Deron - 22. rész

 Sziasztok! Utoljára linkelem be, aki esetleg azóta kapcsolódott be, töltse ki légyszi EZT a kérdőívet, mindent köszönök :) Puszi <3



- Ez olyan, mintha most harcoltál volna ilyen izékkel. Ilyen... kutyák, tudod, amik... tudod... - gondolkodott Kimi, hogy is fikázza le az aktuális ruhát, amit felpróbáltam.
- Harci kutya? Pitbull...? - próbáltam segíteni, mire felragyogott az arca.
- Az! Pitbull, ezt akartam mondani. De tényleg olyan, nézd az alját. - A magas tükörben megfigyeltem magamat és igazat kellett adnom neki: a ruha tervezője valamiért jó ötletnek tartotta, ha az alját úgy alakítja ki, mintha huszonötezer WC-papír alkotná... vagy mintha egy pitbull tépte volna meg, Kimi szemlélete szerint ugyebár.
- Na, de most már igazán dönthetnél - mormolta türelmetlenül. Értetlenkedve meredtem rá.
- Ez az első ruha, amit felvettem - mutattam a pitbull-tépte rongyra zavartan. Bólintott.
- Azért mondom. - vont vállat magától értetődően. Hogy lehet ilyen türelmetlen...?
Különösebb gondolkodás nélkül dobott a kezembe egy középrózsaszín ruhát. Tényleg siettetni próbált. Dohogva mentem be a próbafülkébe. Oké, Kimi Räikkönenről van szó, de ha ennyire nem akar itt lenni, akkor egyszerűen menjen el vagy nem tudom... nyilván én se akarok sokáig itt időzni.
- Jaj, na nem - néztem a luxusszalon spotlámpákkal körberakott tükrébe. - Adj másikat! - kiáltottam ki. Válasz helyett egyszerűen elhúzta a függönyt, aztán...
- Kimi, az arcom húsz centivel feljebb van - sziszegtem és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, amit alig fedett anyag: ilyen durván dekoltált ruha még sohasem volt rajtam.
- Igen, tudom. - nézett fel a melleimből és próbált úgy tenni, mintha nem értené, miért is mondom ezt, de közben a szája félmosolyra húzódott.
- Adj egy normálisat - sziszegtem. Engedelmesen lépett hátra és két találomra kiakasztott estélyit nyomott a kezembe, mintha nem méregdrága designerruhák lennének, hanem autómosórongyok.
- Na, hisztikirálynő, parancsolj. Addig szerzek öltönyt. - és az arca elárulta, mennyire van kedve ehhez. Épp egy halványzöld selyemruhát vettem fel, amelynek szörnyű csipkeberakásai voltak, mikor meghallottam Kimi hangját, amint épp a segítőkész eladóval ellenkezik. Gondoltam utánajárok, így kiléptem és megnéztem, mi a helyzet.
- Valamit, ami nem fényes - mormolta Kimi és látható undorral nézte az eladót, aki egy enyhén csillogó anyagú öltönyt tartott a kezében és egy kis kártya volt a mellkasára tűzve: "Segíthetek? Johnny".
- Uram, ha szabad megjegyeznem, mind a Hugo Boss, mind az Armani legutóbbi kollekcióit uralták az enyhén, nos... irizáló anyagok, igazán trendi és...
- Nem tetszik. - vágott a szavába Iceman, mire Segíthetek Johnny kicsit összeomlott ugyan lelkileg, de mosolyt erőltetett az arcára és a látványosan tenyérbemászós arckifejezésével együtt eltűnt, hogy hozzon egy újat. Kimi unottan vágta zsebre a kezeit. Megköszörültem a torkomat, mire meglepetten hátrafordult.
És rögtön felnevetett. Sértődötten néztem rá.
- Bocs, csak.. tudod, ez szörnyű. - vigyorgott még mindig. - Legalább öt évvel idősebbnek tűnsz. Vagy nem, legyen tíz. Legalább huszonötnek - bizonygatta.
- Huszonegy vagyok - vontam fel a szemöldökömet. Akkor először tűnt meglepettnek.
- Ó - mondta végül nem túl bőbeszédűen. - Hát... nem hittem volna. Azt hittem, tizennyolc körül vagy. De a huszonegy is gyerek még. - tette hozzá viccelődve.
- Szóval gyereknek nézel. - néztem rá rosszallóan.
- Csak hozzám képest - egészítette ki engedékenyen. Ja, persze, mert a mostani nő, akivel járkál, olyan sokkal lehet idősebb tőlem...! Visszatért Segíthetek Johnny, kezében egy újabb öltönnyel, ami végre mattfekete volt. - Na, vedd fel a másikat - pillantott rám Kimi, én meg engedékenyen tettem eleget a kérésnek, úgyhogy visszalépkedtem a próbafülkébe és közben azon gondolkodtam, milyen abszurd, hogy éppen Kimi Räikkönennel vásárolgatok. Az utolsó ruha pántnélküli volt, fekete és teljesen egyszerű, mindenféle fodortól és csipkétől mentes. Már akkor eldöntöttem, hogy nem keresgélek tovább.
- Ezt veszem - mentem ki egy másodpercre. Kimi a laza halásznadrágjához próbálta éppen az inget és az öltönyt. Egyszerre volt vicces és bizarr módon szexi. Megfordult és szemügyre vett.
- Biztos, hogy nem azt a rózsaszínt...? - kérdezte. A tekintetem elsötétült és határozottan ráztam meg a fejem. - Nos, rendben. Ez sem rossz. - törődött bele a választásba. Segíthetek Johnny Kimin igazgatta az ing nyakát.
- Hozok még egy ehhez passzoló nyakkendőt, aztán megnézheti, hogy esetleg... - kezdte, de Iceman egy legyintéssel belefojtotta a szót.
- Nyakkendő nem kell.
- De, Mr, azt hiszem... anélkül igazán nincs elegáns megjelenés... - és itt következett egy öt-hat perces egybefüggő védőbeszéd a nyakkendő mellett. Meglepetten láttam, hogy Kimi csak kifejezéstelen érdeklődést mutat és nem szól közbe vagy ilyesmi. Unatkozva szemügyre vette a szalon minden pontját, majd mikor Segíthetek Johnny egy megdicsőült szusszanással befejezte a beszédét, csak üresen elmosolyodott:
- Nem kell. - mondta. Láttam szegény Segíthetek Johnnyn, hogy tényleg feladta az életet, ha egyszer az is lehetséges, hogy valaki nem vesz fel nyakkendőt egy elegáns estélyre... - Elég csinos vagyok? - kérdezte Kimi, miközben egy utolsó pillantást vetett magára a tükörbe. A szememet forgattam, miközben az őszinte válasz egy egyszerű igen lett volna. A fülkéből felharsant a csengőhangom. Annyira siettem, amennyire a fekete estélyi engedte:
- Igen? - kaptam fel az ismeretlen számot.
- Deron... - recsegett a hangja és nagyon gyenge volt, de mégis...
- Walter! - a meglepetéstől szinte kiáltottam. Segíthetek Johnny rosszallóan nézett rám. - Ó, istenem, Walty. Hogy vagy? Hogy vagy...? Ó, Walt... - örömködtem. Elmondta, hogy igazán nem érti ezt a hisztit és hogy jobban van... legalább hatszor elkezdett szitkozódni, hogy most hétvégén nem lehet Barcelonában. Sokáig nyugtattam, hogy még a következő futamot is nyugodtan kihagyhatja, csak pihenjen... de maradtak kétségeim afelől, hogy ezt be is tartja majd.
- Walter... ki az a Marcia? - kérdeztem, megszakítva az addigi nyugodtan viccelődős hangulatot.
- Mara? Honnan tudjam? - a hangja lemondó volt, de nem tévesztett meg.
- Marcia - ismételtem nyomatékosan. - Szőke, alacsony... és a lányod.
- Na, Deron, most ne idegesíts mindenféle bulvárlapok által összehordott hülyeséggel. - felsóhajtottam és megbeszéltem saját magammal, hogy erre majd élőben térek vissza és akkor, mikor már kicsit jobb állapotban lesz.
       Akkor esett le, hogy lassan kezdek Kimi Räikkönen crew-jába tartozni, mikor a lakosztályom előtt egy pacsival és egy halvány mosollyal köszönt. Ha belegondolok, Fernandoval, a saját csapattársával se nagyon csinál ilyesmiket.
Bárgyú vigyorral az arcomon nyitottam be a szobámba, hogy lepihenhessek a holnapi estély és munka előtt...
  Persze nem jött össze. Mihelyst benyomtam az ajtót, már hallottam is a kiabálást a konyha felől. Mélyet sóhajtottam és elindultam felé.
- Észnél vagy? Tudtam, hogy hülye vagy, de ez... ez hihetetlen. - Anthony hangja. Valami tört.
- Mi van már? - mentem be és kérdőn fordultam a vitatkozók irányába.
A dühös Eiza és a még dühösebb Ant néztek rám.

- Ant azt hiszi, hogy rá tartozik a magánéletem. - sziszegte Eiza. Épp nyitottam a számat, hogy helyeseljek, hiszen velem kapcsolatban is volt már pár dolog, amibe beleártotta magát a mérnököm. Akkor azonban Anthony dühösen replikázott:
- Zack meg felköti magát miattad. Az már rám is tartozik, mert bírom a srácot.
- Istenem, felnőtt ember, majd túléli! - Eiza hangja szokatlanul bizonytalan volt, de még mindig nem értettem, mi is történt vagy miről van szó.
- Hé, hé, hé... - szóltam közbe, de ügyet sem vetettek rám és a konyhapult két oldaláról üvöltöztek egymásra. Nagy levegőt vettem és inkább a hálómba mentem, leterítettem a ruhát és úgy döntöttem, elmegyek zuhanyozni amíg a két méregzsák lenyugszik.
   Jó taktikának bizonyult, mert mire a sötétkék pizsamámban kimásztam az étkezőbe, már mindenhol csend honolt. Eiza eltökélten és szenvtelenül meredt maga elé, amíg meg nem hallotta ahogy megköszörülöm a torkomat:
- Á. Szia. - mondta akkor. Bágyadtan intésre emeltem a kezemet, aztán kihúztam egy széket és leültem vele szemben. Felkönyököltem. - Azt várod, hogy megmagyarázzam... - nyugtázta Eiza és kibontotta lófarkát, így szabadon omlott vállára aranyszőke haja. Nem is volt rá szükség, hogy bólintsak...
- Na. Hát annyi a lényeg, hogy Zack már abban a tudatban élt, hogy együtt vagyunk vagy mi... - nagyot nyelt. Felvontam a szemöldökömet. Én is abban a tudatban éltem, hogy együtt vannak. - de elmondtam neki, hogy erre esély sincs. - kerülte a pillantásomat.
- Eiza, dehát ezzel a sráccal semmi baj nem volt... vagy de? - álltam fel egy pohár narancslevet önteni magamnak.
- Öhm... nem. Nem. De... tudod. Nem volt... komoly dolog. - zavartan csavargatta a haját.
- Hercule óta senki se az. - feleltem és fürkészően vártam a reakcióját.
- Jaj, ennek semmi köze hozzá. - kényszeredetten elmosolyodott, aztán kinyitotta a száját, de meggondolta magát és inkább mégse mondta.
- Mit titkolsz? - kérdeztem rá összehúzott szemekkel. Sokáig csak nézett, aztán nagy levegőt vett:
- Beszéltem tegnap este Hercule-lel. - még mindig nehezen mondta ki a nevét.
- Jaj, ne. Akkor pláne ne mondd, hogy nincs köze ahhoz, hogy Zacket lekoptattad.
- Zack nem... Zack semmi komoly. - szajkózta újra, mintha magát is erről próbálta volna meggyőzni.
- Képtelen vagy újra megbízni a férfiakban, ez a nagy helyzet. Ismerd el, hogy Zackkel igen is jól érezted magad. Nem beszéltem még a sráccal, de tök jófejnek tűnik - tártam szét a karjaimat, mire Eiza felpattant.
- Hercule is annak tűnt! - kiáltotta. A tenyerébe temette az arcát. - Sajnálom, Deron. Tényleg. Bocsáss meg, én csak... nemtudom, legjobb lesz, ha lefekszem.
   Vártam egy kicsit... de később átmentem a szipogó Eizához egy szörnyű romantikus vígjátékkal és egy tábla csokival....


Andynek másnap is jó hasznát vettem, mert így legalább nem kellett ismeretlen fodrász kezei alatt szenvedni, hanem vele hülyültem. (Igazság szerint próbáltuk Eizát felvidítani, de ő többnyire csak mogorván ült a sarokban, néha egy-egy halvány műmosolyt eleresztve felénk)
- Én mondom, az a gönc bizony dög. Még éppenhogy felveheti egy magadfajta fehér luvnya. Ha kicsit jobb lenne, már csak fekákra lenne jó, vágod? - mutogatott a fekete ruhámra Andy. Felnevettem. - Mellesleg hol az az Armani modell, aki azt állítja magáról, hogy a mérnököd? - érdeklődött.
- Anthony? - találgattam. Eiza a neve említésére persze dühösen fújtatott. - Most biztos dolgozik, de este ő is jön erre a jótékonysági estre.
- Sosem értettem, miért hívják azt jótékonyságnak, hogy egy rakás gazdag embert szép és drága ruhákba öltöztetnek, aztán bezárnak egy luxushotel nagytermében. - dohogott Eiza, miközben ujjával kissé megigazgatta az Andy által hajába varázsolt hullámokat.
- Jótékonysági árverés is lesz meg minden. Gondolom azért. - válaszoltam, de csak egy felháborodott horkanással válaszolt, tehát nem hiszem, hogy túlságosan meghatotta a válaszom. Szemet kápráztatóan nézett ki a halványlila estélyiben és súlyos kristályfülbevalóival.
- Nem érdekel, csak végezzünk minél hamarabb. - simította le a térdén is a ruhája anyagát.
- Ja és amíg ti isszátok a drága piátokat eltartott kisujjal, én valami helyi eldugott kocsmában vedelem a sört. Elkényeztetett hipó-lányok. - rázta meg a fejét viccelődve rosszallóan Andy, miközben kihúzta a konnektorból a hajsütőjét. - Na, gyerünk, bajnoklány, vedd fel a rucid, aztán rohanjatok, így is késésben vagytok. - Igaza volt. Tizenöt perce lent kellett volna lennünk. Sietve cibáltam fel magamra a fényes anyagot, aztán karon ragadtam Eizát és mezítláb futottam vele a liftig, ahol gyorsan a magassarkúmba bújtam. Viszlát, kényelem!


Az eddigi legpuccosabb helyszín volt, kesztyűs pincérekkel, komolyzenével, kristálycsillárokkal és felhúzott orrú, sznob emberekkel. Az első félórában körülbelül semmi érdekes nem történt, azt leszámítva, hogy jó pár alapítvány vezetője odajött megköszönni azt, hogy eljöttünk. Eiza, én és Kaasia egy asztalnál próbáltunk nem látványosan unatkozni.
- Észreveszik, ha a hátsó kijáraton...? - kezdtem, de a sajtósom rögtön legyintett:
- Ne próbálkozz, Houdini. Ha hamarabb el mersz menni, szétrúgom a seggedet.
- Az bizony nagy veszteség volna. Hölgyeim. - bólintott az öltönyös Anthony, aki a semmiből tűnt elő, a tipikus baráti társaságával a nyomában: Zack, aki láttán Eiza szemei kidülledtek, a magas srác, akinek nem tudom a nevét, Mark Arnall és... Kimi Räikkönen a fekete hajú luvnyával.
A csajon egy mélyen dekoltált narancsszínű selyemruha volt, amiből éppenhogy nem buggyantak elő a szilikonmellei. A fogamat csikorgattam. Nincs okom féltékenykedni, de azért irigykedhetek valakire, akinek ilyen pasi jutott, miközben buta mint a föld, vagy nem...?
  Egy asztalnál ültük végig az aukciót, a műsorokat, a beszédeket... és műsorvezetők kínos próbálkozásait arra vonatkozóan, hogy viccesek legyenek. Akkorra már mindenki egyre többet nyúlt a pezsgők felé, miközben egyre jobban elszórakoztattuk egymást. Bernie bá is megjelent egy röpke pillanatra, hátat veregetni és megbizonyosodni arról, hogy 'istenien szórakozunk' (árnyalnám). Persze már két pezsgő elég volt ahhoz, hogy Zack kiheverje a tényt, hogy Eiza lekoptatta és rámásszon... nos, Eizára. Anthony tüntetőleg elfordult, míg a barátja csillogó szemekkel beszélt a lila ruhás személyi edzőmhöz. Épp meg akartam szólalni, hogy ugyanmár, Anthony ne vágjon ilyen szörnyen mérges képet, de akkor egy alacsony pincérlány állt meg előttünk:
- Miss Pilewicz és Mr. Räikkönen. - fontoskodva tűrte a füle mögé a haját - Várják önöket a színpad mögött. - Meglepetten egymásra néztünk. Ez a 'színpad mögött' helyhatározó elég fenyegetően hatott... mintha... beszélnünk kellene vagy ilyesmi... de ugye... ugye nem...?
- Ugye nem kell csinálnunk semmit? - kérdeztem Icemantől fojtott hangon, miután felálltunk és követtük a szőke pincércsajt.
- Nemtudom, de már mindegy, csak legyünk túl ezen az egészen. - morogta, de tudtam, hogy nem nekem szól a morgás, hanem a sznobságnak, ami jelen volt. - Nahát, ide ilyeneket is beengednek? - játszotta a döbbentet, mikor meglátta Sebastiant a többi pilóta gyűrűjében. Hosszúra nyúló haveri szívózás követezett..
Mint utólag kiderült, hála istennek nem kellett beszélnünk, ellenben az aukció folytatásának elárverezésre váró tárgyai lettünk. (Igen, a szervezők még mindig azt hitték, hogy van humorérzékük) Ezért aztán mindenki egy-egy táncra licitálhatott, a befolyt összeget természetesen az éhező gyerekeknek felajánlva. Értem a legmagasabb összeget egy japán üzletember ajánlotta és utána életem leghosszabb három és fél percét táncoltam le vele, az izzadt tenyerét fogva és állandóan feljajdulva, ugyanis folyamatosan rálépett a lábamra. Mikor vége lett a zenének, spuriztam is elfelé, de valaki elkapta a karomat.
- Szép pár lennétek - bólintott komolyan Kimi, aztán felnevetett. A szemeimet forgattam.
- Gondolom téged valami lotyó vett meg magának, így könnyű. - feleltem egy vállrándítással megtűzve. Válasz helyett előre mutatott:
- Nézd azt a nőt - intett a parkett másik oldala felé. Egy magas, vörös hajú, csodás alakú nő állt ott. Elnyomtam egy sóhajt - Na, az ő nagyanyjával táncoltam. Úgyhogy... - kacsintott, mire elvigyorodtam és elvettem a kezéből a poharat, amivel megkínált.
- Hiányolni fog a barátnőd. - vontam fel a szemöldökömet. Kifejezéstelen arccal meredt rám. - Modell, igaz? - tettem hozzá gyorsan, hogy érdeklődőnek tűnjek, ne féltékeny fan-picsának. - Merthogy meg van csináltatva a szája, a melle... meg minden. Gondolom kell a munkájához. Ezért gondolom, hogy modell - magyaráztam szerencsétlenül. - Meg... öhm... látszik is rajta. Ahogy viseli azt a ruhát... hát, neki aztán vigyázni kell, így, hogy a köldökéig ki van vágva. - úristen, be kell fogni a számat, tényleg túl sok volt a pezsgő. Lődd le magad, Deron, gyorsan! Kimi még mindig csak pislogott - Nem is tudtam, hogy az ilyenek tetszenek. Az ilyen... tudod, néhányan magamutogatónak hinnék... de... nekem szimpi. Ja. Tök... aranyos lány. Csak nem hittem, hogy az ilyenek tetszenek, de ennyi az egész - hazafelé pedig ha találok egy ásót, elásom magam, amilyen mélyre csak tudom. Egy utolsó mondattal azért próbáltam szépíteni: - De... szuperaranyosak vagytok együtt. - olyan őszinte volt a mosolyom, mint a sínre kötözött emberé. Kimi végre lehajtotta a fejét, elmosolyodott, aztán vidáman pillantott fel:
- Köszi. Kösz, Deron. De gondolom Sharira célzol. A csapatnak ír könyvet, azért beszélgetünk pár napig a hétvégén. Nem a barátnőm. - oldalra billentette a fejét, én pedig mindennél jobban vágytam arra az ásóra...

Deron - 21. rész

 Sziasztok! Sokára, tudom, de közeleg a nyár, így a két-háromnaponta feltöltött részek is :))) Puszi <3


- A lánya... - motyogtam, de inkább kérdésnek hangzott. Apa szintén döbbenten meredt rá. Idegesen kerülte a pillantásunkat, szőke haját hátravetette.
- Igen. - mondta gyorsan - Be lehet hozzá menni?! - pattogó hangon beszélt, mint aki hozzá van szokva, hogy a dolgok pörögnek és semmi lazsálás nincs.
- Még minket sem engedtek be, itt várunk olyan egy óra óta és... - kezdte némi torokköszörülés után apa, de egy nővér hangja félbeszakította:
- Marcia Bennington, igaz? - nézett a papírokra, miután fontoskodó hangnemben megszorította a szőke nő karját.
- Igen, már telefonáltam! - kapott az alkalmon Marcia és rögtön nagy levegőt vett, hogy el tudja mondani a magáét.
- Tudom, hölgyem, a kolléganőmmel egyeztetett. Bemehet hozzá - intett szívélyes mozdulattal a nővér, mintha a legtermészetesebb volna.
- Micsoda?! Már elnézést, de Bahreinben is majdnem hét órát virrasztottam a kórterme előtt és most is régóta itt vagyunk... eddig egy másodpercet sem engedélyeztek! - fakadtam ki. A középkorú ápoló felrántotta vékonyra tetovált szemöldökét, ezzel is kifejezve rosszallását, hogy a tizenévesnek kinéző kis bőrkabátos lányka kérdőre meri vonni.
- Ez meglehet - kezdte epésen - Ha maga is mutat közeli rokonságot bizonyító dokumentumot, valószínűleg önt is beengedi a főnővér. - recsegte és hátat fordítva sietett el. Mérgesen néztem Marciára, aki akkorra már be is csukta maga mögött az ajtót.
- Mi az, hogy a lánya?! - ültem le még mindig dühösen. - Miért nem hallottunk eddig róla?! Miért nem bukkant fel eddig egyszer sem? Most meg idejön és nyenyenye és rögtön beengedik, a francba, én beszélni akarok Waltyhoz! - idegbetegen szorítottam az öklömet. Apa nyugtatólag tette a vállamra a kezét.
- Gondolom volt rá oka Walternek, hogy ne mondja el nekünk... de... atyaég. Hát ezt én sem értem. - nézett maga elé látványosan tanácstalanul. Annyira felidegesítettem magam, hogy pár perc múlva felpattantam és inkább hazavettem, csak hogy lerúgva lábamról a bakancsomat eldobhassam magam Anthony mellé, aki változatlanul lelógó vádlival szuszogott a kislánykori ágyamon. Még mérgesen pislogtam párat... aztán elnyomott az álom.


- Deron. Kérsz vacsorát? - anya hangja. Meglepetten tápászkodtam fel kissé és álmosan pislogva próbáltam rájönni, hol vagyok és álmodok-e egyáltalán.
- Mmmm... - köszörültem meg az alvástól még kissé rekedt torkomat. - Aha. Úristen, Walty! - kaptam észhez, mihelyst minden emlék a helyére került, ami elalvás előtt történt. Olyan hirtelen ugrottam fel, hogy teljesen elfelejtve, hogy a kicsikori szobámban vagyunk sikerült lefejelni a plafont. - Azt a kurva... - rogytam le az ágyra, kezemet a fejemre szorítva.
- Jaj, drágám - ült mellém anya és elvette a kezemet, megvizsgálni a károkat a koponyámon. - Walterrel semmi sem történt az alatt a kétóra alatt, míg te méltóztattál végre aludni. Ellenben... - lopva az ajtó felé pillantott, majd megnyalta a szája szélét és megigazította mogyoróbarna haját - A főmérnököd... nos... igazán jóravaló srác.
- Anya! - szörnyülködtem - A munkatársam... és a haverom. Egy is elég lenne ahhoz, hogy ne úgy nézzek rá, mint potenciális pasira.
- Ez Chiltonnál nem zavart - húzta fel az orrát rögtön.
- Jaj. Tom... Tom... teljesen más - zártam le végül hebegve. Megvonta a vállát.
- Oké. Én csak mondom, hogy a tetovált, széles vállú, kidolgozott felsőtestű, szuperintelligens, szőke Anthony épp az imént ajánlotta fel, hogy megterít. Atyavilág - anyán látszott, hogy a tányérok és evőeszközök kipakolása nála egyet jelentett azzal, hogy Anthony a pasik lottó-ötöse és keresve sem lehetne nála jobb partnert találni a lányának.
- Anya. Minden ujjára tíz csajt kap. Hagyjál már. - forgattam a szemeimet.
- Jó, felfogtam. De mikor egy pillanatra bejöttem és ti meg aludtatok a rózsaszín ágyneműn egymás mellett... édes volt - pislogott sűrűn.
- Walter épp szívrohamot próbál túlélni, te meg egy selyemlepedőért vagy oda - emlékeztettem lemondóan.
- Szeretném, hogy jobban legyen, de attól még a világ nem áll meg. Ez kegyetlenül hangzik, de így igaz. - mondta komolyan. Nyitottam a számat, hogy közbeszóljak, de egy intéssel elnémított és folytatta: - Deron, látjuk, hogy nagyon... nos, érzékenyen érint ami történt. De azzal, hogy a kórházi folyosón kódorogsz két liter kávéval ébren tartva magadat... nem segítesz semmit. Tudod, hogy Walter is azt akarná, hogy holnap ugyanúgy repülj Spanyolországba és úgy küzdj, ahogy kell. Érte. - komoly csend telepedett ránk. Anya érzékelte ezt és gyorsan próbálta oldani a hangulatot: - Tudod, felírná a kis bőrnoteszébe, hogy "Deron ma olyan volt, mint egy kisangyal. Küzdött, mint egy oroszlán". Vagy ilyesmit. Tudod, hogy szereti a nagy szavakat. - nézett rám a végén. Elmosolyodtam. Igen, Walty tuti ilyen lenne. Éppen elhatároztam magamban, hogy a történtek csak megerősítenek és Walter miatt fogok küzdeni, mikor az ajtó kinyílt. Anthony dugta be rajta a fejét.
- Mrs Stenson, főztem egy teát, remélem nem probléma. Kitöltöttem, ki fog hűlni, ha... - mutatott le, de anya már fel is pattant.
- Megyünk már! - felelt az elvártnál azért jóval lelkesebben, mintha Ant nem teára, hanem a közös esküvőnkre invitálta volna. - Gyere, Deron - pillantott hátra anya és jelentőségteljes "ez-a-pasi-legyen-a-férjed" tekintettel utalt Anthonyra. Mélyet sóhajtva követtem...



- Fura Walter nélkül - sóhajtottam fel. Barcelona egyik legpatinásabb cukrászdájában nyaltuk az arcátlanul drága fagyijainkat másnap, a pályától alig párszáz méterre.
- Nyilván. De hallottad apukádat: már jobban van. Most pihen pár hetet... aztán jön megint a kis öltönyével meg noteszével. - vigyorodott el Anthony. Önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Nahát, a helyi macsó! - kiáltott fel Anthony váratlanul és vigyorogva integetni kezdett. Követtem a pillantását: Kimi sétált előttünk, mellette egy magassarkú cipős, hosszú, fekete hajú és nagyon barna lány, aki a telefonját nyomogatta.
- Struvio, mindig vicces vagy. - nézett fel Iceman a napszemüvegét felénk fordítva, de azért a szája félmosolyra görbült.
- Naa, megyünk? - kérdezte a lány a napszemüvege alatt mormolva, de tekintetét nem vette le a képernyőről. Mindenesetre a megtorpanás nem volt ínyére.
- Mindjárt. - vetette oda Kimi - Hé, Csipkerózsika! - szólt nekem, de nem csipkelődő volt a hangja, hanem gyengéd. Meglepően gyengéd. Főleg Kimi Räikkönenhez képest. Közelebb lépett és a cukrászdát az utcától elválasztó kovácsoltvas kerítésre könyökölt. - Hogy van Walter? - kérdezte halkan. Csak néztem rá, döbbenten. Hogy Kimit érdekli, hogy képes ezért otthagyni azt a valószínűleg kis ribancot, hogy ilyen tapintatosan nézzen rám... és megkérdezze, hogy van a második apám. Pislogtam párat... aztán reccs. Mindegyikünk a hang irányába fordult: a kezemmel akaratlanul feszülten összeszorítottam a tölcsért, amely morzsává és nagyobb tölcsér-darabokká illetve olvadt fagylalttá vált maszlagként folyt szét a kezemen. Anthony normál esetben kiröhögött volna és még képeket is csinál instagramra, hogy az egész világgal megossza, mennyire szerencsétlen vagyok... de most tudta, hogy nem vagyok hangulatban. Egy rakat szalvétát tolt felém és aggodalmaskodva nézett rám.
- Nincs jól - mondtam végül, egészen hosszúra nyúlt csend után.
- Tudok... segíteni? - egy totálisan meglepő kérdés Kimi Räikkönentől. A reakcióm azonban még meglepőbb volt:
- Ja, ha tudsz szívműtéteket eszközölni meg van pár szíved a raktárban. - és még mérgesen is néztem mellé. Egy másodperc múlva leesett, hogy idióta vagyok.
- Jaj, bocsi, nem úgy értettem, csak... - kezdtem mentegetőzni.
- Nem, tényleg hülye kérdés volt. - legyintett, majd felsóhajtott. - Bírom Waltert. - mondta végül, kis csend után. - Megdöbbentett, mikor hallottam, mi történt vele.
- Kimi... hé, megyünk? - kérdezte a lány, mikor nagy nehezen felnézett a telefonjából.
- Beszélgetek. - fordult hátra Iceman egy pillanatra kioktató hangnemben. Elakadt a szavam és azt hittem mindjárt meghallom a csajt, ahogy sipítva közli Kimivel, hogy egy bunkó, majd harcias 'hacsime' felkiáltással sípcsonton rúgja. Hát nem. Csak unottan visszafordult a mobiljához és tovább kopogtatta a képernyőt a műkörmével. Mintha semmi sem történt volna.
- Már egy kicsit jobban van - próbáltam összeszedni magam és közben Anthony kitartóan törölgette az ujjaim közül az olvadt fagyit.- Apa felhívott az előbb, tőle tudom. Az orvosok... - elhalt a hangom, ezért újra kellett kezdenem a mondatot: - Az orvosok szerint túl van az életveszélyen.
- Minden rendben lesz vele - szólt közbe Anthony és az immár megtisztított kézfejemre tette a kezét. Kimi halványan elmosolyodott, aztán levette a sapkáját, de csak hogy egy kis hajborzolás után visszarakhassa. A hosszúhajú lány látványosan topogni kezdett a fekete magassarkújában, jelezve, hogy "a francba is, menjünk már" Kimi hátrapillantott, aztán ellökte magát a korláttól.
- Na, akkor további jó nyalakodást. - elég kétértelmű volt, ahogy kacsintott. - Itt vagyok - mondta a csajnak.
- Ahhha. - válaszolta ő, miközben Kimi lazán átkarolta a vállát
- Üljünk be valahová kajálni.
- Oké. Megkívántam a tintahalat... tésztával. Olajmentessel... - hallottuk a hangját, miközben távolodtak.
- Olajmentes tészta... - csapott a homlokára Anthony. - És tintahal. Ha megkérdeznék, mit eszik szerintem egy ribanc, tuti pont ezeket mondanám.
- Hát... Kiminek minden bizonnyal tetszik - jegyeztem meg feszengve.
- Ja, mindig is az ilyenekre volt kattanva. - vont vállat. - Nem azt mondom, egy éjszakára megteszi, de...
- Ant...! - szörnyülködtem. Igen, tudtam, hogy ő is nagy játékos és szinte minden csinos lány név szerint ismerte, de akkor sem akartam arra gondolni, hogy ő is csak ennyit lát a nőkbe.
- Most mi? Tényleg. De gyereket nyilván nem egy ilyentől várok. Kimi meg igen. Ez az ő problémája. - magyarázta, miközben felállt, befejezettek nyilvánítva a fagyizást. Követtem a példáját, közben valami elkezdte piszkálni a fantáziámat.
- Anthony, hány ilyen "egy éjszakára jó" nő volt az életedben? - érdeklődtem. Megtorpant aztán zavartan elvigyorodott.
- Most komolyan, ez miért lényeges? - láttam, hogy nagyot nyel. Nem válaszoltam, csak kérdőn néztem rá. - Hagyjál már - indult el megint - Nem... számolom, vagy ilyesmi. Mire számítottál? Strigulákat húzok az ágytámlába?
- Azt nehezen, mert nagyjából kéthetente más ágyban alszol. - emeltem égnek a tekintetemet.
- Jaj. - nevetett fel.
- Nem válaszoltál. -emlékeztettem.
- Nem is fogok. De plusz egy már nem oszt- nem szoroz, úgyhogy nem muszáj csak aludnunk egymás mellett - és sugárzó mosolyt villantott. Walter szívrohama óta először nevettem fel őszintén. Előhalásztam a zsebemből a telefonomat, mert eszeveszetten csörgött.
- Ig...? - kezdtem volna, de máris el kellett tartanom a fülemtől a rikkantás miatt:
- Vonszold fel a csontos fehér seggedet, kisanyám, mert majdnem öt perce itt várok rád! - és le is tette.
- Nahát - sóhajtottam fel, majd Anthonyra pillantottam: - Megjött Andy...


Andy éppen magát nem zavartatva pakolt ki a szekrényembe a világ legtermészetesebb dolgaként. Kaasia a kórházba telefonálgatott, Eiza pedig Zackkel röhögcsélt a kanapén. Kezdtem úgy érezni, mindig az én lakosztályomat nézik a közösségi történések legfőbb helyszínének.
- Figyelem! - kiáltott fel Kaasia izgatottan. Mindenki abbahagyta, amit épp csinált éás a vöröshajú sajtósom felé fordult. Anthony is felnézett az újságból. - Walty már beszél is! Csak nagyon gyenge, de már sokkal jobban van! - örömködött. Hirtelen úgy megkönnyebbültem, mintha mázsás kő esett volna le a szívemről. Nem is tudtam, mit mondjak, de egy másodperc alatt elöntött a boldogság. Tudtam, hogy tartozik majd egy magyarázattal, hogy ki az a Marcia és miért nem tudok róla semmit... tudtam, hogy sokáig még csak pihen majd és közben szitkozódik majd, vágyakozva pillantva az öltönyére és a kis noteszre... de a lényeg az volt, hogy jobban van... és még jobban lesz. És máris egy életvidámabb Deron tudott így elsietni a pilóta-eligazításra.
  Majdnem elkéstem, de az utolsó pillanatban még beestem. És már csak Mattheo mellett láttam helyet. Próbáltam nem látványosan sóhajtani, miközben leereszkedek mellé.
- Hé, fagyiskislány. - Kimi hangja. Felkaptam a fejemet. Intett, majd levette a hátizsákját a mellette lévő székről. Nem mondhatni, hogy túlzottan sajnáltam, hogy Mattheot ott kell hagynom. Kimihez érve megeredt a nyelvem és hirtelen egy percben elmondtam neki mindent: hogy Walty jobban vagy és úristen-de-jó, hogy jobban van mert én már olyan-nagyon-izgultam, hogy mi lesz vele... és csak beszéltem, mint egy tizenegy éves... hirtelen hallgattam el. Kimi azonban meglepetésre csak nézett és nem mondta, hogy legyek szives szerezni egy töltött revolvert és fejbelőni magamat.
- Örülök, hogy jól van. Meg annak is, hogy te is. - mondta végül. Nem volt ugyan túl bő szavú, de ez a lényegen nem változtatott: egy kicsit érdekelte, hogy vagyok.
- Köszönöm - suttogtam, pont mikor Charlie beszélni kezdett. Közben Kimi fekete hajú csaján (?) járt az eszem. Charlie aranyosan beszél, de annyira monoton hangon, hogy a gimis földrajzórákat juttatja eszembe... márpedig azon figyeltem legkevésbé. Inkább a tintahal körül forogtam a gondolataim. Ant szerint Kimi ilyen egyéjszakásokra mozdul. Sőt, egyszer a mérnököm kifejtette, hogy valószínűleg pont ez az, amiért nem túl sikeres a párkapcsolatokban. Lopva oldalra néztem: épp szelíden vette szemügyre a terem rejtett sarkait, aztán békés póló-szél piszkálgatás következett. Nem olyannak tűnik, aki vadul csajozik minden éjjel.
- ...valamint mindenkivel találkozunk reményeink szerint a holnapi gálaesten - fejezte be megnyerő mosollyal Charlie. Jaj, ne. Tényleg. Kaasia említett valamit... gonosz dolog tőlem, hogy a jótékonysági esteket is utálom... de nem erről van szó,  szívesen adakozok, tényleg. Csak ne kellene estélyiben rohangálni fel-alá. Már tárcsáztam is állandó stylistomat...
- Mondhatod, de néha dolgozni is hagyhatnál - nyávogott a telefonba Anthony.
- Ant, gyere el velem ruhát venni - kértem. Szinte beleremegett a mobilom hangszórója teátrális sóhajába.
- Hallod, most kezdtük el beszerelni az új légterelőket. - ellenkezett.
- Biztos, hogy nem tudsz eljönni...? - kérdeztem szomorúan.
- Hidd el, bébi, szívesebben nézném, ahogy átöltözgetsz valami puccos próbafülkében... de ilyen az élet, nekem csak ez a motorolajas kamra jutott. - mondta színpadiasan, majd vonalat bontott. Kissé lehangoltan vettem tudomásul, hogy most vár rám egy ruhanéző-túra Anthony nélkül, aki talán az egyetlen olyan személy volt, aki ezt élvezetessé tudta tenni a látványosan vicces eladónőkkel való flörtölésével, a ruhákkal való ökörködésével és a meleg-stylist hangjával, amin mindig majd' bepisiltem a röhögéstől. Megfordultam. Kimi még mindig előttem állt. Meglengette a kezében tartott slusszkulcsot:
- Mehetünk? - kérdezte és feltolta orrára a jellegzetes napszemüvegét. Körülnéztem, hogy biztos hozzám beszél-e. Rajtam kívül már csak Pastor és Romain beszélgettek hátul, de láthatóan őket észre sem vette Iceman.
- Öhm... menni? - biztos én vagyok a hülye, de haljak meg, ha értem, mire gondol most...
A mobilomra mutatott.
- Ruhát akarsz venni, nem? Nekem meg kell egy öltöny. Szóval, mehetünk, vagy még álldogáljunk itt pár percet?