Deron - 17. rész

Sziasztok :) Kicsit hosszabb rész, végre :) Olvassátok, véleményezzétek :) JÖVŐ HÉTEN FUTAM :))) <3


Jaj, ne. Tom... a lehető legjobbkor. Már elindultam az ajtó felé, de elkövettem azt a hatalmas baklövést, hogy reflexből még visszafordultam: mindhárman dü
hösen bámultak rám, összefont karokkal, mintha összebeszéltek volna. Kaasia adta a szokásos "szigorú sajtós" effektet, Anthony olyan durcásan meredt előre, akár egy kisgyerek és Walty... nos, ő kitekerte a nyakamat gondolatban... (erre a majd kitekerendő nyakamat merném tenni)
- Öhm, én csak... kimegyek és megmondom neki, hogy most nem alkalmas... - hebegtem zavartan. Anthony és Kaasia ugyanúgy bámultak, mint eddig, Walty halántékán azonban vészjóslóan kidagadt egy ér és fél tized másodperces "úgy-nézek-rád-mintha-most-öltél-volna-meg-egy-embert" cselekvés után rám förmedt:
- Ha most kimész hozzá, én...! - lázasan pörgött az agya, de vélhetően semmi jó nem jutott eszébe... - én nem neked fogok szurkolni holnap! - vágta ki aztán magát, mire Anthony és Kaasia végre elfordították rólam a tekintetüket és kérdőn néztek Walterre, akárcsak én. Ez lenne a legnagyobb fenyegetés...?
- Hűha. - próbáltam megijedni - Walter Bennington nem nekem fog szurkolni. Akármit, Walty, csak ezt ne, kérlek! - emeltem az arcom elé a kezemet színpadiasan.
- Jó... majd, kitalálok egy jobbat, ne nézzetek így - szabadkozott és kifinomult úriember módjára igazította meg a nyakkendőjét, majd rám nézett és újra pitbull-arcot vett fel.
- Szerintem Sebastiannak szurkolj - vontam vállat és kiléptem az ajtón. Tom elgondolkodva állt ott, szórakozottan hajlítgatva napszemüvegének a szárát. Az ajtó hangjára kapta fel a fejét:
- Ronnie! - kiáltott fel vidáman, majd se szó-se beszéd felkapott a karjaiba és megpörgetett. - Ez igen, nagyon ügyes volt. Tényleg, büszke vagyok rád. - vigyorgott. Nem csak az lehet büszke rám, aki a pasim? Bár nem, mert apa is lehet rám büszke. Sőt, egy barátnő is. De egy barát-barát is...? Vagy csak túlgondolom? Lemondóan ráztam meg a fejemet és elmosolyodtam.
- Köszönöm, Tom - tűrtem a hajamat a fülem mögé.
- Holnap pedig elkápráztatsz mindenkit, mikor magad mögött tartod a nagyokat, mi? - lökött oldalba finoman a könyökével. Felnevettem, miközben elindultunk egymás mellett, kifelé a Home-ból.
  Max a boxutca vége felé nyilatkozgatott éppen és bár láthatóan megnézett minket magának, mikor elsétáltunk előtte, egy arcizmával sem jelezte, hogy ezzel akármilyen problémája lenne.
Tom egészen a lakosztály ajtajáig jött velem, de ott szinte az orra előtt csaptam be az ajtót, mert éreztem a sértett büszkeséget, hogy hezitál, mégis megcsókol, aztán úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Persze nem igazán lehet bosszúnak nevezni, hogy nem hívtam be a szobámba, "csak" az odáig vezető úton civakodunk, beszélgetünk és röhögünk, de... jobb, mint a semmi.
   Felhívtam anyát, aki természetesen teljesen el volt ájulva és lelkendezve mesélte, milyen ünneplést csaptak apával, de lehűtöttem a lelkesedését, hogy amíg ezt a jó helyezést nem tudom pontra váltani, ne bontsanak pezsgőt.
  Eiza mihelyst megérkezett, szinte adta is rám a sportmelltartót, nadrágot és futócipőt és tuszkolt lefelé. Őszintén szólva meghalni is nagyobb kedvem volt, mint futni, de a közelgő futam teljesen felspannolt és kivételesen meg tudta hozni a kedvem még ehhez is.
- Oké, elég. Megállhatsz - torpant meg Eiza egy jó óra múlva, mikor már rövid sprinteken, némi erősítésen és egy hosszabb távú futáson is túl voltunk. Kifáradva támaszkodtam meg a térdeimen.
- Fuhh. Ez nem volt semmi - töröltem meg a homlokomat. Eiza elmosolyodott és közben jelezte az ujjaival, hogy nyújtsam meg a vádlim. Engedelmeskedtem, de közben elkezte fúrni az oldalamat a kíváncsiság:
- Eiza... mi van Zackkel? - tértem egyből a lényegre. Kiseperte a babahajat, ami kitikkadt arcába hullott és egész sokára választott:
- Ugyan, Deron, mi lenne? Egy a sok közül, semmi extra. - vont vállat kegyetlenül, mint egy igazi femme fatale.
- De még mindig Hercule miatt vagy így...? - említettem a volt vőlegényét. Eiza összeszorította a száját, de látszólag hidegen hagyta a kérdés... ennek ellenére elég régóta ismertem már ahhoz, hogy tudjam, még mindig rosszul érinti volt barátja említése.
- Hercule...? - kérdezte Eiza álmodozva és láttam rajta, hogy most eszébe jut...


Eiza sohasem sírt előttem addig... illetve volt egy időszak, mikor a keresztapukája meghalt, akkor néha sirdogált, mikor azt hitte nem figyelek vagy nem hallom. De aznap este már az ajtón is hangosan zokogva tört be. Ez még akkor volt, mielőtt összeköltöztünk volna, addig ugyanis egy aranyos kis kertesházat béreltek Hercule-lel. Én éppen Tommal chatelgettem egy nagy tálnyi fenyőmagos saláta és egy szörnyű TLC-s reality társaságában. Ijedten rándultam össze a bejárati ajtó csattanására, még az addig ölemben fetrengő Kettő (a cicám) is mérgesen fújtatott és zavartan ugrott le az ágyról. Olyan sietve pattantam fel, hogy a saláta kiborult, de szinte észre sem vettem, csak futottam a zaklatott sírás felé.
- Eiza! - kiáltottam döbbenten, mikor megpillantottam. Izmos lábait közszemlére tette a sötétlila ruhában, szőke haja gondos kontyba volt fűzve és remekül nézett ki... leszámítva az arcát, amely már teljesen csatakos volt a könnytől és a lefolyt sminktől. - Mi történt? Jól vagy?! - csak erre tudtam gondolni. Hogy ő vagy valaki megsérült... kirabolták vagy ilyesmi.
- Nemmm - sírta - Hercule! Hercule! - ismételgette egyfolytában.
- Úristen. Mi történt Hercule-lel? Történt vele valami? - Igen, be kell vallanom, én alapvetően bírtam Hercule-t és teljesen bepánikoltam, hogy vele történt valami tragédia, mert a barátnőmből akkor még nem igazán tudtam semmit kihúzni.
Percekkel később válaszolt:
- Szakított velem! - mondta akkora szívfájdalommal a hangjában, hogy még én is úgy éreztem, hogy megszakad a szívem. Egyúttal azt hittem, rosszul hallok.
- Mi? Eiza, nem... valamit félreértettél. Vagy egy kis vita, de biztos nem gondolta komolyan. - mert esélytelennek tűnt, hogy Hercule dobja Eizát. Olyan tökéletesnek tűnt a kapcsolatuk, hogy az irigylésre méltó volt. Az igazi kertvárosi álom: a személyi edző csinos lány és az Angliában játszó helyes francia focista kapcsolata... erre ez történik.
Eizát nagy nehezen bevittem a szobába és elértem, hogy vegye fel az egyik pizsamámat és mossa meg az arcát, hátha jobban lesz tőle. Nagy sokára kezdett bele abba, hogy mi is történt valójában: Hercule már pár napja furán viselkedett, végül kibökte, hogy menjenek el ma vacsorázni... aminek Eiza örült, egészen addig, amíg Hercule nem bökte ki a vacsora valódi okát: az eljegyzés ellenére teljesen belezúgott az új menedzserébe és sajnálja, de Eizával így nincs jövője a kapcsolatuknak. Eiza már akkor elkezdett sírni és ezt nem hagyta abba az idáig vezető harminc perces séta alatt sem, mert zaklatott lelkiállapotában valamiért eszébe sem jutott taxit hívni.
     Akkor kezdődött, hogy Eiza egy férfit sem vett komolyan és nagyon komolyan próbálta még előlem is titkolni, de minden új hírt megnézett Hercule-lel kapcsolatban, aki alig két hónap után már feleségül is vette új barátnőjét Vegasba és körülbelül kétnaponta új képet töltöttek fel Instagramra, amiket Eiza folyamatosan figyelemmel követett és szenvedett, de egyik férfi karjaiból a másikéba sodródott közben.

- ...nem, nem Hercule miatt, egyszerűen nem az esetem - hazudta Eiza, majd hirtelen sietősnek érezte a dolgát és ott hagyott... elgondolkodva néztem utána.
   Egy rövid és fájdalmasan egészséges vacsora után máris ágyba bújtam és próbáltam Eiza szívügyei helyett a másnapi futamra koncentrálni...


Reggel Anthony ébresztett minket: arra ébredtem, hogy kirántja a sötétítőket a szobámban.
- Mi a jó eget csinálsz? - kérdeztem felháborodottan és rekedten.
- Felébresztelek - fordult felém - Remélem nem vagy fáradt. Chilton mikor ment el? - kérdezte és nem zavartatva magát az ágyam szélére ült.
- Még kora délután. Mi bajod? - dörzsöltem a szememet nyűgösen.
- Semmi. Csak siess és mehetünk is a pályára. Utoljára átbeszéljük a taktikát: melegebb lesz, mint gondoltuk... úgy másfél fokkal. Na, siess már! - türelmetlenkedett.
- Remek, akkor kitakarodnál, hogy felöltözzek, ha már ilyen fontos hajnalban kint állni és várni a semmit? - ripakodtam rá. Felnevetett és védekezően felemelve a karjait, kiment.
  Félálomban mentem ki mosakodni és ugyanilyen aktivitással rángattam fel magamra a Lotusos atlétámat a rövidnadrággal.
Csak akkor tértem kissé magamhoz, mikor Anthony megitatott velem egy kávét és Eizával együtt elkezdtek teljesen belelkesíteni.
 Így aztán még az ebédemet is csak sietve fogyasztottam el és rohantam is vissza a srácokhoz minden részletet újra átbeszélni. Anthonyval gyakorlatilag beköltöztünk a csöppnyi öltözőmbe és szinte kanyarokra lebontva átbeszéltünk minden egyes dolgot. Mikor már ideje volt beöltözni, úgy éreztem, szétvet az adrenalin.Úgy éreztem, most tökéletesen kell mennem... és az autóban is jobban megbíztam, mint a legutóbbi hétvégén. Hatalmas reményekkel vettem kezembe a bukósisakomat és Anthony is izgatottan sietett a segítségemre: szokásához híven befűzte a szíjat és az állam alatt be is kapcsolta a bukót, majd a plexit felhajtotta a szemem felől.
- Minden rendben lesz. Megígérem. - suttogta a szemeimbe nézve. - Nagyon ügyesen, kislány - sóhajtott és hirtelen szorosan átölelt. Már némi félelmet is kezdtem érezni: nagy nyomást éreztem a vállamon és meg akartam mutatni mindenkinek, hogy mire is vagyok képes.
- Tudom. - mormoltam a bukósisak alól és lehunytam a szememet, miközben Anthony nőcsábász illatát szívtam magamba. Féloldalas vigyort villantott és a nyakában lévő fejhallgatót a fejére tette.
- Akkor nyomassuk, bébi! - kacsintott és besegített az autóba. Önkéntelenül is hátrafordultam: Kimi épp kezdte felvenni az overallját, aminek az ujjai eddig hanyagul meg voltak kötve a derekán. Az alsóruházata ingerlően feszült a felsőtestére és azon kaptam magam, hogy a szám szélébe harapok. Istennek hála, hogy rajtam van a bukósisak és ezt nem látta senki! Elvette a mérnökétől a bukósisakot és valamire bólogatva magára vette a maszkját. Reflexszerűen sóhajtottam, mikor Kimi hirtelen rám nézett: láthatóan észlelte, hogy bámulom már percek óta. Kissé felemelte a jobb kezét intésre, mire zavartan előre kaptam a fejemet. Nos, újra hülyét csináltam magamból. Legszívesebben lefejeltem volna a kormányt vagy kerestem volna egy vödröt amivel elhordhatom magam... éreztem, hogy elvörösödtem, de a bukósisak miatt ezt még mindig el tudtam titkolni (nem ártana a nap minden egyes percében hordani ezt a bukót mellesleg) Pár perc múlva mindenki otthagyott minket és elindult a felvezető kör. A visszapillantóban láttam Kimit, ahogy a gumijait melegíti. Követtem a példáját, aztán kényszerítettem az agyamat, hogy ahelyett, hogy Kimi Räikkönenért rajong, álljon át verseny üzemmódba: azaz, hogy mindenki ellenfél és minél többet magam mögé kell utasítani közülük. Mikor a piros lámpák egymás után gyulladtak fel, az ujjaim ráfeszültek a kormányra és a vér szinte dübörgött az ereimbe: pontosan időzíts, ne aludj be, de ki se ugorj, Deron... pont elkaptam a rajtot és rögtön rátapostam a gázra, ahogy csak tudtam...
Ennek ellenére Kimi mellém került, ami sajnos nem meglepő, mert sokkal jobb a Ferrari tempója, mint a miénk, de akkor is...! Nagyon igyekeztem fölé kerekedni, de könnyedén maga mögé tolt. Jó pár körön át csak üldözni próbáltam... akkor szólt Anthony, hogy már három másodpercre leszakadtunk a mögöttünk lévőktől. Azt a mindenit! Elől egy hármasfogat és Deron Pilewicz benne van...! Még inkább a gázra léptem és törtettem előre rázóköveken/mindenen keresztül, de Anthony 1-2 ilyen kör után szívrohamközeli állapotban szólt, hogy ezt a magatartást azonnal hagyjam otthon és inkább maradjak a biztonsági játéknál. Próbáltunk egyel kevesebb kerékcserét kihúzni, de a vártnál nagyobb hőség miatt ez hamar esélytelenné vált. Már kezdtem tizenöt körrel a vége előtt kicsit előre örülni életem első dobogós helyének, amikor...
- Deron, vigyázz! - kiáltotta hirtelen Anthony és a szívbaj jött rám. Első pillanatban satuféket akartam nyomni, de akkor láttam, mi is történt: Fernando megpördült a betonon és nekiment a szalagkorlátnak, aztán vissza a pályára. Éppenhogy el tudtam kerülni, hogy teljesen belemenjek. A szívem hangosan dobogott és sokáig meg sem bírtam szólalni. Persze, történtek már velem balesetek, de fél centire voltam attól, hogy megint szarrá menjen az egész...
- Hogy van Fernando? - kérdeztem kissé remegő hangon egy körrel később, már a Safety mögül.
- A saját lábán szállt ki a kocsiból, minden oké. A versenyeddel törődj - tette hozzá Ant kissé paprikás hangulatban, de teljesen megértettem: az idegeim pattanásig feszültek és visszaszámolták a köröket... már csak egy kör... atyaúristen, csak egy kör, ne történjen semmi... és megláttam a célegyenest. Kimi fellendítette az öklét és én is odaértem... kockás zászló... a tömegek állva ujjongása... lengyel zászlók lebbenése... az üvöltés a rádióban... a kezem remegése...
Minden emlékezetes maradt.
Már alig emlékszem, hogy kormányoztam be az autót a második helyre... az rémlik, hogy csak lehajtottam a fejem, a kormánynak támasztottam és könnybe lábadt a szemem. Ezt akartam egész életemben... Egyszer itt lenni a kocsimmal... a dobogón... ráadásul második helyen...! Eszméletlen.
Valaki mellém lépett és elismerően tette kezeit a vállamra. Megszorítottam a karját és biztos voltam benne, hogy Anthony az... ezért lepődtem meg nagyon, hogy a vigyorgó Lotusos csapatpólós srác helyett az overallos-bukósisasos, futamgyőztes Kimi Räikkönen arcába néztem. Gyorsan próbáltam elnyelni a könnyeimet és kikapcsoltam a bukósisakomat a HANSommal együtt, majd a csapat felé botorkáltam. Anthony tépte le a fejemről a maszkot és azonmód átpattant a kordonon, hogy a nyakába vegyen és úgy ünnepeltessen. Pár biztonságis fenyegetően elindult felénk, hogy visszatessékeljék, de mikor látták, hogy ezzel aztán az égadtavilágon semmi komoly szándékunk nincs, inkább annyiban hagyták a dolgot.
- Miss Pilewicz, a díjátadó lassan kezdetét veszi - érintette meg a lábamat finoman egy rendező. Engedelmesen lehuppantam Anthony nyakából és hatalmas puszit nyomtam az arcára búcsúzóul (szinte észre sem vette - továbbra is önkívületben kiabált a csapatnak, hogy "igen, megcsinálta")
   Bent Kimi éppen ásványvizet ivott és az arcát törölgette egy törölközővel, Nico pedig vigyorogva beszélt a sapkás-fickóval.
- Hopp, egy futamgyőztes. - böktem oldalba a finnt, mire halványan elmosolyodott és válaszképp a kezembe nyomott egy üveg jéghideg vizet.
- A rajtnál elég ügyes voltál, el kell ismerni - vont vállat - Jobb voltál, mint egy csomó férfi.
- Ó, Mr Räikkönen, ez eléggé diszkrimináló volt. - játszottam a sértődöttet.
- A világért sem. Jobban szeretem, mikor nők hajszolnak, mint mikor férfiak - sokat sejtető pimasz vigyorral fordult el, én meg csak bámultam utána... és próbáltam kitalálni, hogy mire is célzott az imént...