Karácsonyi történet - 2. rész

 Itt is a történet második része :))) Olvassátok, aztán mondjátok el, hogy tetszett/ nem tetszett :)

Elöljáróban elmondanám, hogy a történet erősen romantikus beállítottságú, nyilvánvalóan nem túl életszerű és nagyon tündérmesés, de vegyétek figyelembe, hogy egy karácsonyi kicsitnyálas történet megalkotása volt itt a célom :))

A következő hétben a jótékonysági gálára készültem, a szövegemet tanulmányoztam és a kislánynak jártam utána: Faith Hunson egy imádnivaló, hat éves, fekete kislány volt, aki egy rendellenesség következtében nyaktól lefelé bénult állapotban volt. Eddig voltam már nála kétszer és mindkétszer rá kellett döbbennem, hogy a magatehetetlen kislány bizony sokkal többet tesz az egész társadalomért, mint néhány nagykutya az F1-ben, aki folyamatosan pörgött. Belépett Anie barátnőm, maga után húzva két ruhásállványt.

- Én és Mark kiválasztottuk a három legjobbat. A csatorna szeretné, ha abból a háromból választanál, de azért itt a többi is.

- Mutasd azt a hármat, biztos jók – mosolyogtam, miközben a fodrász extra hullámokat rakott a hajamba.

- Itt ez a sötétrózsaszín Chanel – emelte maga elé. – Ez a lila Dolce&Gabbana… és ez a fehér Zuhair Murad. – még nem ért hozzá, én már döntöttem:

- A fehéret. – azért megfordultam. Tökéletes választás volt: a csipkebetétek különlegessé és fenségessé varázsolták az estélyit.

- Kész vagy – mondta a fodrász. – Bújj bele az estélyibe, tökéletesítjük a sminked és húsz perc múlva kezdődik a buli.

                    Anie az első sorban ült és keresztbetette az ujjait, úgy szurkolt. A mikrofon elé léptem a fehér ruhában.

- Jó estét kívánok. Klein Vesternbuch vagyok és én fogom vezetni a mai jótékonysági estet…

Sok-sok fellépő és beszéd után végre túl voltam rajta. Megkönnyebbülten jöttem le a színpadról… mikor sötétvörös lé csordult a hófehér ruhámra. Elakadt a lélegzetem. Ne. A Zuhair Murad ruhám…

- Ó. Én… nagyon sajnálom. Pont fehér ruhára... – egyszerre volt érett és mégis tizenéves-kölyök-hangja. Sebastian Vettel. Atyaég. Elszédültem.

   Miatta kezdtem el az egész F1-dolgot. Pillanatok alatt benyaltam az egész történelmét, műszaki alapokat és két év múlva már ott ültem a ringen és a mikrofonba lelkesítettem a tömeget.

     Félreérthette szótlanságomat, ugyanis a pincér kezébe adta saját -immár- üres borospoharát és gondterhelten fordult hozzám.

- Most remélem, nem fogsz bokán rúgni. – feszengett. A vörösbor pillanatok alatt elterjedt a ruha jobb válláról egészen a dekoltázsáig. Sebastian követte pillantásával a cseppek útját, majd zavartan köszörülte meg a torkát, mikor rájött, hogy észrevettem a pillantását.

- Nem terveztem. – mormoltam végül. – De azt hiszem, átveszem. – vallottam be.

- Pedig így sem áll rosszul. – vont vállat. Felnevettem.

- Ha ez dicséret volt, mindenképpen köszönöm. – biccentettem.

- Bűntudatom van. Elkísérlek – ajánlotta fel. Seb Vettel elkísér engem a backstage-be! Basszus.

- Amúgy… csak a formalitás megtartásáért: Sebastian Vettel – pillantott rám, miközben elindultunk hátrafelé. Elvigyorodtam.

- Kinézed belőlem, hogy minden héten műsort vezetek az F1-ről és nem tudom a legutóbbi négy év világbajnokát? – kérdeztem.

- Nem, Klein, csak próbálom hozni a gentleman-formámat – seperte el a haját a szeméből könnyedén. Tudja a nevemet. Meglepődtem. – Mi ez az arc? – nevetett – Kinézed belőlem, hogy majdnem minden hétvégén vezetek és még csak nem is tudom, kik vezetik a legnagyobb műsorokat? – kacsintott, utalva az előbbi mondatomra. - Ugyan már. Tisztában vagy vele, hogy az egész F1-es pereputtyban te vagy a leghíresebb nő? – fordult felém vidáman – Mármint – tette hozzá – Természetesen csak Nico után. – komolyan bólogatott. Már fájt a gyomrom a nevetéstől.

- Ide megyek. – mutattam az öltözőmre. Mintha nem értett volna az utalásból: bejött utánam. – Tessék? – értetlenkedett.

- Gondoltam… majd kint megvársz. – böktem az ajtóra.

- Áááá! – értette meg hirtelen. – Csak előtte segítek kiválasztani, amit felveszel. – Komolyan ennyire közvetlen?

- Hát a sarokban vannak a… - még végig sem mondtam, már odalépett és megjátszotta a szakértőt, miközben átböngészte a kínálatot.

- Ezt. – vett ki egy sötétkék Magen Hus-ruhát.

- Tényleg? – vontam fel a szemöldökömet. Hátradobtam a világosbarna hajamat.

- Kint megvárlak – utánozta az előbbi hangvételemet jócskán eltúlozva. Kinyújtottam a nyelvemet. Még mindig remegett a kezem, miközben átbújtattam a nyakamon a bonyolult kapcsokat. Az utolsó kapcsot legalább öt percen keresztül próbáltam bekapcsolni a ruha hátán. Ne áltasd magad, Klein. Biztosan elment már. Nem fog húsz percet várni egy egyszerű mezei riporterre, aki olyan szerencsétlen, hogy nekimegy és kiüti a kezéből a bort a saját Zuhair Murad ruhájára. Kiléptem. Próbáltam nem túl idegesen körülnézni. Persze már nem volt ott.

- Mondtam, hogy jól fog állni. – hallottam meg a hangját. Megpördültem. Egy hatalmas bonszáji mögött állt és mosolygott. – A másik ruhát… ki lehet mosni vagy… ilyenek? – aggodalmaskodott. Te jó ég. Sebastian Vettel még attól is sokkal aranyosabb, mint ahogy elképzeltem.

- Kimosni…? Ja, nem, hagyd csak – értettem meg hirtelen – Úgyis kaptunk egy rakat ruhát, hogy felvegyem ma este, meg se kottyan, hogy azt az egyet… nos, dobhatjuk a kukába. – vontam vállat. Elmosolyodott.

- Klein, hogyhogy ide kerültél? – kérdezte, mintha már ezer éve ismerne. Szinte hallottam, ahogy a szívem elkezd olvadni és a padlóra csöpög.

- Ide…? Mármint…

- Mármint az egész F1-be. – bólintott. – Nem kifejezetten női dolog.

- Ez negatív diszkrimináció. – ellenkeztem. Felnevetett.

- Isten ments, hogy negatívan diszkrimináljalak. Csak azt mondom, nem megszokott, hogy a nők ilyen otthonosan mozognak a műszaki meg sporttörténelmi dolgokban, mint te.

- És miből gondolod, hogy tényleg otthonosan mozgom a témában? – vontam fel a szemöldökömet.

- Mert láttam már a műsorodat meg az interjúidat… - mosolygott továbbra is. Atyaisten. Ennek a srácnak be kellene tiltani a mosolygást, ez valami törvénytelenül édes. – És rá kellett döbbennem, hogy eléggé ott vagy a topon… F1-es témában – tette hozzá kissé zavartan.

- Köszönöm. – reagáltam kicsit megkésve a dicséretére. Sebastian Vettel az imént dicsért meg.

- Szerencsés fickó lehet a barátod, Anthony. – bökött meg a könyökével. – Úgy értem, nem sok nő nézi végig hiszti nélkül a versenyeket a palijával. – fejtette ki, miközben már visszaértünk a színpad elé, ahol éppen Adele énekelt.

- Anthony nem nézett sportokat – feleltem nevetve – sőt, ami azt illeti, nem is nagyon fogunk már együtt csinálni semmit… - tettem hozzá, mire megdöbbent:

- Ne haragudj, nem akartam…

- Tudom. – nyugtattam meg – Semmi gond. Komolyan.

- Sebastian… végre megvagy. – állt meg mellette Christian Horner, akivel már legalább egy tucat interjúm volt – Hello, Klein. – pillantott rám. – Majd váltanék veled pár szót. De Sebastian, öt perc múlva te jössz. Jönnöd kell. – biccentett és megragadta Seb karját, aki pár lépés után még hátranézett és kacsintott.

Attól kezdve úgy éreztem magam, mint egy idióta. Akármit csináltam (bevásárlás, telefonálás anyával, munka, zenahallgatás) csak Sebastian Vettel folyamatos mosolya és aggodalmaskodása a borospohár miatt – jutott eszembe. Sőt, sminkelés közben is.

   Éppen a szempillaspirálommal próbáltam kifesteni a szememet, mikor megszólalt mögöttem valaki:

- Klein, rég láttam. – ijedtemben a szemembe nyomtam a spirál fejét (a szaruhártyám válaszként mellesleg legalább egy órahosszáig könnyezett még)

Az öreg néni ült a kedvenc aranyszínű Tobey Mathery által tervezett kanapémon.

- Ó, igen. Az a Sebastianos-dolog… nos, köszönöm. Gondolom az ön műve. Mármint, hogy kedves volt hozzám Sebastian meg ilyesmik… jól esett, tényleg.

- Nem tudom miről beszél – vigyorodott el. A hajában összecsendültek a fém kiegészítők és a tollak. – Én csak úgy intéztem, hogy megbillenjen a kezében a borospohár… a többi már ő volt, úgy, ahogy viselkedni szokott és akart.

- Annyira aranyos. – mondtam, mintha nem huszonkettő, hanem tizenegy éves lennék. A szememet törölgettem.

- Javasolnám, hogy nézze meg a kislányt.

- Milyen kislányt? – néztem tanácstalanul hátra.

- Akinek megmentette az életét. – bólintott, majd egész egyszerűen szó szerint köddé vált. Basszus. Ezt értse valaki…

     Szinte meg sem lepődtem, hogy azonnal megcsörrent a telefonom.

-         Szia, Klein, itt Mark – szólt bele a főnököm – Szeretném megköszönni azt a Faith Hunson-estet. Képzeld! A nagy érdeklődés miatt legalább kétszer annyi pénz jött be, mint amennyit terveztünk. Tegnap műtötték és már sokkal jobban van. Megmentettük az életét. – elakadt a lélegzetem.

-         Hol van most? – kérdeztem vissza.

-         A Saint Ann kórházban a hetedik és Dugastar utca sarkán. Miért?

-         Nem érdekes. Mennem kell, Mark, sajnálom.

-         Faith Hunsont keresem. – mondtam a portásnak.

-         Ó. Nem maga az az alacsony lány, aki a futamoknál…? – nézett rám vigyorogva.

-         De, de, de… Klein Vesternbuch. Beengedne, kérem? – néztem rá sürgetően.

-         Hogyne. Huszonegyes. Végig megy ezen a folyosón, elfordul balra és a második folyosón megy tovább. Onnan már megtalálja. – igazított el készségesen.

-         Köszönöm. – bólintottam és elindultam a megadott irányba.

Beérve szinte beleütköztem Sebastianba.

-         Ó.

-         Hű. – reagáltunk egymásra. – Szia, Klein. – köszönt végül

-         Szia, Sebastian. – dobbant nagyot a szívem – Hát te…?

-         Ó, én jöttem meglátogatni Faith-t. – biccentett a kislány felé, aki még mindig kerekesszékben volt ugyan, de ha jól láttam, már mozgatta mindkét kezét egy kicsit. – Együtt leírtuk a nevét.

-         Megnézed? – kérdezte Faith rögtön. Letettem a táskámat.

-         Miért is ne…? Muti csak, Faith. – Elmosolyodott és nagyon nehezen felemelte az ölében fekvő lapot, amire girbe-gurba kislány-betűkkel volt felvázolva a neve.

-         Azt a mindenit, Faith, ezt te írtad? – guggoltam mellé – nagyon ügyes vagy. Anyukádék? – kérdeztem. A szüleit tudom, hogy megviselte Faith állapota, de mindenben támogatták és sírva köszönték meg az FIA-nak az együttműködést is.

-         Sebastian azt mondta, hogy ma ő lesz velem és ők addig mehetnek pihenni vagy akárhova. – nézett rajongva Seb arcára.

-         Megérdemelnek egy nyugodt napot. – fűzte hozzá az érintett, hanyagul a falnak támaszkodva. Nem találtam szavakat. Négyszeres világbajnok és képes egész nap egy kórteremben ücsörögni egy kis, bénult rajongója miatt…

-         Ez… kedves tőled. – néztem rá.

-         Nem azért csinálom, hogy kedvesnek tűnjek. – hatalmas szempillái megrezzentek. – Faith, mutasd meg Kleinnak a rajzodat is. – guggolt ő is mellé. Összeért a térdünk, de láthatóan nem zavarta. A kislány bizonytalan ujjakkal ejtette ölembe a következő papírlapot. Felismerhetetlen firka-birkák voltak rajta.

-         Ez… ez…

-         A kocsim – suttogta Sebastian. A hátamon végigfutott a hideg. Egészen a fülemhez kellett hajolnia, hogy Faith ne hallja a segítségét.

-         Á, ez csak nem Sebastian autója? – meresztettem nagy szemeket. Faith vidáman felnevetett.

-         Lerajzollak titeket – ajánlotta.

-         Remek ötlet! – lelkesedett Sebastian és átkarolt – Mosolyogj, Klein! – utasított. Egyszerűen túlságosan közel volt hozzám. A Hugo Boss-naptej-tél-illata… az édes összevisszaságban álló haja… azt hittem, meghalok. Faith erőlködött, miközben megfogta a ceruzát. Legalább tíz percig rajzolgatott. Már teljesen elgémberedett a lábam, mire befejezte.

-         Kész! – jelentette be és megfordította a halványrózsaszín lapot. Az egyik alaknak hosszú haja volt és mosolygott, a másiknak rövid haja volt és kacsintott. Közel álltak egymáshoz és nagy szívecskék voltak körülöttük. Sokáig nem szólalt meg egyikünk sem.

-         Hűha, elég jól nézek ki a képen. – nyilatkozott végül elismerően Seb. – Klein, te is eléggé ütsz rajta. Ez bámulatos, Faith. – Kinyílt az ajtó és egy orvos jött be.

-         Kijönnének velem…? – szomorú hangja volt. Egymásra néztünk majd bólintottunk.

-         Valami baj van? – húzta be maga mögött az ajtót Seb.

-         Attól tartok… - vette elő a papírokat – Már hívtam a szülőket, nemsokára itt lesznek. Ez… várható volt. Faith már súlyos életveszélyben volt, mikor ideszállították… a műtét legjobb esetben is pár évet adhatott volna neki, de… ahogy nézem az eredményeit, kétséges, hogy a mostani hónap végét megéri… annyira sajnálom. Tudom, hogy önöknek sokat jelentett a kislány – nézett ránk. Egyre gyorsabban szedtem a levegőt. Ne. Ne. Faith… elsötétült előttem minden.

  Pár perc múlva emelhettem fel a fejemet. Sebastian arcába néztem.

-         Mi történt…? – emelkedtem fel.

-         Elájultál. – Feltűnt a színtelen, lemondó hangja. Eszembe jutott Faith. Visszahanyatlottam. Egy ágyon feküdtem.

-         Jól vagy? – kérdezte.

-         Nem. Sebastian nem vagyok képes visszamenni Faith-hez és úgy tenni, mintha… mintha minden rendben lenne – sírtam el magamat. Mellém lépett és a mellkasához ölelt. Már nem érdekelt az, hogy Sebastian Vettel hozzám ért vagy, hogy imádom, ahogy vezet. Semmiségnek tűnt annak olvasatában, hogy az a szegény kislány pár napon belül meghal. Remegtem és egyre jobban elkezdtem sírni. Seb nem is csinált semmit, csak megvárta, míg megnyugszom. – Sajnálom – húztam el ekkor a fejemet. Az összes szempillaspirálom és szemhéjpúderem a könnyemmel együtt a pólójára kenődött.

-         Semmi gáz. Úgyis… jövök egy ruhával – próbált felvidítani. Jól látom, hogy könnyes a szeme…?

-         Menjünk vissza. Figyelj rám, Klein. Ha Faith-nek már tényleg ilyen kevés ideje van… legalább tegyük széppé ezt neki. – szorította meg a karomat. Kinyitotta az ajtót és előreengedett.

-         Miért sírtál? – kérdezte döbbenten Faith, mikor beléptünk.

-         Ó. Én csak… - próbáltam törölgetni a szememet, de már látta a lekenődött festéket, úgyhogy nem volt mit tenni. Felcsillant a szeme.

-         Juj! Sebastian! Megkérted a kezét! – ujjongott. Döbbenten eresztettem le a kezemet. Meglátta a gyűrűmet, amely mindig rajtam volt, mert még apától kaptam. Azt hitte…? Azt hiszi…?

-         Ó, mi nem… - kezdtem, de Seb közbevágott.

-         Pontosan – figyelmeztetően pillantott rám.

-         Tudtam! Tudtam, hogy szerelmesek vagytok! – felnevetett, kivillantva foghíjas vigyorát. Ki tudja hányszor fog így nevetni… - Klein, vigyázz Sebastianra, ő a kedvencem! A legkedvencebb pilóóóóótám! – énekelte.

-         Majd… vigyázok – feleltem száraz torokkal.

-         Te meg vigyázz Kleinre! – fordult parancsoló hangnemben Seb felé – Ő a legeslegeslegeslegszebb lány, akit ismerek! – rikkantotta.

-         Ó, igen. Nagyon fogok rá vigyázni. – karolt át.

-         Lehetek a koszorúslány? – kérdezte izgatottan. Felzokogtam, de megfordultam, hogy ne lássa az arcomat. Sebastian átölelt és kissé nehézkesen szólalt meg.

-         Persze, hogy lehetsz, Faith. Sőt, elvárjuk!  Klein, jól vagy? – susogta a nyakamba. Alig érzékelhetően megráztam a fejemet. – Faith, tudnál várni egy kicsit? Kleint hazaviszem. Annyira váratlanul érte… az egész eljegyzés meg esküvő meg minden, hogy… teljesen kivan. – simogatta a hátamat. – Egy fél óra és itt vagyok.

Sebastian tényleg elvitt egészen hazáig. Közben próbált nyugtatni és arra biztatni, hogy tegyük boldoggá addig a pár napig legalább.

-         Holnap bemegyek hozzá már reggel. Szerintem te is sokat jelentesz neki… ha… ha van időd, esetleg… - vonogatta a vállát, mire bólintottam.

-         Ott leszek. – biztosítottam. Kiszálltam a kocsiból. – Köszönök mindent, Sebastian. – pillantottam még hátra… majd bementem és felüvöltöttem.

-         Ezt akartad?!! – kiabáltam – Én így rohadtul nem vagyok boldog! – a szőnyegre rogytam és sírtam tovább.

-         Klein, a dolgok néha nehéznek tűnnek. Néha szenvedni kell a boldogságért. – szólalt meg mögöttem.

-         Vén banya! – ugrottam talpra szintén bőgve – Össze-vissza utasítgat, hogy aztán felbukkanjon innen-onnan, a hűtőből, az ágy alól vagy fogalmam sincs honnan és összezavarja az egész életemet! Mi a franc maga? – kérdeztem fenyegetően. – csak nyugodtan mosolygott

-         Minden rendben lesz, ezt megígérem. – és eltűnt.

-         Ez az eltűnés-dolog iszonyatosan szánalmas! – sipítottam még, majd az ágyra zuhantam és szinte rögtön elaludtam.

Másnap tényleg bementem. Seb Faith ágyán ült és játszottak valamit. Hátrapillantottak.

-         Seb, nézd, a szerelmed! – csapta össze kurtán-furcsán a kezeit a kislány. – Szia, Klein! Nézd, integetek – a tenyerét rázta. Visszaintettem és az ágya másik oldalára ültem. – Seb, nem köszönsz neki? – nézett felvont szemöldökkel, szigorúan a kedvencére. Ő elmosolyodott, hozzám hajolt és kedvesen arcon puszilt.

-         Minden megfelel már, Faith kedves? – bökte meg az orrát, mire ő felkacagott.

-         Igen, így minden megfelel, Sebastian őrnagy. – biccentett hirtelen komolyra váltva. Kinyílt az ajtó és beléptek a szülei. Ők már rég a halálára készültek és ennek az ajándék pár hétnek is nagyon örültek. Most mindketten sokáig ölelték a kis Faith-t. Aztán az anyukája, Monique ránk nézett.

-         Klein, Sebastian, el sem tudják képzelni mennyit jelent ez nekünk. – vallotta be fejét rázva.

-         Ne butáskodjon, Monique, nagyon szívesen tesszük, nem kötelességből – előzött meg Seb.

-         Anya, hoztál amit kértem? – próbálta meghúzni anyukája ruhájának szélét Faith, de nem tudott fogni rendesen, úgyhogy inkább csak bökdöste.

-         Igen, kicsim – vett elő a táskájából valamit. A lánya kezébe adta, aki körbenézett és kihasználva, hogy mindenki figyelmét elkapta, nagy erőlködések közepette felemelte a kezét, amilyen magasra csak bírta és hiányzó metszőfogával sikkantotta boldogan:

-         Fagyööööööngy! Tudjátok mit jelent ez? – nézett először Sebre, aztán rám. Kerültük egymás pillantását. – Csókot! – követelte.

-         Okééé – adta meg magát Seb, hozzám fordult és megpuszilt, mire én is arcon pusziltam. Reménykedve néztem Faith-re. Durcásan fonta össze a karjait maga előtt.

-         Rendes csókot szeretnék!

-         Faith, hagyd őket, ők még csak nem is… - próbálta megnyugtatni az apukája.

-         De hát Sebastian eljegyezte Kleint! – derült fel Faith. – Szeretnék látni egy csókot… - húzta el a száját. Az arcát néztem. Az arcát, ami már nem fog változni. Nem fog felnőni. Nem fog mosolyogni sem a szüleire… sem egy férjre, sem egy gyerekre… Seb felé fordultam és hosszan megcsókoltam. Elkapta a derekamat és gyengéden csókolt vissza. Atyaég. Tényleg Seb Vettellel csókolózom éppen? A hajába túrtam. Igen, ez Sebastian Vettel. Mikor kissé eltoltam magamtól mindketten döbbenten meredtünk a másikra.

-         Huhuhuhú! – nevetett Faith megint. – De jó, hogy Seb felesége leszel, Klein. Ennek örültem a világon a legjobban eddig. – sóhajtott fel. – Kicsit álmos vagyok.

-         Mert felizgatod magad mindenen, drágaságom – mosolygott az anyukája. Megpuszilta a homlokát. – Aludj egy kicsit. Seb és Klein eljönnek majd holnap is. Karácsony lesz!

-         Karácsony? Karáááácsony? – emelkedett fel ültében.

-         De csak ha nem lelkesedsz be most megint! – figyelmeztette Monique, betakarta, mi pedig kimentünk, hogy ne zavarjuk Faith-t az alvásban. Miután becsukódott az ajtó, a szülei ránk néztek.

-         Klein… Seb… annyira köszönjük! – szakadt ki az apukájából. Már hárítottuk volna a köszönömöket, de Monique folytatta:

-         És gratulálunk az eljegyzéshez. Nem tudtunk róla… de sejtettem, hogy van… ahogy egymásra néztek, az mindent elárult, még ha titkolják is, tudják? – nézett ránk kedvtelve, mire elvörösödtem. Ne folytassa, Monique… de imáimat valószínűleg senki nem hallotta: - Igazából el sem tudnék képzelni jobb párt, mint önök…

Életem egyik leggázabb és legszomorúbb élménye így tetőződött azzal, hogy nem mertem Sebastian arcára nézni. Másnap reggel már legszívesebben felkötöttem volna magam, minthogy rá nézzek, de – lévén karácsony – mindenképpen meg akartam látogatni Faith-t. Sebastian szembejött velem egy hatalmas ajándékcsomaggal a kezében. Először meg akartam fordulni, de már el is kapta a karomat.

-         Klein… azt hiszem, beszélnünk kellene.

-         Igen, tudom… - torpantam meg.

-         Ez a… jegyesség…

-         Igen, igen, nem gondoljuk komolyan, tisztában vagyok vele… - kinyitotta majd becsukta a száját.

-         Akkor… gondolom oké. – nyitotta ki az ajtót. Faith gyengén nézett fel és elvigyorodott.

-         Sziasztok!

-         Hello – mondtuk kórusban.

-         Ti vagytok a legszebb pár, akit valaha is láttam. – motyogta. – ha nagy leszek, szeretném, ha úúúúgy szeretne a férjem, mint te Kleint! – nézett Sebastianra. – Ugye nem fogtok elválni? – aggodalmaskodott. – jaj, ne. Ugye sohasem…?

-         Nem, nem, nem. Soha nem hagyom el Kleint. – ült az ágya szélére.

-         Klein? – nézett rám gyanakodva. Közelebb léptem.

-         Én sem Sebastiant. – Seb kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet.

-         Jaj, de jó – mosolygott. – Én meg a koszorúslányotok leszek… - hajtotta a fejét Seb térdére, aki elkezdte a haját simogatni. Pillanatok alatt elaludt.

-         Klein – szólalt meg nagy sokára Seb – Az előbb… - várt egy kicsit, aztán összeszedte magát – az előbb nem azt akartam mondani, hogy nekem nem jelent semmit ez az egész… én… igazából azt hiszem, szeretlek – mondta ki gyorsan és lélegzetvisszafojtva várt. Éreztem a szívem dobbanását, ahogy meglepetten pillantottam rá. Nem is tudtam volna megszólalni, csak óvatosan megcsókoltam válaszképpen. Furcsán pislogtunk egymásra.

-         Faith…? – szólítottam meg. Lassan oda kell adnom az ajándékát, úgy érzem nagy beszélgetés vár még rám ma Sebastiannal. – Faith?

Faith soha többet nem láthatott már minket. Aznap, szinte abban a percben hagyta itt a világot, mikor Sebastian bevallotta, hogy részéről nem csak színjáték volt ez a szerelem. De ezt Faith már sohasem tudhatta meg. Ha nem lett volna az a lebénult, csöppnyi kislány, akkor tényleg nem mentem volna hozzá pár év múlva Sebastian Vettelhez. Nem volt koszorúslányunk. Illetve aki volt, az az ünneplő tömeg számára láthatatlan volt. Monique és a férje, Libon első sorban éljeneztek és közben arra gondoltak, hogy a lányuk valahol a felhők között most egészséges lábakon táncikál és áldja az eszét azért a fagyöngyért.

    Azt a bizonyos Seb által leborozott Zuhair Murad ruhát elárvereztük, mint az elsődleges okot, hogy megismertük egymást. Csillagászati áron csaptak le rá, amit egy gyerekbénulással foglalkozó alapítványnak utaltunk át.

   A házasságunk utáni évben még dolgoztam a Versenyben-műsornak és az FIA-nak. Aztán megszületett a kislányunk, Madelaine Faith Vettel, aki mellett már nem volt se erőm, se kedvem ezt csinálni.

  Egyetlen dologgal tartozom még:

Madie-Faith két éves volt és éppen Sebastiannal játszott karácsonykor, mikor csengettek.

-         Monique! Libon! – öleltem meg őket. – Seb, drágám, nézd kik vannak itt! – kiáltottam be.

-         Ó, nem akarunk sokáig zavarni – szabadkoztak, bár akárhányszor eljöttek minket meglátogatni, mindig sikerült őket maradásra bírni egy ideig. – A kis Madie-Faith? – kérdezte Libon.

-         Hozom már – kapta fel Sebastian és vitte oda hozzájuk.

-         Ó, mekkorát nőttél! – nevetett Monique. – Kész nő vagy, hallod-e! Hozott ám neked valamit a jézuska – kacsintott. – Ó. Az autóban hagytam. Látod milyen feledékeny az öreg Monique? – kérdezte a lányunktól szórakozottan. – Libon, kimennél érte? Adom a kulcsot – rángatta elő a tárcáját és kivette a slusszkulcsot belőle. Leejtett valamit. Lehajolt.

-         Leesett a… - elsápadtam. Egy fotó volt. Egy közös kép. Monique, Libon, a kis Faith pár éves korában… és az öreg nő, aki mindig ott volt, mikor kellett.

-         Az ott, akit nézel, Klein kedvesem, a nagyija Faithnek. Mikor Faith három éves volt, anyukám meghalt agydaganatban. Imádta az unokáját. – mesélte elmélázva. Még mindig megkövülten bámultam a képet. A tollakat a hajában, a sokrétegű ruhákat…

-         Igen. Imádta. – suttogtam – Boldog karácsonyt!

Karácsonyi történet - 1.rész

Sziasztok! Az az igazság, hogy eszméletlenül elfoglalt voltam a héten, ezért csak a Deron fele van meg, összecsapni meg nem szeretném, ne haragudjatok :( Viszont cserébe kitaláltam, hogy felteszek egy régebbi karácsonyi egyrészes történetet, hogy ne maradjatok olvasnivaló nélkül. Ezt tavaly írtam egy nagyon kedves Seb-rajongó barátnőmnek, egy részes elméletileg, de túl hosszú lett volna, ezért daraboltam ketté :)
Köszönöm a megértést <3






                                                                                   Karácsonyi angyalok 1/2. rész

A Dior magas sarkú csizmám minden egyes lépésnél belesüppedt a hóba. Remélem nem lesz semmi baja. Hasított bőr, szalagokkal díszített szára egészen a térdemig ért és imádtam. A havazást és a tömeget viszont nem. Persze ez van, ez New York, de ezt akkor sem állom.

- Gyertek, itt jó lesz! – pillantottam hátra Richardra és Danielre. Mindketten operatőrök. Bólintottak és felállították a kamerákat. Kezembe adták a mikrofont majd intettek, én pedig a kamera mögé léptem: - Jó napot kívánok hölgyeim és uraim! Önök a Versenyben e heti adását láthatják. Itt vagyunk a legújabb csapat, a Megaside főhadiszállásán. Itt fogom kérdezni Nolan Gordont, a Megaside csapatfőnökét a következő évről és ha szerencsénk van, körbe is vezet minket. – mosolyodtam el a végére. Richard biccentett és kikapcsolta a kamerát.

- Biztos jó volt így? – kérdeztem.

- Tökéletes volt – kacsintott.

- Akkor menjünk. – mutattam a rengeteg lépcsőre, ami felfelé vezetett.

Az interjú után Nolan Gordon tényleg körbevezetett minket és minden kérdésre kedvesen válaszolt.

     Siettem a kocsimhoz, hogy minél hamarabb otthon legyek. A Dior csizma ebben mindenképpen akadályozott. Ahogy az is, aki hirtelen elém állt. Megtorpantam. Majdnem nekimentem az apró öregasszonynak.

- Elnézést. – próbáltam megkerülni, de újból elém állt. – Bocsánat, én szeretnék elme… - szabadkoztam, de felpillantott. Elakadt a szavam. Hihetetlenül intelligens és átható tekintete volt. Természetellenes, sötétkék színű szemei engem pásztáztak. Hosszú, ősz haja sok-sok apró varkocsba volt fonva. Sötétebb tónusú bőre és sok rétegű ruhái miatt kissé egy indián jósnőre hasonlított. – Én… ne haragudjon. – akartam megint elindulni, de keze szorosan a karomra tapadt. Fel akartam sikítani, de körbenéztem. Csak üzletemberek mászkáltak arra (ami nem is csoda: New Yorknak ezen a részén szinte csak nagy cégek vannak) Biztosan őrültnek tartanának, ha elkezdenék egy kis öreg néni miatt rikácsolni. – Mit akar tőlem? Van… tudja mit? Van pénzem. – hebegtem. Lassan elmosolyodott.

- Nincs rá szükségem. – furcsán kellemes hangja volt. És az egész helyzet kezdett egyre bizarrabbá válni. – Nem érdemli meg az a férfi. – csikorogta. Egy pillanatig csak mereven néztem. Aztán kitéptem a karomat a szorításából.

- Maga nincs eszénél – dohogtam. – Engedjen el, mielőtt segítséget hívok. – váltottam fenyegető hangnemre.

- Menjen – lépett hátra. – Kérdezze majd meg, mi a helyzet Marilynnel.

- Te jó ég. – rezzentem össze. Ez a nő tényleg pszichopata. Komolyan ilyenek laknak New York utcáin és csodálkozunk, hogy annyi a bűncselekmény? Dior-csizmát meghazudtoló sebességgel értem el a kocsimhoz. Először minél hamarabb haza akartam érni, aztán inkább gondolkodtam. Klein, ne kapd fel a vizet. Mi is a bajod tulajdonképpen? Egy idős nő unatkozik és a járókelők leszólításával foglalja el magát. Szegény. Tulajdonképpen sajnálnom kellene, nem pedig megvetni. Fel is hívom Anthony-t.

   Felkaptam az iPhone-omat és a barátom nevére mentem. Sokáig kicsöngött. Már kezdtem feladni, mikor álmos hangon beleszólt:

- Klein? Mi történt?

- Anthony… - könnyebbültem meg, miközben kiálltam a kocsival – Ó. Semmi. Egy öregasszony rám hozta a frászt, de a riport nagyszerűen sikerült, szerintem sikere lesz.

- Értem. – felelte.

- Hű. Nem vagy valami érdeklődő. – vontam fel a szemöldökömet.

- Ne haragudj. Csak aludtam… meg ilyesmi. Ömm… sokára érsz haza? – kérdezte.

- Húsz perc maximum. Miért? – felsóhajtott.

- Semmi. Akkor várlak. Szia. – letette. Oké, Anthony, ez nem volt valami kedves. Ledobtam az anyósülésre a készüléket és inkább benyomtam a rádiót.

       Ekkor már három éve dolgoztam az NTA-nak, Amerika egyik legnagyobb sportcsatornájának. Minden egyes Forma1-es futamra kiutaztam és közvetítettem. Magyarországon kezdtem a közvetítést, mivel ott születtem. Aztán az Amerikai Nagydíj után egy kisebb bizniszt követően az NTA átvásárolt magának. Olyan szerződést ajánlottak Beverly Hills-i lakással és szuper csatornánál, amit nem tudtam kihagyni.

    Ráadásképpen Anthony Blousert, - aki Amerika legsikeresebb és minden bizonnyal leghelyesebb sorozatszínésze – lett a pasim.

       Leparkoltam a ház előtt. Kissé csapzottan léptem be. Anthony meghallhatta a kocsi zúgását, mert kijött a folyosóra.

- Hello, Klein – csókolt meg mosolyogva. Elvigyorodtam.

- Szia, Anthony. – susogtam. Nem hiszem el, hogy az öregasszony miatt komolyan kételkedtem benne. Nevetséges és gyerekes vagy, Klein. – Na mi a szitu Marilynnel? – viccelődtem és készültem rá, hogy az értetlenkedő Anthonynak magyarázzam el, miért kérdezek baromságokat.

    De mikor megfordultam, egy leforrázott, döbbent és sajnálkozó Anthonyval néztem farkasszemet.

- Honnan tudsz róla?! – kérdezte végül indulatosan. Ösztönösen hátrébb léptem. – Küldtél utánam valami magánnyomozót? Figyeltettél?!

- Miről beszélsz? – kérdeztem meglepetten.

- Marha vicces vagy, mondhatom. Gratulálok. – sepert le mindent az asztalról egy mozdulattal dühében. A tányérok és poharak csörögve törtek szét a padlón. – Igen, csaltalak, annyira akartad ezt hallani? – vont vállat. Elsápadtam.

- Anthony… nem mondhatod komolyan…

- Tudtál Marilynről, nem? Igaz, hogy idősebb, mint te és te mondjuk jobban nézel ki, de túl sokat dolgozol. Ő meg mindig itt volt, amikor csak szükségem volt rá. – éreztem, hogy másodperceken belül elájulok. A szekrényhez mentem és ittam egy pohár vizet. Remegett a kezem.

- Két éve együtt vagyunk és kiderül, hogy már hónapok óta csalsz… ez… szép. – mormoltam végül.

- Elmegyek. – válaszolt.

- Ne gyere vissza. – sóhajtottam fel. – Vidd a cuccod és soha, de soha többet nem akarlak itt látni.

Elmentem otthonról és csak hajnaltájt mentem vissza. Addig folyamatosan agyalva vezettem keresztül-kasul a városban. Mikorra hazamentem, Anthonynak már híre-hamva sem volt. Egy darab cucca sem volt a házban, de ami még jobban érdekelt: ő maga már távol járt. Még mindig kirázott a hideg, akárhányszor a félelmetes öregasszonyra gondoltam. Honnan tudhatta…? A francba is. Biztos olvasta valami bulvárlapból. Te jó ég. El sem hiszem, hogy ezért hisztiztem meg aggódtam. Megnéztem a telefonomat. Hajnali három óra ötvennégy perc. Úgy, ahogy voltam bedőltem az ágyba.

Tőlem szokatlanul későn keltem fel. Még mindig kábán és hitetlenkedve keltem ki az ágyból. A tegnapi nap… a riport, az öreg néni, Marilyn, a szakítás…? Tényleg megtörtént?

    Elmentem zuhanyozni és hajat mosni. Mihelyst kész lettem, jó melegen felöltöztem és beültem a kocsiba.

   Legalább egy órahosszáig keringtem, hátha megtalálom az öreg nénit, de sehol sem láttam. A hó szakadt és a vászoncsizmám átázott. Éreztem, hogy a zoknim tocsog a vízben. Akkor ebből most elég. Nem kellene bediliznem és egy buta viccből ekkora ügyet csinálni.

- Tessék. Gondoltam, hogy nem lesz annyi esze, hogy a Vuitton csizmájában jöjjön, pedig az aztán nem ázna ilyen randán be. – nyújtott előre mellettem egy öreg kéz egy pár száraz zoknit. Önkéntelenül hátra ugrottam.

- Mi maga? Valami beteges rajongó? – kérdeztem tisztes távolságból. Felnevetett.

- Nem mindegy? – kacsintott – Mindkettőnknek könnyebb a dolga, ha nem vesztegeti arra az időnket, hogy kételkedik mindenben.

- Időnket? Nem értem. – ráztam meg a fejemet. Lemondóan legyintett.

- Mit szeretne, Klein? Mire vágyik a legjobban? – jött közelebb.

- Na jó. Azt hiszem… badarság volt most idejönnöm. Nem is tudom, mit teszek. Én… megyek. – magyarázkodtam össze-vissza.

- Mivel tudom meggyőzni? Már megvette Anthonynak karácsonyra azt a BMW-t, amit kinézett magának, nem igaz? Sőt, ma reggel arra gondolt, eladja és az árát egy jótékonysági cégnek adja. Bravó, Klein. Remek ötlet.

- Ez ijesztő. – mormoltam. Sohasem hittem a természetfeletti dolgokban, ez a nő meg olvasott a gondolataimban is. Még senkinek sem mondtam ezt az alapítvány-dolgot, tényleg ma reggel agyaltam rajta.

- Legalább már elfogadja. – mosolyodott el szélesen és tökéletesen fehér fogsorát megvillantotta. – Nos, mit szeretne?

- Hogy érti? – léptem most már én is közelebb. A hó egyre jobban rákezdett.

- Kérjen akármit. Így értem.

- Én… csak… boldog szeretnék lenni. Igazán boldog. Nem olyan boldog, amilyen boldoggá egy Beverly Hillsi nyolc hálószobás lakás meg világhírű fickó tehet.

- Klein, ön egy jó ember. – mondta halkan. A havat a szemembe fújta a szél. Elfordultam, míg a hófúvás mérséklődött, de mire visszafordultam, az öreg néni már sehol sem volt. A kocsimra dőltem.

- Klein, kezdesz bedilizni – motyogtam magamnak, majd lepillantottam a kezembe. Azért ez a száraz zokni eléggé jól jön most, meg kell hagyni.

Anthony nélkül valahogy megkönnyebbültem. Könnyedebben és szabadabban csináltam mindent és ez a munkámra is igaz volt. Holtszezonban én voltam az összefoglaló műsor felelőse. Anthony nélkül szinte csak dőltek az ötletek belőlem. A főnököm, Mark Glasko le volt nyűgözve:

- Imádlak, Klein – nevetett – Nagyon jókat mondtál. – hátradőlt. Meghívott ebédelni. Legtöbbször egy-egy ebéd közben beszéltük meg a következő heti műsort.

- Végre csinálhatnék egy interjút Seb Vettellel is, nem gondolod? – pislogtam angyalian. Mark tudta, hogy teljesen odavagyok érte. De még sohasem volt vele direkt munkám.

- Jaj, tényleg. Figyelj, Klein. Van egy jótékonysági együttműködés. Egy lebénult kislánynak szervezünk estét. Mármint a csatornánk, az NTA. Lennél a házigazdája? A kislány imádja az egész F1-dolgot. Minden pilótát meg csapatfőnököt, csapatot meghívunk. Lesz aukció is és a befolyt pénzt felajánljuk a kislány ellátására.

- Ez nagyon aranyos. Te jó ég, Mark, köszönöm, persze, levezetem a műsort nagyon szívesen.

- Tudom, hogy bírod az ilyesmiket. A jótékonyság meg adakozás az a te asztalod, Klein.

- Szeretek ilyeneket csinálni – vontam vállat.

- Átküldöm majd az adatokat meg a szöveget, rendben? – kacsintott, mire bólintott – őszintén, Klein: az az Anthony nem érdemelt meg téged. Mióta nem vagytok együtt, szinte kivirultál.

- Örülök, hogy így látod – mosolyogtam. Tényleg így éreztem magam. – Nos, azt hiszem, mindennel megvagyunk. Még van egy kis dolgom, megyek. – álltam fel. És megint a Megaside székháza közelében parkoltam le és sétára indultam. Ahogy teltek a napok, rabja lettem annak, hogy az öregasszonyt keressem néhanapján. De már legalább két hete nem láttam, hiába járkáltam erre.

- Klein…? – kérdezte valamerről. A hang irányába fordultam. A jéghideg járdán ült törökülésben. – Miért keresel egy ideje?

- Én… nem is tudom – kuporodtam mellé. – Nem fázik? – fordultam felé. Felnevetett. Csengő, kellemes kacaja volt.

- Nem mondhatnám. Na mire vagy kíváncsi?

- Te tetted ezt…? A Sebastian Vetteles munkát nekem…? – a szeme ragyogott, hátradobta a hajfonatait.

- Miből gondolod, kedves?

- Nem tudom. Mindenben tanácstalan vagyok. Meg magányos. Nincs értelme az egész életemnek. – mormoltam magam elé. Hosszú, gyűrűkkel teleaggatott ujját az állam alá tette és maga felé fordította a fejemet.

- Nem véletlenül vagyok itt. – susogta. A szél meglegyintette az arcomat és furcsán éreztem magamat. Már nem is fáztam. – A fehéret vedd fel. – mondta még és egy tized másodperc múlva sehol sem volt. Hogy tud ilyen hamar eltűnni…? És milyen fehérről beszélt? Feltápászkodtam. Az emberek valószínűleg hajléktalannak néztek. Bár a Burberry szőrmekabátom van rajtam és egy nagyon elegáns sötétbarna bőrcsizma. Már nem azért, de túl jól nézek ki ahhoz, hogy hajléktalannak nézzenek...