges bűnözők!
Nagyot nyeltem, aztán leültem egy padra és olvasni kezdtem:


            Tegnap robbant a hír, miszerint Javes Petrolen volt Rosa Toulmanov rejtéyes vőlegénye. Azonban meglepődésre semmi ok, Javes Petrolen nem önszántából vette volna el a médiamágnás lányát, az ugyanis elkábította egy krysa nevű szerrel (erről bővebben itt olvashat) majd azt hazudta neki, hogy együtt töltötték az éjszakát és terhes. Lisette és Beijing Petrolen édesapja pedig rögtön vállalta volna a nem létező felelősséget és hajlandó lett volna feleségül is venni Toulmanovot.
Ekkor azonban egy videófelvétel segítségével bizonyítani lehetett, hogy nem történt semmi és Rosa Toulmanov nem terhes... de a legsúlyosabb titokra csak ezután derült fény: aki az egészet kitalálta és a krysát szerezte, nem más, mint Javes volt felesége, Zelda Ann Roshington!
Bár a videón szereplőadatokról nincsenek egyenlőre információink (a rendőrség bizonyítékként hivatkozott rá és nem hajlandó egyenlőre részleteket elárulni róla) annyi bizonyos, hogy mind Zelda Ann, mind Rosa előzetes letartóztatásban vannak. Hogy ez meddig marad így, azt nem lehet tudni, de Javes Petrolen előterjesztette kérését, miszerint gyorsított eljárásban szeretné végigvinni az ügyet (hivatkozva teendői sokaságára és tekintettel két lányára)
Minden új hírről tájékoztatjuk Önöket!


Kifújtam a levegőt. Nem volt annyira rossz, mint amilyenre számítottam. De eszembe jutott, hogy ez az egész kabaré az oka annak, hogy Jensont elvesztettem. Egyre rosszabbul éreztem magamat. Tanácstalanul álldogáltam a klub előtt, kezemben a telefonom, mögöttem kiabálta a nevemet a Hunt nevű srác... a fejem zúgott, az agyam és minden egyes sejtem Jens után sikoltozott... a lábaim remegtek...
És megcsörrent a telefonom. Annyira isteni jelnek tűnt, hogy biztosra vettem, hogy Jenson neve lesz a kijelzőn... de nem ő volt.
- Szia, apa. - köszörültem meg a torkomat, a hangon kissé rekedten csengett.
- Hello, kicsim. - fáradt volt, de megkönnyebbült, ez hallható volt. - Minden rendben? - kérdezte.
- Ezt inkább én kérdezem. Olvastam a Loshonew.com-on, hogy előzetesben vannak. - tájékoztattam és közben elindultam az utcán, lustán rugdosva magam előtt pár kavicsot.
- Igen. Minden rendben van. Már fellélegezhetünk... figyelj csak... - váltott hirtelen gondterheltté a hangszíne. A gyomrom görcsbe rándult. - ...beszéltem Parvatival. - Ó. Parvati nyilván elmesélte neki a sírógörcsös kiborulásomat Jenson győzelme után. Nem olyan élmény, amelyet szívesen felidéznék újra. - Átjönnél valamelyik nap? Csak beszélgetni egy kicsit. Próbállak felvidítani... vagy... ilyesmi. - elfúlt a hangja. Akkor döbbentem rá, hogy hülyeség volt azt hinni, hogy eljövök egy hétre a tengerpartra és mindent elfelejtek: Nem menekülhetek Zelda kegyetlenségétől, Rosa álszentségétől... és a Jensonnel töltött másfél év emlékétől sem. Szorosan lehunytam a szememet, miközben döntöttem:
- Átmegyek holnap. - mondtam keményen.
- Holnap? Azt hittem még legalább négy-öt napot lent lesztek Cancúnban... - értetlenkedett. Bólintottam, bár ezt nyilván ő nem látta.
- A többiek maradnak. Én most azonnal hazarepülök. Nem akarok felejteni. Rendbe akarok tenni mindent. - sóhajtottam.
- Akárcsak én... - mormolta apa - Rendben, drágám. Gyere át valamikor délután, jó? - Kifújtam a levegőt, miközben éreztem, hogy ez lesz a legjobb. Hazamenni most, szembenézni minden rosszal, hogy aztán meg tudjak nyugodni.
- Rendben. - tettem le a telefont. Visszabaktattam a nyaralónak használt villánkig, felkapcsoltam a lámpákat az üres és sötét házban. Pár perc alatt összedobáltam a cuccaimat, dobtam egy sms-t Nickynek (nála gyakrabban van telefon) és intéztem pár hívást a magángép miatt, ami rekordidőn belül a rendelkezésemre állt, tehát egy óra múlva már a másodpilóta segített a fedélzetre. A következő pár napom azzal fog eltelni, hogy a sajtó kérdéseire válaszolok majd... nem, nem balhéztam össze Jensonnel, nem, nem járok Kimivel, igen, utálom Zeldát, igen, Rosa egy kis dög... hmm... fáradtan dőltem hátra és szinte rögtön elaludtam.
              Arra ébredtem, hogy Parvati lágyan rázza a vállam.
- Lisette, édesem... leszállhatsz, ébredj.  - mosolygott. Álmosan pislogva vettem tudomásul, hogy már Londonban vagyunk és Parvati nemcsak, hogy kijött elém, de magára vállalta az ébresztésem feladatát is. - Figyelj rám: kint nagyon sok újságíró van, megneszelhették valahonnan, hogy most jössz... és Zelda miatt kiemelt figyelemmel követnek most téged... ne törődj velük, jó? - terített a vállamra egy vékony takarót. Kora hajnal volt, az ég sötétszürkén ébredezett, még a holdat is látni lehetett halványan. Botladozva álltam fel és nagyokat ásítottam. - Tessék, igyál egy kicsit. - nyomott a kezembe egy hosszúkávét a legnagyobb kiszerelésből. Hálásan elmosolyodtam, aztán kiléptem...
Egy pillanatra elveszítettem az egyensúlyomat és elszorult a torkom a rengeteg vaku villanásától.
- Lisette, mit szól ahhoz, amit az anyja tett?!
- Miss Petrolen, adjon egy exkluzív interjút!
- Lisette, igazat adsz az apádnak, Javesnek?!!
- Lisette, várjon, várjon, álljon meg! - Parvati oldalról átkarolt és próbálta tolni magunk előtt a tömeget, de még tőlem is alacsonyabb egy fél fejjel, úgyhogy ez nem volt túlságosan neki való feladat, de ennek ellenére hősiesen lökdösődött és kiabált a riporterekkel, amíg a kocsijához nem értünk.
- Ennyi ember még sohasem követett - kapcsoltam be a biztonsági övemet az anyósülésen döbbenten.
- Nagyon sokan ráharaptak a Zelda sztorira. - húzta el a száját és visszapillantó tükröt figyelte, miközben kiállt, hogy egyik utánunk rohanó médiasáskát se üsse el lehetőleg. - Hogy vagy? - nézett rám fürkészően, mikor már az autópályára kanyarodott.
- Öhm... igazából nem jól. Összezavarodva. - piszkáltam a biztonsági öv szíját szórakozottan. - Túl sok minden történt mostanában. Jensonnel az a vita még ezek mellé... túl sok. Tényleg.
- Jaj, kicsi szívem... - aggodalmaskodott, majd feljebb tolta orrán a szemüveget - Hazaviszlek, alszol egy kicsit, addig csinálok reggelit... utána meg elmegyünk együtt apukádhoz, hátha megnyugtat. Jó így? - nézett rám. Bólintottam. Ha Parvati nem lenne, megdöglöttem volna már rég.
         Minden szavát betartotta: majdnem dél volt, mikor felébredtem és egy gyors zuhany után máris frissen sült palacsinta illata fogadott. Hihetetlenül hangozhat, de sokkal jobban szeretem Parvati palacsintáját enni, mint akármilyen hozatott szuperreggelit, ami belekerül akár negyven fontba is esetenként.
- Atyavilág, ezt imádom - közöltem teli szájjal, miközben a harmadik nutellás édességet tömtem a számba nagy hévvel. Parvati elégedetten mosolyodott el és az asztalra könyökölt.
- Örülök, ha ízlik. Felhívom Javest, hogy megyünk nemsokára, jó? - állt fel és magára kanyarította a pulcsiját. Értetlenkedve meredtem rá. Miért kellene közölnünk apával, hogy megyünk...? Bár, ahogy gondolja... megvontam a vállamat és megettem még, ami maradt a palacsintámból. Amíg ő telefonált kint az előszobában, én megmostam a kezemet és felvettem a mentaszínű kasmírpulóveremet.
- Mehetünk! - kiáltottam és előrementem a kocsiig, ugyanis alig vártam már, hogy apánál legyek... ha valaki, akkor ő tényleg megvigasztal majd.
    Kipattantam az autóból és szegény Parvatit meg sem vártam, de alig vártam, hogy megtudjam, mennyire van kikészülve apa... és hisztizni szerettem volna neki... mindenről.
- A dolgozóban vagyok! - kiáltott ki apa, mikor meghallotta dobogó lépteimet.
- Apa! - estem be. Elmosolyodott. Szomorú, fáradt, sok mindent megélt mosoly volt... de legalább mosoly. Magához ölelt.
- Óh, Lisy... sajnálom. Annyira sajnálom ezt a sok mindent, amit elviseltél mostanában.
- Zelda mindig is ilyen volt... Rosa meg... hírnévre éhes kis élősködő - legyintettem.
- Nem csak ezekre értem. Jenson miatt... tudod, még bűntudatom van. - vallotta be és elfordította a fejét. Követtem a pillantását, de a nagy ablakon, bársonyfüggönyön és a másik oldalra néző nagy támlájú bőrfotelen kívül semmi sem volt ott.
- Már mindegy. - ültem le vele szemben. - Azt hiszem, nem ezen múlt. Az én hibám. Tényleg nem hallgattam meg Jensont, mikor arra szükség volt. Egyszer kellett volna végighallgatnom anélkül, hogy sértetten fogom magam és elrohanok... ennyi lett volna és most nem tartanánk itt.
- Szóval semmi esélyt nem látsz rá, hogy esetleg...? - vont vállat óvatosan és inkább nem is folytatta a kérdést. Szomorúan pillantottam fel.
- Egyáltalán nem. És meg is értem. Másfél évig tökéletes kapcsolatunk volt, találtam egy telefonszámot és felrúgtam mindent, hisztis picsaként elvonultam felhúzott orral és nem hagytam, hogy megmagyarázza. És mindezt miért...? Sértettségből. Miért volt fontosabb a saját büszkeségem, mint Jens? Pedig... ajj, apa, nagyon szeretem. - temettem a tenyerembe az arcomat és szinte ömlöttek a szavak a számból, nem is gondolkodtam rajta, az agyam csak dobta ki a mondatokat, amelyek régóta az elmémben lebegtek: - Annyira hiányzik, mint soha semmi. Hogy vele legyek minden egyes futamon, hogy ott legyek mellette sikerben... meg sikertelenségben is igazából, meg akarom vigasztalni! Vele akarok reggelizni, este mellette elaludni, reggel mellette kelni... mindent! - fakadtam ki.
- Miért nem mondod ezt el neki...? - dőlt a hatalmas tölgyfából készült íróasztalához apa.
- Mert azt hiszi, hogy Kimivel járok és ő már amúgy is tovább lépett. Látod... Karol... - csikorgattam a fogaimat dühösen a kis német picsa említésére.
- Nem hiszem, hogy Karol komoly lenne neki - vetette fel apa.
- Az mindegy, de én már nem kellek neki. Pedig én nem is tudom... meghalok nélküle, érted?! - nyöszörögtem fájdalmasan. - Nem hittem volna, hogy van olyan nagy szerelem, mint amit mondanak a filmekben... de az biztos, hogy most értékelem igazán, hogy Jenson volt nekem. Valószínűleg soha többet felém se néz majd, de én életem végéig szeretni fogom. Ez... így van. - köszörültem meg a torkomat és már szúrták a könnyek a szemeimet. -  Szeretem.
- Ezt szépen mondtad. - tette a vállamra a kezét és furamód mosolygott. Nem most kellene sajnálkoznia...?
- Ja. Kár, hogy Jens nem hallotta. - morogtam remegő hangon és lemondóan néztem a magassarkúmra.
- Ez azért annyira nem biztos. - Jenson hangja. A szemeim döbbentek kitágultak és összevissza kapkodtam a fejemet. Először nem is értettem, mi van, aztán apa még mindig mosolygó arcába néztem... majd a már említett magas támlájú bőrkanapéra, ahonnan felállt Jenson és lassan előrelépett elém. - Igenis hallottam.

Lisette - 25. rész

 Sziasztok! Nagyon sokára hozom, igen, tudom, de volt pár dolog, ami bezavart (igazából a Kimi Räikkönen-életmód volt az a dolog, de ezt most hagyjuk :D ) Olvassátok, véleményezzétek, várjátok a következőt :) (nemsokára jön az viszont komolyan :D)





- Mondd, hogy az tényleg egy rejtett kamera - könyörögtem. Beijing vidám feje mindent elárult:
- Igazából nem egy, hanem nyolc - ment körbe és a legkülönfélébb helyekről szedett le apró fekete pamacsokat, amik valószínűleg kamerák lehettek.
- Basszus, tiszta Charlie angyalai, most már tényleg - vigyorgott Emily - a kedvenc részem Lisy lesz, amikor idegbeteg módjára le akarta nyírni Rosa haját és vérbe forduló szemekkel követelte, hogy mondja el, mi van. - Ja... - mormoltam fáradtan és mikor Bei-ra néztem, láttam rajta, hogy ugyanúgy érzi magát, mint én: ó, hogyne, örülök neki, hogy kiderült Rosa csalása és Zelda bajkeverésére is fényt derítettünk, de mégis... a vér szerinti anyánk a pénzért képes lett volna tönkretenni apa életét és közvetve az enyémet, Beijingét és ugyebár Jensonét is, akivel voltaképpen emiatt szakítottunk.
- Zeldának ki fogom verni a fogait. - fonta össze a karjait indulatosan a nővérem és mélyen egyet kellet értenem vele. A pénzhiány megmagyarázza azt is, hogyhogy tavalyi kollekciós ruhákat vesz fel.
- És most mi lesz? - zuttyant le a bőrfotelbe Emily, hosszú, szőke haját gyors lófarokba kötötte.
- Azt hiszem, el kellene mennünk a rendőrségre... az esküvő három hét múlva lesz, nincs túl sok időnk. - magyarázta Beijing, mire egyetértően bólintottam.
- Zeldát elítélhetik. - mormoltam.
- És remélem el is fogják! - csattant fel Beijing.
- Igen... de... azért az anyánk, Bei. Ha akarjuk, ha nem. Tényleg börtönbe akarjuk juttatni? - néztem fel és álltam a nővérem kemény pillantását. Leült elém, megfogta a kezeimet.
- Hatalmas szíved van, hogy ezek után is képes vagy elgondolkodni egyáltalán ezen... de azt hiszem, megérdemli... bedrogoztatta apát, szakítottál miatta Jensonnel és egyáltalán... csak azért megérdemelné, hogy bezárják, amiért úgy viselkedett velünk születésünk óta, mint az állatokkal. Még úgy sem... emlékszel a sznob perzsamacskájára, Shellyre? Vele sokkal jobban bánt például. - Jaj, igen. Shelly, akinek külön szobája volt és külön embert vett fel hozzá, akinek annyi volt a feladata, hogy etesse-itassa és simogassa. És mikor Shellyt véletlenül párszor felébresztettük, Zelda órákig üvöltözött velünk. Régi szép emlékek... és mégis...
- Az anyánk. - ismételtem és még nekem is furcsa volt ezt kimondani, hiszen én direkt sohasem neveztem őt az anyámnak. Beijing tanácstalanul egyenesedett fel.
- Figyelj. Apának elmondjuk... és majd ő eldönti. Rendben? - ajánlotta fel. Mint régen...

- Apa... biztos, hogy nem kell járnom szinkronúszásra? Anya azt mondta, muszáj. - Én és Beijing apa ölében ültünk, én négy éves körüli lehettem, Bei pedig alig múlt hét.
- Szeretnél járni? - fordult felé apa. A nővérem morcosan összeszorította a száját és megrázta a fejét elég határozottan ahhoz, hogy két copfja vidáman táncolhasson. - Akkor természetesen nem kell. - mondta apa könnyedén és magához ölelt minket.
- De anya azt mondta, hogy muszáj vagy visszaviteti a koronámat. - aggodalmaskodott továbbra is. Apa felsóhajtott és utólag visszagondolva, akkor már rég válni akart, de miattunk nem tett még semmit.
- Csak viccelt, jó? - simogatta a hátunkat és mosolygott a nővéremre, aki erre megnyugodva bújt hozzá. 
- Lisy, édes, mi a baj? - fordította akkor az arcomat maga felé apa és érdeklődve szemlélt. Lenéztem és zavartan gyűrögettem a markomban a nyalókamintás fodros ruhámnak a szegélyét. 
- Én nem akarok anyával lakni - panaszoltam. Beijing egyetértően bólogatott. Apa meglepődve nézett ránk.
- Hé... hé, lányok, anya szeret titeket, ugye tudjátok? - összenéztünk a testvéremmel. Dehogy tudjuk! - Ő csak... most... szomorú és ezért van veletek keveset... - és valószínűleg ezért szereti jobban a macskáját is...

- Oké. Apa eldönti - egyeztem bele hatalmas sóhajjal. Apa, aki mindig tudott mérlegelni és sohasem hirtelen haragból döntött. Majd ő megnézi a felvételt és kimondja az ítéletet.


Feszülten figyeltem az arcát. Az elmúlt hetek mintha nyomot hagytak volna rajta: reményvesztett, idősödő ember benyomását keltette, aki boldogtalanul és rezzenéstelenül nézte végig a felvételt. A végén felállt és megköszörülte a torkát.
- Most... elmegyek a rendőrségre. - közölte velünk. Nagyot nyeltem. Szóval döntött... így... - Megoldom rendesen, rendben? - nézett sápadt arcomra. - Na, Lisy... - guggolt elém és magához ölelt, látta a zaklatott lelki állapotomat. - Nem csinálok semmi önkényes bosszúhadjáratot... csak annyit, amennyit megérdemel, se többet, se kevesebbet. Jól vagy? - nézett aggodalmasan rám.
- Igen, igen... azt hiszem. De én nem akarok részt venni ebben az egészben. Egyszer elmegyek a rendőrségre, hogy felvegyék a vallomásomat, de én ki akarok maradni ebből. Ez már túl sok. Egyszerűen... tényleg túl sok nekem. - harapdáltam a körmömet idegesen.
- Rendben. - egyenesedett fel - Azt mondom, menjetek el Nickyvel, Emilyvel vagy Beijinggel vagy így együtt pihenni egy kicsit valahová. - javasolta. - Jó messzire, ahová nem megy az angol sajtó és nem foglalkozik veletek senki. Valami szép és nyugodt helyre egy hétre-másfélre. Na...? - csapott a térdemre bátorítóan.
- Ez jó lenne - egyeztem bele hatalmas sóhajjal.
- Parvatival beszélek és intéz nektek járatot meg mindent... mit szólnál Cancúnhoz? Tudod, ott a nyaralónk, már évek óta nem voltunk lent. Na, a kocsiból felhívom Parvatit, ezt megoldja nektek sec-perc alatt. - annyira aranyos volt, hogy még ilyenkor is a lányának a kedvével törődik, pár másodperccel azután, hogy látta a felvételt, ami bizonyítja, hogy a volt neje egy pszichopata állat, aki majdnem tönkretette az életét, hogy teljesen elérzékenyültem.
- Oké. Köszönöm. - suttogtam.
- Remek. Beijing... gyere velem - intette maga után a nővéremet - Emily, neked pedig mindent köszönök.
- Szóra sem érdemes, Mr. Petrolen. - csicseregte kedvesen Em és végignézte, ahogy kimennek az ajtón.
- Liset, minden rendben lesz. Most már tényleg. Se Rosa, se Zelda... csak te és... csak... szóval... - hebegett.
- Azt akartad mondani, hogy "csak te és Jenson"? - húztam el a számat szomorúan - Nos... nem. Annak már tényleg vége.
- Biztos vagy benne...? - kérdezte és nagyot sóhajtott, miközben egymás mellett baktattunk lefelé a lépcsőkön.
- Teljesen. - mormoltam és rossz volt ezt kimondani. Nagy levegőt vettem és próbáltam eljátszani a minden rosszat elfelejtő és életvidám lány szerepét: - Na de Cancún jó hely... egész Mexikó jó hely. Lemegyünk... süttetjük egy hétig a hasunkat... minden jobb lesz utána, hidd el. - bátorítottam inkább magamat, mint őt.
- Oké - vont vállat - Nickyt felhívjuk és elrángatjuk magunkkal. Beijing szerintem itt fog maradni... itt van Javes és Nicoval is találkozni akar majd úgyis. - magyarázta. Ez teljesen igaz, Bei tutira egész szünet alatt annyit lesz Nico Rosberggel, amennyit csak tud.
A taxiba megkönnyebbülve szálltam be: megbízok apában. Tudom, hogy nem a személyes bosszú hajtja majd és teljesen korrekt lesz mind Rosával, mind Zeldával szemben. És végre vége: nincs gyerek, nincs házasság. Azt ne tegyük hozzá hogy gyerek és házasság nekem se lesz... az egyetlen ember ugyanis, akivel ezt el tudnám képzelni, látni sem akar. El sem tudom mondani, mennyire bántam, hogy visszautasítottam minden bocsánatkérését és nem hittem neki... basszus, végig sem hallgattam, mikor próbálta megmagyarázni a dolgot...! Egy önző picsa voltam!
Néztem a mellettem elsuhanó fák árnyékát, az ismerős londoni belvárost, a nyári záport, amely most kezdett rá igazán: a taxi ablaktörlői gyors integetésbe kezdtek, hogy a sofőr kilásson annyira, hogy haza tudjon minket vinni. A szürke Londont látva tényleg szükségét éreztem a levegőváltozásnak: minden egyes épületről, tábláról, utcáról, bokorról és fáról eszembe jutott valami közös élményem Jensonnel. Tényleg nagyon várom már Cancúnt.




Nicky rögtön igent mondott a meghívásra, Beijing viszont a várakozásoknak megfelelően apával akart maradni és minden egyes vallomást meghallgatni. Ebbe a rendőrök nem akartak ugyan belemenni, de Bei megrebegtette párszor a szempilláit és már nem is volt semmi akadálya. Nicky két nap múlva megjelent a házunkban, egy hatalmas NIPO papírtáskával.
- Elhoztam magunknak az összes nyári ruha-prototípusomat. Meg a bikiniket is. - magyarázta, mikor értetlenül meredtem rá. - Lisette - szaladt hozzám, megölelt és hadarni kezdett, ami nem volt egyébként szokása: - Annyira sajnálom... hogy Zelda... meg Rosa... na te jó ég, hogy utálom azt a ribancot! Megmondtam, nem? Egy kis senki... el se hiszem, hogy erre képesek voltak... hogy vagy? - nézett rám fürkészően és a vállamat veregette. Leültem a kanapéra elgondolkodva.
- Ezzel... már jól. De hogy vagyok...? Úgy vagyok, hogy hiányzik Jenson. - panaszoltam. - Már nem is csak ő maga... hanem az, hogy mellette aludjak el... hogy tudjam, hogy ő lesz az első, akit meglátok reggel... ahogy nevet, úristen, ahogy nevet - temettem a tenyerembe az arcomat. - A tapintása a hajának... az illata... mindegy. Hagyjuk. - javasoltam és inkább szemügyre vettem a NIPO darabokat.
- Mennyire komoly ez a dolga Jensonnek azzal a német luvnyával? - kérdezte Nicky.
- Őt kéne megkérdezni... - dünnyögtem, miközben kihúztam egy bikinit a táskából - Hű. Nicky, ez gyönyörű.
- Köszi, lehet a tiéd, szerintem az pont jó rád. De lennie kell még bordóban is, túrd fel a zsákot... - vigyorgott, aztán visszatért az eredeti témához: - Igen... de te hogy látod? Szerinted szereti?
- Szerintem nem, de ez nem változtat a tényen, hogy engem szintén nem szeret már. - mutattam rá, miközben a kezembe akadt egy púderkék miniszoknya - Em, ezt nézd meg, tetszeni fog! - kiabáltam a nappaliba, ahol éppen Emily próbálta becipzározni a bőröndjét sikertelenül. A szoknyát a székre dobtam és Nicky felé fordultam, aki elmélázva nézett vissza rám.
- Van ilyen? - vetette fel a kérdést - Hogy szereti két ember egymást... aztán egyszercsak nem...? Mert szerintem nincs. Vagyis... nyilván van valakikkel, de te meg Jens imádtátok egymást, szerintem ugyanannyira szeret, mint régen. Csak maximum mérges... - vonogatta a vállát tanácstalanul.
- Lehet. - próbáltam összehozni egy mosolyt, hogy Nicky azt higgye, még bizakodok, pedig valójában már rég letettem Jensről. Ezen keseregtem magamban a repülőn is még, miközben Nicky és Emily már el is kezdték a lazulást mellettem. Ironikus volt, hogy míg ők nevetve csacsogtak és próbáltak bevenni a társalgásba, én kétségbeesetten idéztem fel az emlékeinket. A szülinapja, amikor bemutatott az apukájának, mikor vettünk egy kutyát... 
Arra eszméltem fel, hogy a gép már nem süvít a levegőben, hanem a leszállópályán gurul egészen addig, míg lassan meg nem áll. Gondterhelten néztem ki az ablakon.
Elakadt a lélegzetem. Cancún egy mexikói turistaövezet központja és igen, emlékeztem rá, hogy szép. De arra nem, hogy ennyire...! Hatalmas, káprázatosan szép épületek, vakítóan kék part, rengeteg bikinis-fürdőnadrágos aranybarnára sült ember, friss levegő, médiamentesség, nyugalom... erre van most szükségem. Egy hét távol a problémáktól... távol Jenson Buttontől.