FONTOS!!!

Sziasztok! Igen, hihetetlen, hogy ilyen lassan írok és mellé még csomó dolgom is van, sajnálom :/ Viszont a rész legkésőbb hét közepe felé fent lesz, ezt próbálom megígérni:) De addig is: örülnék, ha segítenétek egy kicsit és kitöltenétek egy kérdőívet a blogról:

www.kerdoivem.hu/kerdoiv/731612992/

Afféle közvélemény-kutatás, mert ha kapok visszajelzéseket, mindig gyorsabban és könnyebben megy az írás és nagyon érdekelne minden egyes ember válasza. (szó szerint mindenkié, név úgysem kell és öt perc az egész - légyszi :3)
Szóval nagyon-nagyon-nagyon jólesne ha ezt legalább egy páran kitöltenétek nekem gyorsba és kaphatnék egy egységet képet arról, hogy mit hogy érdemes alakítani:) Köszönöm szépen <3

Deron - 18. rész

Sziasztok! Itt is a következő :))) <3


Kilépni a dobogóra csodálatos érzés volt... a finn és olasz himnusz után Nico odahajolt Kimihez, súgott valamit neki, mire ő lustán bólogatott és közös megegyezés alapján hirtelen kaptak fel a vállukra. Akkor tényleg úgy éreztem, enyém a világ: itt vagyok az autósport királykategóriájában a dobogón és Kimi Räikkönen izmos, tetovált karjai kulcsolják át a jobb combomat (persze Niconak is örültem, de...)
Óvatosan tettek le és rögtön a pezsgősüvegek felé nyúltak. Kimi nagy hévvel kortyolt bele, de rögtön elfintorodott:
- Mindig elfelejtem, hogy itt nem pezsgő van - kommentálta inkább magának, de azért én is elvigyorodtam. Nekem az az édesített pezsgő-utánzat jobban esett, mint akármilyen luxuspezsgő. David Coulthard kérdezett, Kimi szokásához híven elmormogott pár sztenderd mondatot, hogy jó volt az autó stb, aztán David fülig érő szájjal gratulált nekem és életemben először nyilatkozhattam F1-es dobogón...
  A legvégén már elkezdtünk pakolni (értem ezalatt, hogy éljenzések közepette felkaptuk a trófeánkat) mikor David még visszatért Kimihez:
- Jó bulizást ma estére - viccelődött. Kimi bólintott.
- Abban jók vagyunk - vonta meg a vállát és felém fordult. Többen felnevettek, köztük én is. Megdicsőült tekintettel vonultam le a pódiumról...

...nem kellett sokat várnom az igazi pezsgőre: a hotelszobámba lépve Anthony, Walty, Kaasia és Eiza fogadott, hangosan kiabálva, tapsolva és énekelve. Nevetve léptem be, Eiza egy maroknyi konfettit dobott rám (valószínűsíthető, hogy ennek én jobban örültem, mint amennyire majd a takarító fog, akire a lakosztályomat bízzák) Walty pedig széles mozdulattal ölelt át.
- Jól van. Így kell ezt csinálni, Deron! - nagyon elérzékenyült, egyáltalán nem tűnt kiskapukat keresgélő, rámenős menedzsernek, csak jóságos nagybácsinak vagy ilyesmi. Kaasia hátradobta vörös haját és vigyorogva nézett rám. Eiza és Anthony csipkelődtek egy sort, de aztán barátnőm teátrálisan felsóhajtott és inkább felém fordult elmondani, mennyire örül a második helyemnek.
   A többiek már elmentek dolgukra, de Anthony még mindig a lakosztályomban lebzselt. Bent zuhanyoztam, míg ő kint ült a nappaliban és onnan kiabálta az okosságait:
- Pláne így milyen boldog lehetsz! - A hajamat samponoztam épp, de megálltam a mozdulat közepén és értetlenkedve ráncoltam a homlokomat. Így...? Hogyhogy így? - Tuuudod - nyújtotta el a szót, mintha kitalálta volna, mennyire összezavart - Így, hogy Kimi Räikkönen nyert. - a végén már nevetett, én pedig a zuhany alatt lemondó fejet vágtam és folytattam a hajmosást.
- Idióta vagy, Anthony. - szóltam ki.
- De most komolyan: örülsz annak, hogy nyert? - Nem akartam hazudni neki, ezért diplomatikus választ fogalmaztam meg:
- Ha én nyertem volna, annak jobban örülnék. - megköszörültem a torkom és elkezdtem lemosni a rózsaszín habot.
- Nem ezt kérdeztem - kiabált be és közben hallottam a hangján, hogy élvezi, ahogy cukkol.
- Én meg ezt válaszoltam. Ant, most komolyan, nem értem a kérdést. - bújtam ki.
- Nem csodálom. Nehéz lehet felfogni a kérdést, hogy örülsz e annak a ténynek, hogy Ki-mi Rä-i-kön-nen nyert. - direkt szótagolva és jó hangosan mondta a nevet. A fogamat csikorgattam, miközben kicsavartam a hajamból a vizet és a törölközőért nyúltam.
- Hát. Jobban, mintha mondjuk Mattheo vagy ezek nyertek volna. - feleltem és módfelett elégedett voltam magammal.
- Jaj, Deron, valld már be, hogy fan vagy. - sóhajtott színpadiasan.
- Micsoda? - nevettem fel, mikor már a hajam köré tekertem a törölközőt és a fürdőköntöst is megkötöttem a derekam körül.
- Fan. Fan. Fan. Egy igazi, vérbeli Kimi Räikkönen fan vagy. - énekelgette. A nappaliba lépve láttam meg, nekem háttal feküdt a kanapén és láthatóan iszonyatosan elégedett volt magával.
- Te hülye vagy. Nem vagyok fan. - szólaltam meg meglepetten mögötte. Megfordult és elvigyorodott.
- Dehogynem. Fan. Igazi, igazi, igazi fan. - ismételte.
- Na jó, teljesen elmentek nálad otthonról - legyintettem és inkább a bőröndöm elé térdeltem kivenni pár ruhadarabot.
- Abbahagytam.
- Nagyon helyes. - nevettem - inkább adj valami innivalót, szomjan halok - mutattam a minibár felé. Készségesen ült elé.
- És mit kérsz? - már épp nyitottam volna a számat, de megelőzött - Csak nem Fan-tát?
- Ez borzasztó szóvicc volt. Komolyan. Ezért le kellene, hogy csukjanak. - temettem a kezembe az arcomat, miután feljajdultam.
- Lecsukni? Még fan-tomképet is csinálnának rólam. - folytatta. Amúgy is. Szerintem fan-tasztikus volt.
- Anthony, elég. - figyelmeztettem.
- ...vagy ez csak fan-tazmagória? - gondolkodott el látványosan.
- Ant, állj le. De komolyan. - vágtam csípőre a kezemet, de nem is figyelt rám.
- Tudom, ki a kedvenced a régiek közül. Fan-gio. - adta meg a végső lökést és már elszakadt a húr.
- Igen, imádom Kimi Räikkönent, igen, neki szurkolok és igen, kibaszottul örülök, hogy ő nyert, de téged viszont utállak! - fakadtam ki egy szuszra hisztisen. Anthony kissé visszaereszkedett a kanapén, de a mosoly megmaradt az arcán. Aztán csak legyintett.
- Tudom. Csak azt akartam, hogy ismerd is el.
- Szörnyű vagy! - dohogtam - Miért akarsz kiborítani? Így is idegennek érzem még magam a környezetben, nemhogy azzal együtt, hogy az ellen versenyzek, akinek voltaképpen szurkolok. Te meg basztatsz is vele.
- Jólvan már... - lökött oldalba békülékenyen - Amúgy is, szerintem ez tök cuki. - jót akart, de csak rosszabbul éreztem magam.
- Oké. Anthony, vágom, hogy jóba vagytok, satöbbi, de ha lehet, ezt ne említsd Kiminek. Mármint, hogy ilyen elborult kislány értelmi szintjén vagyok rajongás-témában. - Anthony most először jött zavarba.
- Deron... - kezdte, aztán vagy hatszor kinyitotta-becsukta a száját - Tényleg... te... szóval azt hiszed, hogy Kimi...?
- Mi van? Beszélj már értelmesen. - rántottam ki egy fekete magasított derekú rövidnadrágot és egy bordó topot.
- Semmi. Úgysem mondanék neki semmit - rázta meg a fejét.
- Helyes. Akkor öltözz át, míg hajat szárítok, aztán mehetünk ünnepelni.

Vagy egy jó szórakozóhely van Bahreinben, vagy teljesen véletlen, de mindegyik csapat, aki kicsit is ünnepeli akart, ugyanoda ment: akik betévedtek, azt hihették, privát F1-es buli van.
- Ott a rajongód - mutattam Eizának Zacket, mikor feltűnt a srác, láthatóan keresve valakit. Eiza felsóhajtott, mintha nagyon idegesítené, de volt egy olyan sejtésem, hogy igazából örült neki, hogy felbukkant az ügyvéd-fejű, mindig makulátlan ingben mutatkozó Zack a színen. Lemondóan mentem arrébb, mikor láttam, hogy rögtön kiadós csókkal köszönnek egymásnak.
  Lewis majdnem mellettünk csinálta a bulit: épp egy mellette álló haverjának magyarázott, aki szinte szakadt már a röhögéstől a sztoriján. Én még nem nagyon csináltam semmit azon kívül, hogy két vodkát megittam és néha feltűnésmentesen a sarokba pislogtam, ahol Kimi, a futamgyőztes ült: szürke fullcapben, pólóban és olyan farmerben, ami alól kilógott a Calvin Klein alsója...
Hirtelen megráztam a fejem.
Atyaúristen, de szánalmas, hogy a boxerét stírölöm. A biztonság kedvéért újabb vodkát ittam, pont akkor tettem le a poharam, mikor Sebastian leült mellém. Kissé kóvályogva köszöntem meg neki, mikor gratulált és elmondta, mennyire ügyes voltam. Laposan pislogtam rá.
- Jól vagy? - kérdezte kedvesen. Bólintottam, aztán nosztalgikus hangnemre váltott és mesélt az eddigi bahreini versenyeiről, ahogy én is az én régi futamaimról. Sokat nevettünk, mikor apa viselkedését ecseteltem, ahogy tízéves korom körül versenyeztetett és arra biztatott, hogy verjem meg a fiúkat és ahogy behazudta, hogy a fogtündér létezik ugyan, de nem nő, hanem férfi (ezután volt egy kisebb veszekedésük anyával) már épp Seb mesélt egy tesójával való nézeteltérést, mikor valaki oldalba bökött.
- Arrébb vihetnéd a csinos kis fenekedet, hogy leüljek. - És bumm, Kimi Räikkönen. A fan-tasztikus, fan-ta, fan-tomkép, fan-tazmagória, fan, fan, fanságom tárgya. Seb mosolygott és valami belső sztorin kezdtek vitázni, hogy hogy is volt. Nem tudtam figyelni, mert Kiminek szinte át kellett rajtam hajolni, hogy tudjon kommunikálni a barátjával. Addig a szőke tincseket néztem, amik kibújtak a sapka alól... a szempilláit, a tetoválásokat a karján... beszívtam az illatát. Nagyot nyeltem.
- ...és Deron apukájánál tartunk épp - mutatott rám Seb.
- Peter Stenson - mormolta Kimi - nagyon bírtam, mikor még versenyzett. - Hu. Kimi Räikkönen bírta apát.
- Ő is bír téged - vágtam rá. Megint gondolkodni kellett volna, mielőtt beszélek. A vodka megoldotta a nyelvemet. Halványan elmosolyodott, Sebastian pedig motyogott valamit, majd elment.
- Akkor tényleg elég jó lehetek - vont vállat majd húzóra kiitta a pohara tartalmát. - Ez tökjó, majd kóstold meg - kocogtatta meg az üres pohara oldalát.
- Persze, hogy a másik karomat is össze tudd préselni a végén - vigyorodtam el. Vérszegény poén volt, de legalább nem csak oltári hülyeség végre.
- Legközelebb ígérem, hogy eljutok az ágyig és nem kell reggel bennem elbuknod. - pillantott rám a zöldes szemeivel. Kimi most ígérte meg, hogy legközelebb már mellettem fekszik majd.
- Vajon mikor lesz az a legközelebb? - Ne. Ne. Ne. Hangosan gondolkodtam. Kimi felnevetett.
- Ha sokat kóstolgatjuk ezt az izét - bökött a poharára - Akkor gyanús, hogy ma. - és a rekedtes nevetésétől nagyokat kellett nyelnem.
- Hello, bajnok - pattant elé egy hosszú, barna hajú lány. Napbarnított bőr, mindent megmutató felső, sok smink és mégis... basszus, tényleg jól nézett ki.
- Hali - kissé érdeklődve dőlt hátra a székben.
- Meg kell hagyni, szép verseny volt - jött közelebb és úgy éreztem, szívesen kipróbálnám, illik e az öklöm az arcába.
- Kedves tőled - hajtotta félre a fejét Kimi és érdeklődve várta a folytatást. 
- Kedves lány vagyok - vont vállat a csaj és igazi picsás "cuki vagyok" vállrándítással toldotta meg a mondatot. Megdöbbenve néztem rá. Hogy tudnak ilyen mélyre süllyedni a nők?
Kimi felhorkant, de elvigyorodott.
- Mennyire kedves? - könyökölt fel.
- Nagyon. Be is tudom bizonyítani - jött még közelebb és olyan hangon suttogta, hogy akármilyen Playboy-nyuszi megirigyelte volna.
- Remek! - szólaltam meg - Akkor hozz nekem egy sört, légyszi. - nem akartam beleszólni, de már nem állhattam tovább. Mindketten engem néztek: Kiminek mintha tetszett volna a helyzet, a lány pedig próbálta viccnek felfogni és pár másodperces műnevetés után felelt:
- Ne haragudj, de nem tudom ki vagy.
- Ne haragudj, de az előbb azt mondtad, láttad a futamot. Én voltam a dobogón, tudod... nehéz összekeverni mással a mezőnyből, mert csak én vagyok nő - meggyőzően bólogattam közben.
- Jaa... tényleg. Lehet mégis összekevertelek a pasikkal, tudod, néhány szögből elég férfias az arcod. És az alakod sem éppen nőies - jelentette ki sajnálkozva.
- Ó. Nos, jó ezt tudni. Nem tudom, kinek a véleményére adjak inkább. A tiedre, vagy Kimiére, aki ezt nem éppen így gondolja. - vágtam vissza már-már Andy-stílusban. A reakciómba már beleszólt az a vodka, amit elfogyasztottam. Kimi aprót sóhajtott és láthatóan gondolkodott, hogy is jöhetne ki jól a szituból.
- Ha megnéznéd közelebbről, hogy én mennyire vagyok csinos... megtalálsz. - simította végig hirtelen Kimi mellkasát, majd hátat fordított és elment. Hopp, még visszafordult egy csábos kacsintásra. Szuper. Akkor láttam, hogy mialatt végigtaperolta a mellkasát, az ingének a zsebébe csúsztatott egy hotelszoba-kulcsot. Kimi kihalászta és az asztalra tette.
- Ezzel meg mit fogsz csinálni? - Na igen. Megint hangosan gondolkodtam.
- Itthagyom. - válaszolta, mintha magától értetődő lenne, majd fáradtan dörzsölte meg az arcát. - Miért, mit kellene csinálnom vele? - kérdezte és a szemében némi pajkos fény csillant.
- Ja. Hát... semmit. Itthagyni. Nyilván. Hogyne - bizonygattam rögtön.
- Nem jönnek be az ilyen kikent picsák - magyarázta. Na persze és akkor Jenni? Meg az utána következő kirakat-ribi? Hálát adtam mindennek, hogy most kivételesen nem hangosan osztottam meg a véleményemet vele.
- Te bejössz nekik - válaszoltam, ugyanis vagy hat barnahajúhoz hasonló kis ribi méregette még réveteg tekintettel, álmodozva kavarva a koktéljukat.
- Majd megnézem a felhozatalt. - mondta olyan unottan és nemtörődöm-módon, hogy nyilvánvaló volt, hogy két másodperc alatt fel tudja szedni akármelyik nőt. - Aztán meglátom, eltöröm e a kezüket, vagy nem - nézett fel vigyorogva.
- Én szívesen eltöröm a kezüket, ha ezen múlik - harmadjára is beszélt belőlem a vodka. Nevetett. Kimi Räikkönen nevetett.
- Aranyos tőled, hogy így... odavagy értem. - veregette meg a vállamat váratlanul. Összerándultam. Hát persze... ezt próbálta mondani délután Anthony. Hogy azt hiszem-e, hogy Kimi nem veszi észre, hogy folyamatosan bámulom és követem, akár egy kölyökkutya (a nyálamat is pont úgy csorgatom) Nem azért volt rossz, mert annyira naiv lettem volna, hogy azt hiszem, van nála esélye egy magamfajta lánynak... egyszerűen kis tininek éreztem magam, mert Kimi úgy viszonyult hozzám. A tipikus "jaj szegény lány megőrül értem" fejjel nézett rám. Felálltam és elhadartam, hogy mennem kell és még utoljára a vodka szólalt meg helyettem, mikor Tom ajtaját szinte betörtem:
- Tom, szükségem van rád!


                 

Deron - 17. rész

Sziasztok :) Kicsit hosszabb rész, végre :) Olvassátok, véleményezzétek :) JÖVŐ HÉTEN FUTAM :))) <3


Jaj, ne. Tom... a lehető legjobbkor. Már elindultam az ajtó felé, de elkövettem azt a hatalmas baklövést, hogy reflexből még visszafordultam: mindhárman dü
hösen bámultak rám, összefont karokkal, mintha összebeszéltek volna. Kaasia adta a szokásos "szigorú sajtós" effektet, Anthony olyan durcásan meredt előre, akár egy kisgyerek és Walty... nos, ő kitekerte a nyakamat gondolatban... (erre a majd kitekerendő nyakamat merném tenni)
- Öhm, én csak... kimegyek és megmondom neki, hogy most nem alkalmas... - hebegtem zavartan. Anthony és Kaasia ugyanúgy bámultak, mint eddig, Walty halántékán azonban vészjóslóan kidagadt egy ér és fél tized másodperces "úgy-nézek-rád-mintha-most-öltél-volna-meg-egy-embert" cselekvés után rám förmedt:
- Ha most kimész hozzá, én...! - lázasan pörgött az agya, de vélhetően semmi jó nem jutott eszébe... - én nem neked fogok szurkolni holnap! - vágta ki aztán magát, mire Anthony és Kaasia végre elfordították rólam a tekintetüket és kérdőn néztek Walterre, akárcsak én. Ez lenne a legnagyobb fenyegetés...?
- Hűha. - próbáltam megijedni - Walter Bennington nem nekem fog szurkolni. Akármit, Walty, csak ezt ne, kérlek! - emeltem az arcom elé a kezemet színpadiasan.
- Jó... majd, kitalálok egy jobbat, ne nézzetek így - szabadkozott és kifinomult úriember módjára igazította meg a nyakkendőjét, majd rám nézett és újra pitbull-arcot vett fel.
- Szerintem Sebastiannak szurkolj - vontam vállat és kiléptem az ajtón. Tom elgondolkodva állt ott, szórakozottan hajlítgatva napszemüvegének a szárát. Az ajtó hangjára kapta fel a fejét:
- Ronnie! - kiáltott fel vidáman, majd se szó-se beszéd felkapott a karjaiba és megpörgetett. - Ez igen, nagyon ügyes volt. Tényleg, büszke vagyok rád. - vigyorgott. Nem csak az lehet büszke rám, aki a pasim? Bár nem, mert apa is lehet rám büszke. Sőt, egy barátnő is. De egy barát-barát is...? Vagy csak túlgondolom? Lemondóan ráztam meg a fejemet és elmosolyodtam.
- Köszönöm, Tom - tűrtem a hajamat a fülem mögé.
- Holnap pedig elkápráztatsz mindenkit, mikor magad mögött tartod a nagyokat, mi? - lökött oldalba finoman a könyökével. Felnevettem, miközben elindultunk egymás mellett, kifelé a Home-ból.
  Max a boxutca vége felé nyilatkozgatott éppen és bár láthatóan megnézett minket magának, mikor elsétáltunk előtte, egy arcizmával sem jelezte, hogy ezzel akármilyen problémája lenne.
Tom egészen a lakosztály ajtajáig jött velem, de ott szinte az orra előtt csaptam be az ajtót, mert éreztem a sértett büszkeséget, hogy hezitál, mégis megcsókol, aztán úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Persze nem igazán lehet bosszúnak nevezni, hogy nem hívtam be a szobámba, "csak" az odáig vezető úton civakodunk, beszélgetünk és röhögünk, de... jobb, mint a semmi.
   Felhívtam anyát, aki természetesen teljesen el volt ájulva és lelkendezve mesélte, milyen ünneplést csaptak apával, de lehűtöttem a lelkesedését, hogy amíg ezt a jó helyezést nem tudom pontra váltani, ne bontsanak pezsgőt.
  Eiza mihelyst megérkezett, szinte adta is rám a sportmelltartót, nadrágot és futócipőt és tuszkolt lefelé. Őszintén szólva meghalni is nagyobb kedvem volt, mint futni, de a közelgő futam teljesen felspannolt és kivételesen meg tudta hozni a kedvem még ehhez is.
- Oké, elég. Megállhatsz - torpant meg Eiza egy jó óra múlva, mikor már rövid sprinteken, némi erősítésen és egy hosszabb távú futáson is túl voltunk. Kifáradva támaszkodtam meg a térdeimen.
- Fuhh. Ez nem volt semmi - töröltem meg a homlokomat. Eiza elmosolyodott és közben jelezte az ujjaival, hogy nyújtsam meg a vádlim. Engedelmeskedtem, de közben elkezte fúrni az oldalamat a kíváncsiság:
- Eiza... mi van Zackkel? - tértem egyből a lényegre. Kiseperte a babahajat, ami kitikkadt arcába hullott és egész sokára választott:
- Ugyan, Deron, mi lenne? Egy a sok közül, semmi extra. - vont vállat kegyetlenül, mint egy igazi femme fatale.
- De még mindig Hercule miatt vagy így...? - említettem a volt vőlegényét. Eiza összeszorította a száját, de látszólag hidegen hagyta a kérdés... ennek ellenére elég régóta ismertem már ahhoz, hogy tudjam, még mindig rosszul érinti volt barátja említése.
- Hercule...? - kérdezte Eiza álmodozva és láttam rajta, hogy most eszébe jut...


Eiza sohasem sírt előttem addig... illetve volt egy időszak, mikor a keresztapukája meghalt, akkor néha sirdogált, mikor azt hitte nem figyelek vagy nem hallom. De aznap este már az ajtón is hangosan zokogva tört be. Ez még akkor volt, mielőtt összeköltöztünk volna, addig ugyanis egy aranyos kis kertesházat béreltek Hercule-lel. Én éppen Tommal chatelgettem egy nagy tálnyi fenyőmagos saláta és egy szörnyű TLC-s reality társaságában. Ijedten rándultam össze a bejárati ajtó csattanására, még az addig ölemben fetrengő Kettő (a cicám) is mérgesen fújtatott és zavartan ugrott le az ágyról. Olyan sietve pattantam fel, hogy a saláta kiborult, de szinte észre sem vettem, csak futottam a zaklatott sírás felé.
- Eiza! - kiáltottam döbbenten, mikor megpillantottam. Izmos lábait közszemlére tette a sötétlila ruhában, szőke haja gondos kontyba volt fűzve és remekül nézett ki... leszámítva az arcát, amely már teljesen csatakos volt a könnytől és a lefolyt sminktől. - Mi történt? Jól vagy?! - csak erre tudtam gondolni. Hogy ő vagy valaki megsérült... kirabolták vagy ilyesmi.
- Nemmm - sírta - Hercule! Hercule! - ismételgette egyfolytában.
- Úristen. Mi történt Hercule-lel? Történt vele valami? - Igen, be kell vallanom, én alapvetően bírtam Hercule-t és teljesen bepánikoltam, hogy vele történt valami tragédia, mert a barátnőmből akkor még nem igazán tudtam semmit kihúzni.
Percekkel később válaszolt:
- Szakított velem! - mondta akkora szívfájdalommal a hangjában, hogy még én is úgy éreztem, hogy megszakad a szívem. Egyúttal azt hittem, rosszul hallok.
- Mi? Eiza, nem... valamit félreértettél. Vagy egy kis vita, de biztos nem gondolta komolyan. - mert esélytelennek tűnt, hogy Hercule dobja Eizát. Olyan tökéletesnek tűnt a kapcsolatuk, hogy az irigylésre méltó volt. Az igazi kertvárosi álom: a személyi edző csinos lány és az Angliában játszó helyes francia focista kapcsolata... erre ez történik.
Eizát nagy nehezen bevittem a szobába és elértem, hogy vegye fel az egyik pizsamámat és mossa meg az arcát, hátha jobban lesz tőle. Nagy sokára kezdett bele abba, hogy mi is történt valójában: Hercule már pár napja furán viselkedett, végül kibökte, hogy menjenek el ma vacsorázni... aminek Eiza örült, egészen addig, amíg Hercule nem bökte ki a vacsora valódi okát: az eljegyzés ellenére teljesen belezúgott az új menedzserébe és sajnálja, de Eizával így nincs jövője a kapcsolatuknak. Eiza már akkor elkezdett sírni és ezt nem hagyta abba az idáig vezető harminc perces séta alatt sem, mert zaklatott lelkiállapotában valamiért eszébe sem jutott taxit hívni.
     Akkor kezdődött, hogy Eiza egy férfit sem vett komolyan és nagyon komolyan próbálta még előlem is titkolni, de minden új hírt megnézett Hercule-lel kapcsolatban, aki alig két hónap után már feleségül is vette új barátnőjét Vegasba és körülbelül kétnaponta új képet töltöttek fel Instagramra, amiket Eiza folyamatosan figyelemmel követett és szenvedett, de egyik férfi karjaiból a másikéba sodródott közben.

- ...nem, nem Hercule miatt, egyszerűen nem az esetem - hazudta Eiza, majd hirtelen sietősnek érezte a dolgát és ott hagyott... elgondolkodva néztem utána.
   Egy rövid és fájdalmasan egészséges vacsora után máris ágyba bújtam és próbáltam Eiza szívügyei helyett a másnapi futamra koncentrálni...


Reggel Anthony ébresztett minket: arra ébredtem, hogy kirántja a sötétítőket a szobámban.
- Mi a jó eget csinálsz? - kérdeztem felháborodottan és rekedten.
- Felébresztelek - fordult felém - Remélem nem vagy fáradt. Chilton mikor ment el? - kérdezte és nem zavartatva magát az ágyam szélére ült.
- Még kora délután. Mi bajod? - dörzsöltem a szememet nyűgösen.
- Semmi. Csak siess és mehetünk is a pályára. Utoljára átbeszéljük a taktikát: melegebb lesz, mint gondoltuk... úgy másfél fokkal. Na, siess már! - türelmetlenkedett.
- Remek, akkor kitakarodnál, hogy felöltözzek, ha már ilyen fontos hajnalban kint állni és várni a semmit? - ripakodtam rá. Felnevetett és védekezően felemelve a karjait, kiment.
  Félálomban mentem ki mosakodni és ugyanilyen aktivitással rángattam fel magamra a Lotusos atlétámat a rövidnadrággal.
Csak akkor tértem kissé magamhoz, mikor Anthony megitatott velem egy kávét és Eizával együtt elkezdtek teljesen belelkesíteni.
 Így aztán még az ebédemet is csak sietve fogyasztottam el és rohantam is vissza a srácokhoz minden részletet újra átbeszélni. Anthonyval gyakorlatilag beköltöztünk a csöppnyi öltözőmbe és szinte kanyarokra lebontva átbeszéltünk minden egyes dolgot. Mikor már ideje volt beöltözni, úgy éreztem, szétvet az adrenalin.Úgy éreztem, most tökéletesen kell mennem... és az autóban is jobban megbíztam, mint a legutóbbi hétvégén. Hatalmas reményekkel vettem kezembe a bukósisakomat és Anthony is izgatottan sietett a segítségemre: szokásához híven befűzte a szíjat és az állam alatt be is kapcsolta a bukót, majd a plexit felhajtotta a szemem felől.
- Minden rendben lesz. Megígérem. - suttogta a szemeimbe nézve. - Nagyon ügyesen, kislány - sóhajtott és hirtelen szorosan átölelt. Már némi félelmet is kezdtem érezni: nagy nyomást éreztem a vállamon és meg akartam mutatni mindenkinek, hogy mire is vagyok képes.
- Tudom. - mormoltam a bukósisak alól és lehunytam a szememet, miközben Anthony nőcsábász illatát szívtam magamba. Féloldalas vigyort villantott és a nyakában lévő fejhallgatót a fejére tette.
- Akkor nyomassuk, bébi! - kacsintott és besegített az autóba. Önkéntelenül is hátrafordultam: Kimi épp kezdte felvenni az overallját, aminek az ujjai eddig hanyagul meg voltak kötve a derekán. Az alsóruházata ingerlően feszült a felsőtestére és azon kaptam magam, hogy a szám szélébe harapok. Istennek hála, hogy rajtam van a bukósisak és ezt nem látta senki! Elvette a mérnökétől a bukósisakot és valamire bólogatva magára vette a maszkját. Reflexszerűen sóhajtottam, mikor Kimi hirtelen rám nézett: láthatóan észlelte, hogy bámulom már percek óta. Kissé felemelte a jobb kezét intésre, mire zavartan előre kaptam a fejemet. Nos, újra hülyét csináltam magamból. Legszívesebben lefejeltem volna a kormányt vagy kerestem volna egy vödröt amivel elhordhatom magam... éreztem, hogy elvörösödtem, de a bukósisak miatt ezt még mindig el tudtam titkolni (nem ártana a nap minden egyes percében hordani ezt a bukót mellesleg) Pár perc múlva mindenki otthagyott minket és elindult a felvezető kör. A visszapillantóban láttam Kimit, ahogy a gumijait melegíti. Követtem a példáját, aztán kényszerítettem az agyamat, hogy ahelyett, hogy Kimi Räikkönenért rajong, álljon át verseny üzemmódba: azaz, hogy mindenki ellenfél és minél többet magam mögé kell utasítani közülük. Mikor a piros lámpák egymás után gyulladtak fel, az ujjaim ráfeszültek a kormányra és a vér szinte dübörgött az ereimbe: pontosan időzíts, ne aludj be, de ki se ugorj, Deron... pont elkaptam a rajtot és rögtön rátapostam a gázra, ahogy csak tudtam...
Ennek ellenére Kimi mellém került, ami sajnos nem meglepő, mert sokkal jobb a Ferrari tempója, mint a miénk, de akkor is...! Nagyon igyekeztem fölé kerekedni, de könnyedén maga mögé tolt. Jó pár körön át csak üldözni próbáltam... akkor szólt Anthony, hogy már három másodpercre leszakadtunk a mögöttünk lévőktől. Azt a mindenit! Elől egy hármasfogat és Deron Pilewicz benne van...! Még inkább a gázra léptem és törtettem előre rázóköveken/mindenen keresztül, de Anthony 1-2 ilyen kör után szívrohamközeli állapotban szólt, hogy ezt a magatartást azonnal hagyjam otthon és inkább maradjak a biztonsági játéknál. Próbáltunk egyel kevesebb kerékcserét kihúzni, de a vártnál nagyobb hőség miatt ez hamar esélytelenné vált. Már kezdtem tizenöt körrel a vége előtt kicsit előre örülni életem első dobogós helyének, amikor...
- Deron, vigyázz! - kiáltotta hirtelen Anthony és a szívbaj jött rám. Első pillanatban satuféket akartam nyomni, de akkor láttam, mi is történt: Fernando megpördült a betonon és nekiment a szalagkorlátnak, aztán vissza a pályára. Éppenhogy el tudtam kerülni, hogy teljesen belemenjek. A szívem hangosan dobogott és sokáig meg sem bírtam szólalni. Persze, történtek már velem balesetek, de fél centire voltam attól, hogy megint szarrá menjen az egész...
- Hogy van Fernando? - kérdeztem kissé remegő hangon egy körrel később, már a Safety mögül.
- A saját lábán szállt ki a kocsiból, minden oké. A versenyeddel törődj - tette hozzá Ant kissé paprikás hangulatban, de teljesen megértettem: az idegeim pattanásig feszültek és visszaszámolták a köröket... már csak egy kör... atyaúristen, csak egy kör, ne történjen semmi... és megláttam a célegyenest. Kimi fellendítette az öklét és én is odaértem... kockás zászló... a tömegek állva ujjongása... lengyel zászlók lebbenése... az üvöltés a rádióban... a kezem remegése...
Minden emlékezetes maradt.
Már alig emlékszem, hogy kormányoztam be az autót a második helyre... az rémlik, hogy csak lehajtottam a fejem, a kormánynak támasztottam és könnybe lábadt a szemem. Ezt akartam egész életemben... Egyszer itt lenni a kocsimmal... a dobogón... ráadásul második helyen...! Eszméletlen.
Valaki mellém lépett és elismerően tette kezeit a vállamra. Megszorítottam a karját és biztos voltam benne, hogy Anthony az... ezért lepődtem meg nagyon, hogy a vigyorgó Lotusos csapatpólós srác helyett az overallos-bukósisasos, futamgyőztes Kimi Räikkönen arcába néztem. Gyorsan próbáltam elnyelni a könnyeimet és kikapcsoltam a bukósisakomat a HANSommal együtt, majd a csapat felé botorkáltam. Anthony tépte le a fejemről a maszkot és azonmód átpattant a kordonon, hogy a nyakába vegyen és úgy ünnepeltessen. Pár biztonságis fenyegetően elindult felénk, hogy visszatessékeljék, de mikor látták, hogy ezzel aztán az égadtavilágon semmi komoly szándékunk nincs, inkább annyiban hagyták a dolgot.
- Miss Pilewicz, a díjátadó lassan kezdetét veszi - érintette meg a lábamat finoman egy rendező. Engedelmesen lehuppantam Anthony nyakából és hatalmas puszit nyomtam az arcára búcsúzóul (szinte észre sem vette - továbbra is önkívületben kiabált a csapatnak, hogy "igen, megcsinálta")
   Bent Kimi éppen ásványvizet ivott és az arcát törölgette egy törölközővel, Nico pedig vigyorogva beszélt a sapkás-fickóval.
- Hopp, egy futamgyőztes. - böktem oldalba a finnt, mire halványan elmosolyodott és válaszképp a kezembe nyomott egy üveg jéghideg vizet.
- A rajtnál elég ügyes voltál, el kell ismerni - vont vállat - Jobb voltál, mint egy csomó férfi.
- Ó, Mr Räikkönen, ez eléggé diszkrimináló volt. - játszottam a sértődöttet.
- A világért sem. Jobban szeretem, mikor nők hajszolnak, mint mikor férfiak - sokat sejtető pimasz vigyorral fordult el, én meg csak bámultam utána... és próbáltam kitalálni, hogy mire is célzott az imént...