Kiejtések

Mivel a chatben talán nem olyan feltűnő, úgy gondoltam leirom a fonetikus kiejtését a neveknek ;)

1. Lisette Petrolen - Lizett Petrólen
2. Beijing Petrolen - Bédzsing Petrólen (Bay-jing)
3. Emily Masseche - Emili Maszecshe
4. Javes Petrolen - Dzsévsz Petrólen
5. Zelda Ann Roshington - Zelda Enn Rozshington
6. Rosa Toulmanov - Roza Tulmanov

Hű, ez elég hülyén néz ki igy, nézzétek el :D Azt is, hogy a laptopomon nincsen hosszú i-betű perpillanat ;))) Majd hétvégén kiteszem ezt jobb oldalra és minden újabb szereplőnél bővitem :) Remélem segitettem :D Puszi és kitartást hétvégéig! :)

Frissek

Kedves pillanatnyilag még (?) nem túl népes olvasótáboromnak üzenném, hogy többnyire hétvégén lesznek új részek, hétköznapokon ugyanis erre nem nagyon tudok időt szakítani... :) Kommenteket, chatelést, kérdést, óhajt-sóhajt nem csak elfogadok, hanem elvárok :)) Puszi :)

Lisette - 2. rész

Az időmérőt nagy sóhajtások és kislányos aggodalmak közepette néztem végig. Jenson harmadik lett Kimi és Lewis mögött, de nem tűnt letörtnek. Amíg rá várt a csapat, én próbáltam láthatatlanná válni a sarokban. Ez Javes Petrolen lányaként nem is olyan könnyű, mint gondolnánk. Sorra jöttek a riporterek megkérdezni, miért is vagyok éppen a McLaren boxában, a mclarenesek pedig lesték minden kívánságomat, így percenként megkérdezték, szükségem van-e valamire. Jenson kissé fáradtan lépett be és rögtön rám nézett. Letette a kezéből a bukósisakot és figyelemre se méltatta a csapattagokat, hanem hozzám lépett. Szinte hallottam ahogy a fejembe tolul a vér, mikor szája lassan féloldalas mosolyra húzódott.
- Nem gond, ha kicsit megváratlak? - kérdezte. Nagyokat pislogtam.
- Szerintem megbocsájtható. - vontam vállat végül és eljátszottam, hogy ez aztán nagyon megterhelő a számomra. Felnevetett.
- Mertem remélni. Sietek, amennyire csak tudok, rendben? - nézett rám lelkesen és majdnem felugrottam a nyakába. Ha azt kéri, hogy hat hétig minden kajáról lemondva költözzek a sivatagba és várjam meg ott, valószínűleg megteszem. Megráztam a fejemet. Te jó ég, Lisette. Egyetlenegyszer találkoztatok eddig és akkor is három perc beszélgetés után egymásnak estetek. Valószínű, hogy egy könnyen kapható milliomosbébin kívül nem lát benned mást.
Ilyen sötét gondolatok után komolyan megfordult a fejemben, hogy hátat fordítok és visszamegyek a jól megszokott életembe: minél kevesebb hivatalos megjelenés, magyarázkodás anya újabb hülyeségei miatt, a mindennapos hülyülések Emilyvel vagy akármi, ami életszerűbb, minthogy éppen Jens Buttonre várok a McLaren motorhome-jának sarkában.
De természetesen nem voltam elég erős ahhoz, hogy tényleg hátat fordítsak. Úgyhogy leültem és húsz percig vártam Jenson Buttonre.

Arra számítottam, hogy ő is valami puccos sznob helyre visz, mint eddig körülbelül mindenki akivel randiztam. Azaz álljunk csak meg egy pillanatra. Randinak számít ez egyáltalán...?
- Jenson... hová megyünk? - kérdeztem meg végül. Amerre vezetett az eddig gyanúsan a hotelszobája felé mutatott.
- Ebédelni. - fordult felém mosolyogva. Kinyitotta előttem a lift ajtaját. Lift és Jenson Button. Na igen, erről vannak már emlékeim.
- Sajnálom azt az FIA gálás estét. - haraptam a számba és zavartan néztem rá. Derűs arca kissé elfelhősödött.
- Megbántad? - kérdezte némi torokköszörülés után.
- Igen. Azaz... nem téged - tettem hozzá gyorsan - Csak úgy értem, sosem csináltam még ilyet. Nem... nem másztam még olyan férfiak szájába, akiket körülbelül öt percnyire ismertem. És ez... kicsit kínos. - hunytam le a szememet.
- Ha ez vigasztal, én se igazán csináltam még ilyet. - közölte. - Mármint... férfiakkal nem smárolgattam még szerencsére - helyesbített viccelődve. Felnevettem. - Viccen kívül: mindent bepótolunk. A beszélgetést, satöbbi. És akkor nem számítunk majd ennyire rossznak, csak felcseréltük a sorrendet - gondolkodott el.
- Most rossznak számítunk? - kíváncsiskodtam, miközben kiszálltunk a liftből.
- Rossznak érzed magad? - érdeklődött. Kinyújtottam a nyelvemet rá.
- Egy kicsit. - feleltem végül.
- Akkor csak kicsit számítunk rossznak. - mosolyodott el szélesen, aztán mágneses kártyáját végighúzta a lakosztálya kártyaleolvasóján. Zölden villant fel a zár és egy kattanással jelezte, hogy kinyílt. Benyomta az ajtót.
- Csak ön után, Miss Petrolen. - invitált. Mi a francért is jövünk a hotelszobájába...? Tanácstalan arcomat látva felkacagott és elkapta a kezemet. - Ne legyél már ennyire megrémülve. Nem megerőszakolni akarlak. - kacsintott vidáman - Mint tudod, gentleman vagyok. - vont vállat. Bólintottam.
- Ó, igen, azt tapasztaltam. - követtem.
- Liset, némi iróniát éreztem a hangodban - szisszent fel rosszallóan. - Igazából előretelefonáltam, hogy üssenek össze... - kinyitotta az ajtót a következő helyiségig - ...valamit. - mutatott előre. Elakadt a lélegzetem. Két személyre volt terítve a modern étkezőben.
- Jenson. - suttogtam döbbenten.
- Ne is mondd: vega vagy - húzta el a száját. Nevetve ráztam meg a fejemet. - Nagyon helyes. Rád fér még pár kiló.
- Szóval szerinted túl vékony vagyok? - vontam fel a szemöldökömet, miközben helyet foglaltunk.
- Szerintem tökéletes vagy. - mondta spontán. Ó. - Most meg miért lepődtél meg? - úgy látszik, jól szórakozik rajtam.
- Csak nem gondoltam volna, hogy így látod. - magyarázkodtam.
- Hihetetlen vagy. - öntött bort mindkettőnknek nevetve. - Nem esett le abból, hogy az FIA gálán is teljesen rád voltam kattanva?
- Jól van már, gentleman. - forgattam a szemeimet.
Sokáig ott maradtam nála. Megtudtam, hogy lett autóversenyző, ő pedig megtudta, hogy mit szeretek és mit utálok a milliárdos kirakatéletben. Még mindig nem hittem, hogy komolyan érdeklődik irántam.
- Holnap beszélünk - búcsúzott.
- Szia. - toporogtam előtte. Felpillantottam.
- Szia. - mondta ő is, de mindketten ott maradtunk. Lassan átkarolt és finoman megcsókolt. Hát igen. Ezek szerint tényleg randi volt.


Emily egész későn ért haza. Én a ruháimat pakolgattam.
- Te mit keresel itt? - ütközött meg. - Azt hittem, megbeszéltek mindent Jensonnel és ma már nála is alszol vagy ilyesmik.
- Emily. Szakítottunk és kész. Igen, volt itt. Igen, beszéltünk. Nem, nem fogadtam vissza. - sóhajtottam, miközben szemügyre vettem egy miniruhát. Te jó ég, ezt soha sem venném fel. Nagy ívben dobtam a leselejtezni valók közé. Emily csalódottan ült a fotelre.
- Annyira jók voltatok együtt. - mormolta lebiggyesztett szájjal.
- Igazán sajnálom, hogy szakítottunk és ezzel ennyire sok kellemetlenséget okoztunk neked - biccentettem felé színpadiasan. A füle mögé igazította szőke haját.
- Inkább menjünk el valahová bulizni, én azt mondom. - könyökölt a térdeire.
- Nincs kedvem. - vonogattam a vállamat közönyösen. Emily felpattant.
- Gyerünk már, Lisette! Mintha egy gyászoló hetvenéves néni lennél. Kötögetnivalót ne hozzak? Lassan mehetnél aludni, majdnem hét óra van... - sopánkodott - Vagy egy hónapja, hogy nem jössz el sehová. Tényleg nem érdekel Jenson? Bizonyítsd be! Gyere, visszük megint London éjszakai életét a hátunkon. Kapsz tíz percet, hogy eldöntsd, melyiket veszed fel azok közül a göncök közül - mutatott az éppen általam válogatott ruhákra és sértett díva módjára kiment.
Egyébként igaza van. Többet érek azzal, ha jól érzem magam, mintha itt ülök és keserű szájízzel ruhák között turkálok.
- Nyertél! - kiabáltam ki neki. - Menjünk.


- Na merre?! - lelkesedett Emily. Rövid, fekete ruháját igazgatta és élvezettel karolt belém. A szemében táncolva tükröződtek vissza a szórakozóhelyek neonfényei.
- Ahová csak gondolod. Most nekem mindegy. - legyintettem. - Mehetnénk a HAK-ba is. - Régen minden hétvégén a HAK-ban buliztunk, egyfajta törzshellyé nőtte ki magát. Mióta szakítottunk Jensonnel, még csak a környékén sem voltam. Ideje ennek megváltoznia.
- Remek! - kiáltott fel. - Indulás a HAK-ba! - Mivel csak pár sarokra volt a belvárosi lakástól, ahol éltünk, bőven belefért a gyaloglás is. Emily végig csicsergett, még akkor is, mikor beértünk. Az ajtónál álló magas, testes kidobóemberek elmosolyodva biccentettek.
- Hello, Emily. Lisette, téged meg rég láttunk errefelé. Hiányoztál ide - intett az egyikük.
- Köszi. - köszöntem meg KicsiMax-nak, aki valószínűleg inkább iróniából kapta ezt a becenevet. Bent nagyon sokan voltak, de Emilyvel a VIP részben szerettünk lenni többnyire, ahol már nem volt akkora túlzsúfoltság. Nem tartom magamat sznobnak, ez az egy olyan szokásom van, ami talán a média által rám erőltetett milliárdoscsemete-képnek megfelel: hogy imádom a HAK személyre szabott elitrészét. A fekete csúszásgátlós járólapokat, amelyekkel a fal és mennyezet is le volt fedve, a széles neonkék pultot, ahol helyes fiúk és csinos lányok mindig mosolyogva és kedvesen szolgáltak ki, a jobbnál jobb koktélokat és nem mellesleg a társaságot, ami nagyrészt London híres vagy tehetős fiataljaiból állt.
- Nemár, kit látnak szemeim! - rikkantott valaki. Rögtön felismertem a hangját, még mielőtt megfordultam volna.
- Szia, Rosa! - öleltem meg. Rosa Toulmanov az a fajta lány volt, aki mindig mindenhol felbukkant. Szinte minden újságban benne volt már, de valójában senki sem tudná megmondani, miért is. Nem szerepel filmekben, nem énekel, nem táncol, nincs saját ruhamárkája, nem próbál üzletasszonynak tűnni: egyszerűen szerencsés, amiért Olexa Toulmanov orosz médiamágnás lánya. Szükséget sohasem kellett még szenvednie, kicsi korában Amerikába költöztek majdnem tíz évre. Ekkor indították a Toulmanov-showt is, ami egy iszonyatos reality, de meghozta a sikert az egész családnak. Két éve költözött Rosa Londonba és egész egyszerűen minden nap bulizott. Komolyan, meg lennék lepődve, ha esetleg negyven fokos lázzal, begipszelt lábbal nem jönne el egyszer. Mindazonáltal nem próbálta komolyabban előadni magát, mint amilyen volt: ezért is imádtuk Emilyvel.
- Na mi a helyzet, mesélj már! - lökött meg. - Esküszöl, hogy szakítottatok? - sajnálkozott - Nagyon nem örülök neki... de hallod, találsz jobbat - mosolyodott el a valószínűleg botoxszal dúsított ciklámenszínű ajkaival.
- Meglátjuk... - tértem ki a válasz elől, ugyanis azt elképzelhetetlennek tartom, hogy tényleg valaha is jobbat találjak Jensonnél.



Egy hónapja találkozgattunk már. Apa ebből csak annyit vett észre, hogy hirtelen megnőtt az érdeklődésem a munkája iránt és hajlandó voltam arra, amire azelőtt csak nagyon ritkán: kilátogatni vele a futamokra. Eddig könyörögnie kellett és beleimádkozni a csinos kis autóba, ami elvitt minket valamelyik pályára. Miután Jensonnel úgymond összebarátkoztunk, már magamtól repültem futamról futamra, többnyire Beijinggel, aki ugyebár akárcsak apa, az FIA-nak dolgozott. És aki nem bírta elviselni, hogy Jensonnel voltaképpen nem vagyunk együtt.
- Nem hiszlek el titeket. Már mióta kavartok...! Pont te! - felnevetett. Éppen a ruháit hajtogatta ki, mikor megérkeztünk Monacoba. - Nem értem, hogy tudott egyáltalán rávenni, hogy legyek köztetek akármi is, még mielőtt hivatalosan is bejelentitek, hogy jártok vagy ilyesmi. Olyan kis szende voltál mindig, ha egy srác rád nézett, már menekültél is. Erre most hetek óta itt van köztetek... ez az... nos, ez az "izé". - tárta szét a karjait tanácstalanul.
- Jens nem akar tőlem semmi komolyat, Beijing. - sóhajtottam és ráfeküdtem a hatalmas hófehér franciaágyra. A nővérem döbbenten nézett rám egy vajszínű Oscar De La Ranta blúz mögül.
- Nem hiszem el. Csak ma legalább huszonöt sms-t írtatok egymásnak, hogy épp mit csinál a másik meg ilyen hülyeségek. Szerinted nem érdekled? - levegő után kapkodtam.
- Beijing, te kutakodtál a telefonomba? - csaptam csípőre a kezeimet. Legyintett.
- Nem ezen van a hangsúly. Már cikkeznek rólatok, apa régóta sejti, Jens azt hiszi, te nem akarsz semmit, te azt hiszed, hogy ő... komolyan, ne kínlódjatok, csak valljátok be egymásnak, hogy szeretitek a másikat. - vigyorodott el. - Igen, persze, Jenson Buttonről van szó, irigykedek, de hát a vak is látja, hogy egymásba vagytok zuhanva. - forgatta a szemeit. A telefonom újabb üzenetet jelzett. Beijingnek igaza volt: ma már a tizenhetedik smst kaptam Jensontől.
- Mit írt? - érdeklődött a testvérem és közben az ágyra dobta az arcátlanul drága Marc Jacobs bikinijét.
- "Ha ráérsz este, kilencre ott vagyok. Hiányzol, Lisy." - olvastam fel és közben azért éreztem, hogy elpirulok. Beijing lemondóan nézett rám.
- Persze, valószínűleg cseppet sem érdekled. Mondok én neked valamit: ha ma este nem mondod el neki végre, hogy teljesen odavagy érte, akkor én fogom.
- Nem zsarolhatsz! - ellenkeztem.
- Miért nem?! - vonta fel a szemöldökét. Elgondolkodtam.
- Mert... hát mert... mert a testvérem vagy. - vágtam ki magam.
- Ez nem indok. Ma este. - suttogta fenyegetően.

Akkor este végül nem kellett mondanom semmit Jensonnek. Ő kezdte. Egy kicsit zavarban volt, de aztán azt mondta, úgy érzi, belém szeretett és nagyon örülne neki, ha én is hasonlóan éreznék. Egy hét múlva már hivatalos közleményt adtunk ki, amelyben tudattuk a világgal, hogy együtt vagyunk. És én nagyon sokáig azt hittem, hogy minket már csak az ásó, kapa, nagyharang... egészen addig a bizonyos napig. De a lényeg, hogy kezdek túllendülni rajta.


- Szóval Jenson már a múlté, Rosa. - fejeztem be kissé becsípve a HAK sarkában egy fehér bőrkanapén. Kissé feljebb rángatta magán a rózsaszín Minaj ruhát, majd felpillantott.
- Ez biztos, Lisette? - érdeklődött.
- Persze. - biztosítottam, miközben ő mereven fixírozott egy pontot a hátam mögött. Megköszörülte a torkát.
- Nos, ez jó hír, mivel Jenson épp mögötted áll, drágám.

Lisette - 1. rész

- Ezek viccesek. - nevetett Emily, majd az asztalra dobta az újságokat, amelyeket eddig olvasott. Azok vidáman siklottak végig az asztal üveglapján, majd önfeledten estek le a másik oldalon a szürke szőnyegre. Em lehajolt értük, közben újra felnevetett, gondolom valami szalagcím láttán: - Ez... - mutatott egy címoldalra - Ez a legjobb. Amikor azt mondtad, hogy "Ekkor még Jessicával járt, szóval nem volt közöttünk semmi" Zseniális... - kuncogott. A szemeimet forgattam.
- Em, légyszives. Az a sztori... nem publikus.
- Mármint mikor igazából összejöttél Jensonnel? - próbálta visszatartani a mosolyát.
- igen, az - bólintottam nagyot.
- Én tudom, hogy volt... - kacsintott - Mikor odaértük, te rögtön... - kezdte, de befogtam a fülemet és hangosan laláztam, hogy ne is halljam, mit mond... kevés eredménnyel. Persze amúgy sem fogom az esetet egy hamar elfelejteni...


- Szóval az ott Jenson Button... - motyogta elgondolkodva Beijing és a hátam mögött fixírozta az említett személyt. Szórakozottan kortyolt bele a koktéljába. - Nem mondom, helyes a srác. - csavargatta egy hajtincsét. Türelmetlenül felsóhajtottam és a gusztustalanul giccses aranyszínű dekorációt nézegettem inkább Beijing önelégült feje helyett.
- Nem tudod, hogy...? - néztem a nővéremre mégis érdeklődve, de az arckifejezése belém fojtotta a szót. Éppen beharapta az alsó ajkát és vágyakozva nézegetett valakit. Meglepetten fordultam hátra. Jenson Button éppen apával és Michael Schumacherrel beszélgetett. Beijing pedig sóhajtozva figyelte. - ...hogy miért vagy ilyen ribi? - folytattam a kérdést szabadon. Felkapta a fejét.
- Tessék? Bocs, Liset, nem figyeltem... - pislogott sűrűn. Középbarna haját megigazította.
- Csak annyi, hogy... tudod, most éppen van egy barátod. Úgyhogy... ne álmodozz Jensonről. - vontam fel a szemöldökömet.
- Ünneprontó - fintorodott el. - Inkább megkeresem Nicot. - fordított hátat. Dühösen fújtattam. Nico Rosberg barátnőjével, Vivian Sibolddal én is jóban voltam, mégsem mondhattam meg neki, hogy a pasija és a nővérem szinte minden alkalommal arcátlan flörtölésbe kezdenek, amikor csak tudnak. Hiszen Beijing mégis csak a nővérem. Körülnéztem és meglepetten konstatáltam, hogy egyedül vagyok. Inkább odasétáltam apához és a beszélgetőpartnereihez.
- Á, Lisette - mosolyodott el ő. - Gondolom ismeritek egymást. - nézett Michaelre és Jensonre. Michael kedvesen bólintott.
- Éppen arról beszéltünk, milyen gyorsan nőnek fel a gyerekek. És tényleg. Emlékszem, mikor még a kis rózsaszín műanyag motoroddal száguldoztál apukád mellett. - vigyorgott. Nos... köszönöm.
- Engem ez a téma még nem igazán érint... úgyhogy ki is maradtam a beszélgetés nagy részéből. - közölte Jenson kedélyesen. Végre rápillantottam. Engem nézett, egyik kezében pezsgőt szorongatott, közben pedig mosolygott. Önkéntelenül is nekem is mosolyra húzódott a szám.
- Bizony, a jövő a fiataloké. - kacsintott Michael. - Ne haragudjatok, egy pillanat... - hagyott ott minket hirtelen gondterhelten. Utánabámultunk, majd apa megtörte a csendet:
- Jenson, emlékszel még a lányomra? Egyszer odavittem hozzád... tizenhárom-tizennégy éves lehetett.
- Tizenhét. - morogtam. Jens felém fordult. Egy ideig nézte az arcomat, majd halkan megszólalt:
- Persze, hogy emlékszem... bár akkor még ennyire nem volt csinos - tette hozzá. Apa felkacagott.
- Ugye, milyen szép? - kérdezte büszkén - Az én kicsi lányom.- Jenson belekortyolt a pezsgőbe, de még mindig engem nézett. Apának mintha fel sem tűnt volna.
- Igen. Nagyon. - mondta olyan hangerővel, hogy apa nem hallhatta, de én igen. Nem hittem a fülemnek. De hát neki ott a barátnője, Jessica...
- Köszönöm. - biccentettem és hiába próbáltam, nem ment mosolygás nélkül.
- Rajongsz még értem? - kérdezte társalogva. Megráztam a fejemet.
- Sajnálom, Mr Button, már kinőttem az ilyesmiből. - közöltem egy újabb félmosollyal.
- Igazán kár. - vett le egy pincér tálcájáról egy pohár pezsgőt és felém nyújtotta. Elfogadtam, miközben az ujjaink egymáshoz értek és máris zakatolt a szívem. Ugyan már, Lisette, mintha tini lennél!
- Ó, további jó beszélgetést, úgy látom, Bernie megérkezett, váltanom kell vele pár szót... elnézést - kedélyeskedett apa és elindult megkeresni Bernie bát. Jenson kissé közelebb lépett.
- Gyakran kijössz a futamokra? - kérdezte.
- Nem túlságosan. Zavar a média. - feleltem. Érdeklődve vonta fel a szemöldökét.
- Azt a mindenit. Ilyet sem gyakran hallani manapság fiatal, csinos celeblányoktól. - a mosolya kihívó volt.
- Nem tartom magamat celeblánynak. - replikáztam hasonlóan kihívó vigyorral az arcomon. Megnyalta az ajkát és kissé lehajtotta a fejét. Iszonyatosan bejött. Nagyobb hatással volt rám az alatt a tíz perc alatt, mint más több év alatt.
- Azt hiszem, megkeresem a nővérem. - búcsúztam egy mosoly kíséretében. Úgy éreztem, ha még öt percre ott maradok, egyszerűen lerángatom róla az ingét a terem kellős közepén. Jenson nagyot nyelt és bólintott.
       Kavarogtak a fejemben a gondolatok, miközben Chanel magassarkúmban igyekeztem a hatalmas teraszra. Ott kint sok ember volt, de sötét volt és hatalmas területről volt szó. Leültem egy sarokban, levettem a cipőmet és sajgó bokámat tapogattam. Ez a fekete csipkecsoda nagyon szép, de nem igazán praktikus.
  Ott ültem egy jó fél óráig és az embereket figyeltem. Aztán eluntam magamat és úgy döntöttem, ideje még azelőtt véget vetni a Jenson Button-mániának, mielőtt elkezdődne. Elterveztem, hogy hazamegyek. A lifthez tipegtem, amelynek fekete krómajtajában láttam tükörképemet. Miután megnyomtam a hívógombot, tanulmányoztam sötétbarna szemeimet, megdöbbentően alacsony termetemet és hosszú, sötétbarna (szinte fekete) hajamat. Nem is úgy nézek ki, mint egy angol... inkább, mint egy...! Akkor azonban egy apró csengőszó kíséretében kinyílt a lift ajtaja... benne Jenson Button, aki úgy nézett ki, mintha egy magazin címlapjáról lépett volna elő.
- Ó, Miss Petrolen... újfent - állt arrébb, mikor beléptem. - Hányadikra szeretne menni? - érdeklődött és az ajtó lassan kezdett bezárulni, én pedig arra gondoltam, be sem kellett volna jönnöm a fülkébe.
- A... a földszintre, köszönöm. - bólintottam udvariasan. Mindketten a lift fekete oldalát nézegettük, mintha a világ legérdekesebb dolga volna, miközben az ajtó egy halk kattanással jelezte, hogy bezáródott.
     A következő másodpercben Jenson Button szinte durván a falhoz lökött, én pedig tényleg azon voltam, hogy megszabadítsam az ingétől. Közben pedig olyan gyengéden és mégis olyan követelőzően csókolt, mint még soha senki. Egyik kezemmel a tarkóját simogattam, a másikkal pedig a hajába túrtam. Egyre gyorsabban szedtem a levegőt, ahogy ő is.
- Hova... hova menjünk? - kérdezte megszakítva egy másodpercre a hosszú csókot.
- Oh... nekem... - csók - nekem... nincs - csók - nincs ötletem... a... - hosszabb csók - a tető! - vágtam ki magamat végül, Jenson pedig engedelmesen benyomta könyökével a legfelső gombot, amely az épület igencsak sznob-kialakítású tetőteraszára vezetett...
        Amikor kinyílt az ajtó, egy négy-ötfős csoport állt előtte. Én és Jenson a lift két legtávolabbi pontján álltunk és bár a frizurám teljesen szétjött, az inge meg félre volt gombolva a nagy sietségben, semmi sem utalt a pár másodperccel ezelőtti afférunkra. Jens odabiccentett egy magas férfinak, aki viszonozta a köszönést, majd belépett, mi pedig ki. Nagyon sötét volt, de temérdek ember volt ott.
- És most? - kérdezte Jens sürgetve. Éppen gondolkodtam és utáltam, ha valaki sürget.
- Én... - kezdtem, hogy ő is tudja, mennyire idegesít, mikor valaki azon pattog, hogy siessek valamivel. Akkor azonban megpillantottam a lépcsőházhoz vezető ajtót. Igen, van lépcső is. Senki nem használja... soha. Miért is használnák mikor tízszer annyi lift van, mint amennyire szüksége van ennyi embernek? Elindultam, meghagyva a lehetőséget Jensnek, hogy ne kövessen. A szívem szakadt meg Jessicáért, de akkor is sajgó fájdalmat éreztem, ha arra gondoltam, hogy Jenson nem jön utánam és vége az egésznek. Efelől nem kellett aggódnom: szorosan a nyomomban volt. Elég közel ahhoz, hogy érezzem a Hugo Boss illatott és a leheletét a nyakamon.
    Lementem egészen a lépcsőfordulóig. Úgy dobogott a szívem, mint valami buta csitrinek. Finoman megcsókolta a nyakamat, mikor hirtelen hátrafordultam. Meglepődött.
- Jenson, én nem vagyok ilyen. - mondtam váratlanul. Szinte önmagamat is megleptem ezzel. De őt mindenképpen. Átöleltem. A szemébe néztem, miközben kissé lábujjhegye állva átkulcsoltam kezeimet a nyaka mögött. - Nem kezdek olyan férfiakkal, akiknek már van valakijük. Sosem viselkedtem még így... annyira sajnálom. - suttogtam.
- Én... én sem. - vallotta be. Szomorúan hajtotta le a fejét, de ő is átkarolt. - Még sohasem csaltam meg senkit. De... Jessica már el is költözött tőlem. Csak még nem mondtuk ki a szakítást nyíltan. És ezt nem csak mondom... és nem azért mondom, hogy ne legyen bűntudatod. A mi kapcsolatunk már... nem működik. - fordult el és leült az egyik lépcsőfokra. Kigombolta az ingét, mert ő is észrevette most, hogy félregombolta az előbb. - Nem akartalak... kihasználni. - nézett fel hirtelen. Kihasználni? Ó, ez nagyon távol állt attól. Odasétáltam hozzá és leültem mellé. Követett a pillantásával és szomorkás mosolyra húzta a száját.
- Nem használsz ki. - mondtam halkan. A kezemet az arcára tettem, ő pedig óvatosan megcsókolt. Széthúzott inge alatti mellkasára tettem a kezemet, mire magához húzott a lehető legszorosabban. Nem is tudom, mennyi ideig lehettünk ott, mikor valaki megköszörülte a torkát mellettünk. Szétrebbentünk.
- Csak érdeklődnék, hogy egy hotelszoba nem kényelmesebb e esetleg, mint a lépcső kellős közepe... - mosolyodott el angyalian Emily. Ő volt Tamara Eccklestone legújabb férjének, Andrew Massechének a húga és én imádtam. Már mintegy két éve lakótársak voltunk London legbulizósabb részén egy monumentális villában.
   Jenson zavartan nézett rá.
- Ő... ő a barátnőm, Emily Masseche. - szólaltam meg végül akadozó nyelvvel, mint aki álmából ébredt. Jens felállt és a kezét nyújtotta. Az ing félig lecsúszott felsőtestéről és az arca rúzsfoltos volt.
- Hát... szia, Emily. - vigyorodott el. Em nevetve rázta meg a fejét.
- Nem kell jópofizni, fiatalok. - mondta önfeledten - Csak mondom: vegyetek ki egy hotelszobát. - vonogatta a vállat és elment.
Hát így találkoztam először igazán Jenson Buttonnel.


- És ott hagytalak titeket... - fejezte be Emily álmodozva, majd elgondolkodva hozzátette: - Két napot adok nektek és tuti, hogy megint járni fogtok!
- Két hete is ezt mondtad már - emlékeztettem sóhajtva. Emily dacosan fogta össze egy hajgumival szőke haját. Most legyintett és felállt.
- Én mondom, a saját életedet cseszed el, ha nem bocsájtasz meg neki. - rázta meg a fejét rosszallva. Felvette a táskáját és az ajtó felé indult. - Komolyan mondtam, Lisette. - torpant meg egy pillanatra. - Csak hívd fel, hogy mégis jó lenne beszélnetek. És kész. - fordult vissza az ajtóban.
- Nem, Emily. - mondtam egy halvány mosoly kíséretében - Még mindig szeretem Jensont, de ezt nem tudom neki elnézni. Egy idő után a vonzalom elmúlik majd és jön valaki más. - mondtam nemtörődöm módon. Emily dühösen ment ki.
- Vagy nem - tette hozzá még a folyosóról. A szemeimet forgattam. Miért van az, hogy Emily rosszabbul viseli a szakításomat, mint én? Mérgesen rúgtam a szekrénybe, mintha az tehetne róla, hogy szétmentünk Jensonnel, nem pedig maga Jens. Kopogtattak. Már csak ez hiányzott. Egy ideig úgy tettem, mint aki éppen nincs otthon, de aztán durcásan kimentem ajtót nyitni.
- Lisette... - intett bágyadtan Jenson. A gyomrom vetett egy bukfencet, mint mindig, ha megláttam. Ez meddig lesz még így? Lassan abbahagyhatnák már a belső szerveim ezt a gáz viselkedést.
- Jenson - támaszkodtam az ajtófélfának és szándékosan nem hívtam be. Megnyalta a szája szélét és többször is kinyitotta majd bezárta a száját. Várakozóan néztem rá. - Igen? - kérdeztem végül sürgetően.
- Én csak... ott hagytad nálam pár cuccodat. És gondoltam elhozom. - Nyújtotta oda az egyik pólómat és a szempillaspirálomat. Ha nem lettem volna rá még mindig nagyon mérges, most biztosan felnevetek és azt gondolom magamban, hogy ez nagyon aranyos volt tőle. Jens már jó ideje próbálkozott beszélgetés kezdeményezésével vagy akármivel, amivel kapcsolatba kerülhet velem. Tudta, hogy azt a pólót kaptam valami cégtől, hogy hordjam már, légyszi. És utáltam is. Szempillaspirálból meg mindig volt egy rakat. Gondolom az egész házát fel kellett túrnia, hogy legalább ezeket összeszedje: mikor szakítottunk, én aznap mindent összepakoltam és haza is költöztem. London másik oldalára. Jensonnek ez a kis kiruccanás minimum hat órájába telt. Csak azért, hogy legyen ürügye váltani velem pár szót.
- Gyere be. - álltam arrébb végül. A jó szívem fog a sírba vinni egyszer. Jenson arcán elterült a megkönnyebbülés. Belépett mögöttem és még mindig attól félt, hogy kidobom a házból... legalábbis az arckifejezése alapján.
- Lisy, meg tudom magyarázni... - kezdte rögtön, de felemeltem a kezemet.
- Nem kell, Jens. - vontam vállat - nem tudnál semmit mondani.
- De, figyelj, bébi... - küszködött. Kezdtem komolyan sajnálni, de nem akartam megint pofára esni miatta, úgyhogy tartottam magam az eredeti tervemhez.
- Már nem vagyok bébi neked. És nem is figyelek. Mondd el, hogy hogy vagy meg minden és ennyi. - gonosz voltam? Egy kicsit. Megérdemelte? Nagyon.
- Hogy vagyok? - kérdezett vissza - Rosszul, Lisy. Iszonyatosan hiányzol... - nyújtotta ki a kezét, hogy megfogja az enyémet.
- Tudod, hogy nem én akartam így. - feleltem hűvösen.
- Ne, te nem tudod, hogy... - kezdte újra. - Olyan jól elvoltunk együtt... - Igaz. Tényleg hihetetlenül jól elvoltunk mi ketten.


Másodjára akkor találkoztunk, amikor apa nagy nehezen magával rángatott az Ausztrál nagydíjra. Tiltakoztam egy ideig, aztán beletörődtem, hogy elmegyek és legfeljebb majd kerülöm Jensont, a szemébe nem merek majd nézni, az biztos.
   Apa öltönyben, talpig úriemberként igyekezett előre a boxutcában.
- Hová megyünk? - érdeklődtem rosszat sejtve. Apa rám nézett:
- A McLarenhez. - felelte. Szinte éreztem, hogy elsápadok. Megtorpantam.
- Óh. Én... nos, inkább elnézegetek itt... vagy megkeresem Viviant. - ötleteltem. Apa türelmetlenül állt meg és fordult hátra.
- Mi a baj, Lisy? - kérdezte és a szemeit forgatta. - Azt hittem jóba vagy Jenson Buttonnel. Olyan jól elbeszélgettetek még a FIA bulin. - Igen, aztán egy liftben és egy lépcsőn is.
- Ja... persze, nincs bajom, én csak... inkább meg akarom keresni Viviant. - kötöttem az ebet a karóhoz.
- Jenson megbántott vagy valami? - kérdezte apa vészjóslóan. Igazából nem voltam olyan tipikus milliárdos csemete, mint amilyennek a média beállított. Apa annyiszor játszott velem kis koromban, akárhányszor csak tudott. Naiv korszakomban (amikor még a rózsaszín volt a kedvenc színem és minden nap be volt fonva a hajam) még egy egyedileg nekem tervezett rózsaszín gokarttal is meglepett, amivel három éves koromtól egészen hat-hét éves koromig szívesen száguldoztam. Ugyanolyan apa volt, mint mindenki másé. Az összes barátom fejét sörétes puskával akarta szétszedni és ez a mai napig igaz. Ezért inkább megráztam a fejemet.
- Nem, dehogy bántott meg. Csak... - beletörődve hajtottam le a fejemet - Oké, jövök már. - Apa elégedetten indult el újra a McLaren Home-ja felé. Rendben. Megbeszéltem saját magammal, hogy próbálom elkerülni Jenst. Bár... valószínűleg keresztül néz rajtam. Ki tudja hány hozzám hasonló nővel volt már dolga? Lehet, hogy nem is emlékszik már rám.
- Na... nahát. Lisette. - hebegte valaki mögöttem. Uramatyám, Jenson...! Megpördültem.
- Há... hát... szia. - nyögtem ki végül. Aztán a kezdeti zavar helyét az arcán lassan kezdte átvenni az önbizalma.

- Nos, mi újság veled? - kérdezte közvetlenül. 

- Ismeritek egymást? - lépett oda Martin Whitmarsh. - Liset, még emlékszem, mikor apukád mellett... - kezdte nevetve.

- Igen, tudom. A rózsaszín motorom. - motyogtam halkan.

- ...száguldottál a rózsaszín motoroddal. - fejezte be hahotázva. Jensnek is fülig ért a szája. Ennek a kurva motornak az emléke még sok évig fog kísérteni, úgy látom. Belekortyoltam a kávémba, majd felnéztem rá.

- Ismerjük egymást, igen. - válaszolt most. - Együtt utaztunk a lifttel az FIA gálán. - tette hozzá, mire félrenyeltem és hangos köhögésbe kezdtem. - De ezt a sztorit majd később elmondom, ezek... tudod, Martin, lépcsőzetesen épülnek egymásra. - bólintott komolyan, mire köhögéssel elegyített nevetésbe kezdtem, Jens pedig végigsimított a hátamon. - Gyere, Lisy, igyál egy pohár vizet. - húzott maga után. Elindultam a Home felé, de visszahúzott. - A... nos, az öltözőmben is tudsz vizet inni. - torpant meg bűntudatos kis mosollyal a szája szélén. Egy ideig farkasszemet néztünk, aztán elindultam előtte. Kedvesen a derekamra tette a kezét és mutatta, hogy merre is kellene mennem. A hatalmas öltözőbe érve aztán bezárta az ajtót és rögtön rám nézett.

- Szakítottam Jessicával. - közölte úgy, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Előrébb léptem.

- Jens, ugye nem miattam vagy valami...? - kezdtem aggodalmas hangon. Megfogta a karomat. 

- Nem, nem... - mondta gyorsan és arra gondoltam, senkinek sem lehet ilyen megnyugtató hangja. - Ennek már régen véget kellett volna vetnünk ás most végül ki is mondtuk... - vont vállat. - Én... ne haragudj, Lisy, szükségem lenne erre a futam előtt. - mondta bocsánatkérő hangon és éppen kérdeztem volna, hogy mire van szüksége, de a karjaiba zárt és hosszan megcsókolt. Izmos felsőtestének támaszkodtam, ő kissé felhúzta a pólómat és a meztelen derekamat simogatta. Hugo Boss és naptej illata volt. Jó pár perc múlva zilálva toltam el magamtól kissé, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Jenson... ez... nem gondolod, hogy... kicsit furcsa? - szerkesztettem meg a kérdést nagy nehezen. Döbbenten és mosolyogva nézett rám.

- Mármint mi?

- Hogy... - inkább nem néztem a szemeibe, hanem a nyakát fixíroztam. - Tudod, vannak ezek a... normális kapcsolatok. Beszélgetések, randik meg ilyesmi... már, persze - kezdtem összevissza beszélni - már persze... ha egyáltalán akarsz valamit. - hebegtem a végén. - De ha nem... azt is megértem. Nem fogok sírni, meg ilyesmi... - totál idiótának éreztem magamat. Aztán Jens félénken puszit nyomott az arcomra.

- Oké, Lisy. Mi lenne, ha együtt ebédelnénk az időmérő után? - kérdezte vidáman. Csak bólintani tudtam...

Igen, jól megvoltunk. Felpillantottam Jensonre, aki fáradtan és reményvesztetten ült a konyhámban. 

- Szeretnéd, hogy elmenjek...? - kérdezte halkan. Megköszörültem a torkomat és inkább tüntetően elfordultam. Nem válaszoltam. - Oké. Rendben. Megyek már... szia, Lisy. - intett bágyadtan és kilépett az ajtón.

Lisette - 0. rész / Bevezető

Lisette Petrolen és Jenson Button botrányos szakítása! Nálunk először!
           A milliárdos FIA szakember, Javes Petrolen lánya, Lisette Petrolen és az angolok kétszeres világbajnoka, Jenson Button még tavaly év elején kezdtek randizni, pár héttel azután, hogy Button és Jessica Michibata hivatalosan is megerősítették, hogy szakítottak. Rossz nyelvek szerint a pár azért döntött a szakítás mellett, mert az angol versenyző már akkor teljesen belehabarodott Lisette Petrolenbe. Ezt persze mindkét fél tagadta, de továbbra is egyre-másra jelentek meg róluk a paparazzik által nyilvánosságra hozott fényképek. Nem kellett sokat várnunk a csókolózós képekre, majd egy nappal később a beismerő nyilatkozatra sem... és bár őszintén szólva nem jósoltunk sokat a playboy-nak és a milliárdos csemetének, mégis bő másfél évig jártak, óriási meglepetést okozva ezzel nekünk és a világnak.
    Most azonban úgy tűnik, vége a varázslatnak: Ma reggel ugyanis Button sajtóreferense megerősítette a szomorú szakítást, "kibékíthetetlen ellentétekre" hivatkozva (mint minden valamire való celeb). Akárhogy is.. sajnáljuk, hogy újabb álompártól búcsúzunk. Ha kíváncsi Eva Longoria és Ryan Andson múlt heti szakítására, lapozzon a hetedik oldalra!

                                                                                        /Get! magazin, június 3./




Lisette Petrolen - Tudtad-e? o.O
  - 1989. július 4-én született Londonban.
- édesanyja Zelda Ann Roshington, galériatulajdonos
- édesapja az FIA alelnöke, Javes Petrolen.
- szülei hat évvel ezelőtt váltak el :(((
- nővére, Beijing Petrolen az FIA egyik szóvivője (született: 1986 márc. 2) :DD
- allergiás a paradicsomra *-*
- egy hete szakított Jenson Buttonnel :(
- van egy kutyusa, Gerard
                                                      /forrás: http://www.lisettepetrolenfan.emor.co/tudtad-e-1253





Exkluzív interjú Lisette Petrolennel és Jenson Buttonnel! Csak nálunk!

Petra Alves: Kiegyensúlyozottnak tűntök...
Lisette Petrolen: Azok is vagyunk.
Jenson Button: Igen, tényleg. Jól megvagyunk... vége a költözködésnek is, az idénynek is... most van időnk végre egymásra is...

PA: Hogy történt az első találkozástok?
Lisette: Hűha. Talán tizenhét voltam, mikor elkezdtem járkálni a futamokra apával... Jenson volt az egyik kedvencem... úgyhogy távolból figyeltem... apa aztán odavitt hozzá, mikor látta, mennyire rajongok. Jens kedves volt, aláírta a pólómat meg minden. De még csak tizenhét voltam, ő pedig már huszonöt is elmúlt. És az egész találkozás vagy két percig tartott.
Jenson: Igen, emlékszem. Más volt, mint a többi rajongó lány. Nem sikítozott, nem ugrált közös fotóért és mégis nagyon aranyos volt. Bár látásból ismertem, teljesen más embernek képzeltem el.

PA: És mikor volt az a találkozás, mikor úgy éreztétek, lesz ebből valami komolyabb is?
Lisette: Két éve, mikor Jens világbajnok lett, az FIA díjátadó gálán beszélgettünk hosszabban. Persze Jenson ekkor még Jessicaval járt, szóval semmi nem történt közöttünk, de jóba lettünk.
Jenson: Pontosan. Aztán jóval később elkezdődtek az üzenetváltások, találkozások... mint mindenki másnál.

PA: Mik a terveitek a jövőre nézve? Egy esetleges esküvő? Gyerekek?
Lisette: Nincsenek igazán terveink. Majd jön magától... de a gyerekvállaláshoz még nagyon fiatal vagyok. Huszonhárom évesen még nem érzem készen magam rá.
Jenson: Persze, valószínűleg feleségül veszem őt, mihelyst lesz némi szabadidőnk... és gyereket is szeretnék tőle. De még valóban túl fiatal és én is a pályám csúcsán vagyok. Azt meg nem szeretném, hogy a saját gyerekem csak fényképről ismerjen.
                                                                            /részlet a Celebrity fox márc 4.-i számából/





Legendás válások - 2. rész: Zelda Ann Roshington és Javes Petrolen válása.
    Az angol üzletember és művész vénával megáldott amerikai kedvese az évtized legbotrányosabb és legmeglepőbb válását produkálták. A világ azt hitte, az ő huszonöt éve tartó házasságuk megingathatatlan és teljes. Ehhez képest 2006 februárjában lencsevégre kapták Zelda Ann-t, amint éppen kidobálja férje holmijait villájuk ablakán. A laptopja, a telefonja és ki tudja még milye bánta az esetet. A milliárdos vagyonát tekintve azonban mégsem ez szenvedte a legnagyobb sérülést, hanem büszkesége. Az incidensről Mr. Petrolen nem kívánt beszélni, ahogy a felesége sem, aki ekkor Floridába költözött. Két nappal később beadta a válópert. Ekkor nagyobb lányuk, Beijing már nagykorú volt Európában, hiszen a tizennyolcat betöltötte, Amerikában viszont még kiskorúnak számított, így a gyerekek felügyeleti joga is hatalmas kérdést vetett fel. Végül Beijing egy évre az édesanyjához költözött, a kisebbik lány, Lisette pedig édesapjával maradt.
   Mivel házassági szerződés nem készült, Zelda Ann mindent megtett, hogy nincstelenné tegye egykori férjét. És bár sok-sok milliótól sikerült megszabadítania a milliárdos befektetőt, lényeges kárt nem szenvedett ezzel.
                                                                /Részlet a Nat.ro 2009. jan 4-i cikkéből/