Deron - 13. rész

 Sziasztok! Itt az év utolsó része! :) Mindenkinek nagyon boldog új évet kívánok :))
SCHUMINAK PEDIG JOBBULÁST mert imádom nagyon :((( 
<3
BÚÉK mindenkinek :D Imádlak titeket :*

Kimi Räikkönennel utazni eléggé trükkös. Főleg, ha részeg vagy. Főleg, ha ő is részeg. Főleg, ha egy taxi hátsó ülésen röhögtök hangosan... ööö... nos, valamin. Már elfelejtettem, min is szakadunk éppen.
- Nos, hová is mennek? - fordult hátra türelmetlen sóhajjal a taxisofőr. Mély hangja volt, de azt nem tudtam, hogyan is néz ki, mert nem bírtam az arcára fókuszálni.
- Öööö...aa...ööö hotelbe. - nyögte Kimi. A sofőr bólintott.
- Remek, máris tudom, mire gondol éppen. - válaszolta gúnyosan.
- Akkor... tökmindegy, az egyikbe. - mormolta Kimi, miközben én lázasan gondolkodtam, hogy hotel, hotel, hotel, mi is volt a neve annak, ahol megszálltunk...? Egyáltalán hol is vagyunk...?
- Most vigyem el egy akármilyen hotelbe? - kérdezte meglepetten döbbenten a taxisofőr, majd kissé felém fordult. - Aha. Mindent értek.
- Mi...? - értetlenkedett Kimi, de aztán nem érdekelte annyira a válasza, mert kérdés nélkül előredobott neki annyi pénzt, amennyit találomra kimarkolt az ingének a zsebéből. A sofőr számolgatta, aztán megszólalt:
- Ez sokkal több pénz, mint...
- Tökmindegy, menjünk már! - horkant fel mellettem Iceman, mire a taxi motorja engedelmesen dorombolva kelt életre. Megint nevettem, bár azért annyira nem volt vicces. Kimi is röhögött és váratlanul átkarolta a vállamat. Kis és teljesen baráti megmozdulás volt, mégis önkéntelenül is megrándultam.
- Tudod, te... te... jó kis csaj vagy. - mondta, mire szinte éreztem, ahogy úgy olvadok, akárcsak eltévedt hóemberek a szahara közepén. Akárki más ül ott, már tudtam volna reagálni valami vicceset vagy menőt vagy akármit, de így... csak kussoltam. Ez az, Deron...! Mit is mondhatnék...? Pár éve általában szerepelt az álmaimban, amelyek mindig úgy végződtek, hogy boldogan élünk egy gusztustalanul tökéletes házban a gyerekeinkkel. És ha ránézek és látom a szürkészöld (zöldesszürke...?) szemeit, mindig nagyot kell nyelnem, hogy el ne ájuljak... és itt a karja a vállamon, úristen, itt van a tetovált karja... - Nem értem, miért nem jársz Anthonyval. - tette hozzá. És bumm, a rajongásom, a plátói szerelmem reménye, a tökéletes házasság... egy nagy lufiként pukkant szét.
- ...Anthonyval? - visszhangoztam hitetlenkedve és a saját hangomat is úgy hallottam, mintha két kilométerről szólaltam volna meg.
- Ja. Kellene... - balkezével megdörzsölte a halántékát - kellene... mellé egy jó csaj, aki... aki mellett nem lesz szüksége ezekre a kis... ribancokra, akiket néha összeszed.
- Aha. - ennyit tudtam kinyögni összesen és most még Kimi Räikkönen tökéletes, tetovált alkarját is mázsás súlynak éreztem hirtelen. - Aha - mondtam megint - Értem. - megköszörültem a torkomat és úgy éreztem magam, mint oviban, mikor Johnny, aki akkoriban életem szerelme volt (csak Johnny ezt valamiért nem látta) annak a nyamvadt kis Katie-nek adott papírszivecskét az ovis farsangon, nem nekem. Na, valahogy hasonlóan éreztem magamat (azzal a különbséggel, hogy Johnnynak nem voltak tetoválásai, nem volt nagy az alkoholtartalom a vérében és ilyen jó illata sem volt soha) Kimi közben motyogott valami közös sztorit, de nem tudtam figyelni arra, amit mond. Csak néztem a szőke haját és nehéz szívvel gondoltam azokra a szerencsés nőkre, akiket észrevesz és nem úgy néz rájuk, mint rám: a legérzelmesebb pillanatában is maximum úgy tudna rám tekinteni, mint az unokahúgára.
- Na... szar még a kedved a futam... a futam miatt? - nézett rám fátyolos tekintettel. Bambán néztem rá.
- A... futam miatt...? - hebegtem zavartan, majd lassan megráztam a fejemet, mikor az agyam feldolgozta a kérdést. - Nem. Megveregette a vállamat, aztán visszahúzta a kezét.
- Helyes - dőlt hátra és már nem szólalt meg, míg oda nem értünk a hotelhez, ahová a taxisofőr vitt minket.
- Uram, visszaadom, ez majdnem háromszor annyi és... - próbálta meg becsületesen visszaadni a többletet a sofőr, de Kimi figyelemre sem méltatta, csak bukdácsolva kinyitotta az ajtót, megvárta míg én is kikászálódok, majd bevágta.
Már ekkor észrevettem, hogy valamennyivel még mindig józanabb vagyok, mint ő. Átvetettem egyik karját a vállamon (megint) és úgy mentünk be, nehogy elzuhanjon a lépcsőbe. Így is alig tudtam felnavigálni magunkat. A portán kábán és összevissza beszélve rendeztem egy szobát és hogy hogy mentünk be, arra már igazán nem emlékszem...


Azt tudom, hogy a nap déli sugarai simogatták az arcomat, mikor felébredtem. A napfény hihetetlenül bántotta másnapos retinámat, olyan szorosan hunytam le a szememet, ahogy csak tudtam. Majdnem teljesen visszaaludtam, mikor bevillantak képek az éjszakáról: taxisofőr, Anthony, egy részeg Kimi Räikkönen...
Hirtelen felültem. Mi a franc történt, miután valahogy bejutottunk ide...?!
Szerencsére (vagy talán pont sajnos) Kimi nem volt mellettem. Lecsusszantam az ágyról, hogy megkeressem. Első dolgom volt elesni, mert valami puhára léptem.
- Aú - morogtam a padlón. Akkor láttam meg, miben is buktam el: Kimi teljesen nyugodtan aludt az ágy mellett a kemény padlón párna vagy takaró vagy akármi nélkül. Dörmögve fordult a másik oldalára. Egyenesen a karomra. - Hé, Kimi. Ne. Kimi - próbáltam kihúzni alóla, de Iceman alatt meg sem mozdult a végtagom. Jaj, na nemár. - Hallod... - mondtam most már rendes hangerővel, eddig ugyanis suttogtam. - Ó, Kimi, légyszi. - ráztam meg bénán a bal kezemmel, de egyáltalán nem reagált. A francba... már le is zsibbadt a jobb kezem. (tegyük félre, hogy a karom sohasem szorult még szexibb helyre, mint Kimi Räikkönen felsőteste alá) Addig nyújtózkodtam, míg el nem értem a ledobott táskámat és kivarázsoltam belőle a telefonomat. Legalább azt nyomogassam, míg fel nem ébred... négy üzenet várt Waltytól. Tárcsáztam.
- Lenne egy kérdésem - szólt bele komolyan, miután már az első csörgésre felvette a telefont - Hol a jó büdös francban vagy, kicsi drágám?! - hát... nem tűnik boldognak - Mindegy, újabb kérdés: hol van Kimi?
- Öhm... mellettem... - annyira meglepődtem, hogy hirtelen nem jutott eszembe, hogy esetleg hazudnom kellene vagy ilyesmi.
- Egy franciaágyban? - na most már határozottan nem boldog. Úgy kérdezte, mintha az apám lenne, én meg az elszökött tizenhét éves lánya.
- Ha pontosabbak akarunk lenni, akkor mellette - húztam el a számat, mire mérgesen felsóhajtott.
- Deron, Kimi Räikkönen jó pilóta, vicces srác meg minden, nem tagadom, de mindig is voltak... dolgai nőkkel... remélem nem hiszed, hogy ez egy tündérmese kezdete vagy akármi, mert alapvetően biztos voltam benne, hogy Kimi fiatalnak és kis bolondnak tart, bár ezek szerint mégse és...
- Walty! - kiáltottam fel, mire mellettem Iceman mocorogni kezdett. Próbáltam kihúzni a karomat, de még mindig nem mozdult. - Basszus. Mielőtt elmondod, mennyire nem vagyok hozzá jó nő, hadd meséljem el, hogy részegen fogalmunk sem volt, mi a neve a hotelnek, ezért elmentünk a legközelebbibe... aludni! Most meg elestem, ő ráfeküdt a kezemre, ezért fekszek mellette - oké, ez elmondva valahogy sokkal hihetetlenebbnek hangzik, mint amilyen valójában.
- Biztos...? - lelki szemeim előtt láttam, ahogy megigazítja már korán reggel tökéletesen álló öltönyét és gyanakodva néz maga elé.
- Eléggé biztos - fújtattam lemondóan.
- Nos... öhm... akkor jó - motyogta restelkedve. - Kaasia is keresett. Eizát én sem értem el. - Nahát, vajon miért?
- Mihelyst Kimi leszáll rólam... mármint a karomról - tettem hozzá gyorsan - megyek is. Oké? - Walty beleegyezően mormolt valamit, mikor végre kinyomtam. Sóhajtottam és a plafont néztem sokáig, majd elhatároztam, hogy megint megpróbálom kiszabadítani magamat és oldalra fordultam.
Ijedtemben arrébb ugrottam volna, hogyha ugyebár nem lett volna egy Kimi Räikkönen a karomon: Kimi gyönyörű szemeivel telibe engem nézett ugyanis.
- Kimi... légyszi, szállj le a kezemről. - suttogtam esdekelve. Lustán könyökölt fel, majd kinyomta a felsőtestét, mire magamhoz rántottam elveszettnek hitt végtagomat. A vér rögtön elkezdett áramlani bele, ami iszonyatosan csiklandós és kellemetlen érzés volt. Felszisszentem és óvatosan nyomogattam az ujjaimat.
- Bocs. - szólalt meg Kimi. - Jól vagy?
- Ja, persze, csak kicsit elzsibbadt, én meg... - vontam vállat, de közbeszólt.
- Úgy értem: nem vagy másnapos? - türelmesen nézett rám és újra ovisnak éreztem magam.
- Á. Öhm... nem igazán. És te? - úgy éreztem, az a helyes, ha én is érdeklődök.
- Én soha. - ült fel lassan - Bár ez a padló kibaszott kemény.
- Miért aludtál a padlón? - kérdeztem.
- Jobban tetszett volna, ha melletted alszok? - kérdezte. Nem viccelt, inkább csak őszintén érdeklődő fejet vágott, de azért látszott, hogy elnyom egy mosolyt.
- Nem azért mondtam, csak... - hebegtem.
- Mert nekem tuti jobban tetszett volna - vigyorodott el - te már rögtön lefeküdtél és el is aludtál. Próbáltam elmenni az ágyig, de elhasaltam és nem bírtam felkelni... ezért aludtam a padlón. - Aha. Ilyen közel lenni ahhoz, hogy Kimivel aludjak...!
        Jobbnak láttam minél hamarabb összeszedni a cuccomat és lelépni - mikor elhagytam a hotelt, Kimi még épphogy elkezdett reggelizni. Én viszont szinte repültem Waltyhoz, mert éreztem, hogy nem lesz boldog a tegnapi napom miatt...
...arra azonban nem számítottam, hogy Kaasia lesz, aki először morcos arccal elém áll majd:
- Olvasd! - dobott az ölembe valami napilapot. Meglepetten pillantottam fel:
- Öhm, majd mindjárt, csak lepakolok meg ilyenek és...
- Olvasd már. - dobogott a lábával türelmetlenül.
- Hát, oké - adtam meg magam, letettem a táskámat a földre és felkaptam a szennylapot. Nagy levegővel belekezdtem volna, de elakadt a szavam. - Ez én vagyok - döbbentem meg a címlapot meglátva.
- Bámulatos megfigyelés. Melletted ki van?
- Ez Kimi...! - Az a kép, ahogy felcibálom magammal a lépcsőkön, de... teljesen félreérthető. Átkarolja a vállamat és megyünk felfelé...
- Te és Kimi, ahogy egy eldugott hotelbe mentek kivenni egy szobát az éjszaka kellős közepén. Nincs ötletem, mit fognak gondolni az emberek. Ja, de várj: mégis. Nézd, Deron, persze, ki lehet magyarázni, de az ilyen dolgok egyáltalán nem tesznek jót a megítélésednek.
- De hát nem érdekel, ki hogy ítél meg - vontam vállat.
- Ja, de a szponzorokat érdekli és a csapatot is, úgyhogy légyszives. - vágta csípőre a kezét.
- Oké, értem... ha legközelebb részeg leszek, eltakarom az arcom. - ígértem.
- Nos, nem pont ilyen választ vártam, de jobb, mint a semmi. - forgatta a szemeit, visszamarta az újságot a kezemből és idézett belőle:
- "a finn világbajnok Peter Stenson autóversenyző lányával töltötte az éjszakát a Hedvin's Hotelben, ahová éjjel két óra körül érkeztek összeölelkezve..." - Kaasia felpillantott.
- Oké, értem, ne nézz már ennyire vádlón! - pislogtam döbbenten, mert a sajtósom kis híján megölt a tekintetével.
- Eizát kereste Walter. Nem tudott hol van? - kérdezte engedékenyebb hangnemben.
- De. Kimi haverjával ment el legutóbb. - válaszoltam meg. Kaasia a fogát csikorgatta:
- Räikkönen meg a bandája kicsit túlkapják a csajozást. - sistergett.
- Hallom jó volt az éjszakád, bébi! - ért mellénk Andy nevetve - Nem csodálom, az a pasi egy isten, pedig fehér! - rázta meg a fejét hitetlenkedve.
- Azért ne túlozzunk - vetette közbe Kaasia és láttam rajta, hogy nem fogja a szívébe zárni a finn bajnokot.
- Ja én meg végig a helyeske seggrészeg mérnököd mellett voltam. - mondta hevesen - Sohasem voltam még ilyen kedves egy részeg emberrel se, úgyhogy remélem innentől kezdve befogod a csőröd, ha akármilyen szívességről van szó - mutatott rám.
- Nyugi - mosolyodtam el halványan, majd bementem, hogy bepakoljak és tudjunk indulni pár óra múlva Bahreinbe... ahol szerencsére nem lehet alkoholt inni...

Közlemény

Sziasztok! Igen, borzasztóan hanyagoltam a Deron-sztorit és amúgy sem szoktam éppen gyakran írni, de nézzétek el nekem, nálunk mindig nagy buli a karácsony :D De még ebben az évben felteszem az új részt és igyekszem beérni magamat minél hamarabb :) Mégegyszer bocsi és igyekszek mindenre válaszolni :)
Utólag is boldog karácsonyt mindenkinek, a boldog új évet kívánással meg még várunk ;)

Deron - 12. rész

Sziasztok! Megint kis késés, már megszokható sajnos :/ :))
Kommentelni, szeretni/utálni, olvasni nem lehet, hanem kell ;) (közkívánatra új kép Anthonyról és még rengeteg várható)


- Nem készülök. Így megyek, ahogy vagyok. - töröltem meg még egyszer könny csíkozta arcomat. Anthony félmeztelenül kuncogott.
- Ne érts félre, így se vagy rossz, de tényleg fehérneműben és egy szál férfipólóban akarsz elmenni inni...? - fogta meg a vállamat szelíden (itt finoman vetettem pár röpke pillantást tökéletes hasizmaira) - Felhívom Kaasiat, hogy hozza el a kulcsodat, fél óra múlva mehetünk is, rendben? - ölelt magához újra, én meg még szipogtam párat a vállán, csak, hogy kiteljesítsem a hisztis picsa képet.
Elővett egy másik felsőt és villámgyorsan magára kapta, közben tárcsázott a mobiljával.
- Kaasia...? Igen, velem... persze, tökéletesen. - hazudta valószínűleg - ...pontosan, igen, hiányolta. Elhoznád...? ...oké, oké, az szuper, itt leszünk nálam. Hatvanhat... remek, hello. - bontott vonalat. - Mindjárt jön - fordult felém. Bólintottam és beletörődően vágtam magam hanyatt Anthony ágyán.
- Már otthonosan érzed magad az ágyamban, gondolom. - próbált némi viccelődéssel jobb kedvre deríteni a mérnököm. Vérszegényen elmosolyodtam, mire felnevetett, majd az ölembe dobott egy nagy tábla Milkát.
- Nincs itt a karót nyelt személyi edződ - magyarázta - Most eheted. - Hálásan néztem fel rá, miközben szétcincáltam a karamellás Milka csomagolását és mohón rákaptam egy sor csokira.
    Anthony pár perc alatt kissé összerámolta a cuccait, hogy reggel, mikor utazunk tovább, már kevesebb dolga legyen. Közben néha mosolyogva vette tudomásul, hogy elcsitultam, mihelyst a kezembe adta a csokit.
Kopogás törte meg a jóleső csendet. Kaasia határozatlanul dugta be a fejét.
- Sziasztok - suttogta.
- Miért suttogsz? - kérdeztem tele szájjal. Megvonta a vállát.
- Nem tudtam, milyen hangulatod lesz - mondta most már rendes hangerővel. - Gondoltam, ronthat rajta, ha üvöltözök. Sajnálom. - tette hozzá szánakozva. Bólintottam.
- Látod, Kaasia, ez az ami ront a hangulatomon. Ne sajnálj. Soha. Kérlek.
- Jó, jó, értem - tette fel a kezeit megadóan, majd a jobbjában tartott kulcsot meglengette: - Na de itt a kulcsod, ezért futottam és hagytam a boxutcában egy igazán ígéretes svéd Ferraris szerelőt, úgyhogy... - viccelődött. Kaasia különleges szépségnek számított természetes vörös hajával és hófehér bőrével, ehhez jött igazán rámenős, amolyan 'tipikus sajtós' mentalitása, ezért szinte vakarta lefelé magáról az udvarlókat. Ezt valamilyen szinten ki is használta, már jónéhány boxutcai dolgozó utána csorgatta a nyálát.
- Fogadd őszinte részvételemet - forgattam a szemeimet, mikor lekászálódtam az ágyról és követtem. - Még van tizenhét futamnyi időd arra, hogy ezt pótold - morogtam. Kaasia elmosolyodott.
- Ahogy neked is, hogy jó eredményeket szerezz, nem? - kérdezte szelíden. Francba. Nem tudok mit kezdeni azzal, ha valakinek igaza van valamivel kapcsolatban. Inkább csak pár másodperces bambulás után elmartam a kezéből a kulcsot és magam nyitottam ki az ajtót.
- Jössz velünk? Elmegyünk inni. - mondtam, miközben megcéloztam a fürdőszobát egy tusfürdővel és egy samponnal felszerelkezve. Még hallottam helyeslő moraját, mikor behúztam az ajtót magam mögött.

            Már némiképp emberszerűbb kinézettel, rövid farmersortban és atlétában álldogáltam a nappaliban, mikor Andy és Eiza is megérkeztek. Utóbbi megölelgetett, aztán megkérdezte, mihez kezdők legyünk ezután. Az ivászat ötletére Andy persze rögtön fellelkesült és alig várta, hogy készen legyünk és mehessünk. Két apró koppanás zavart meg minket: Anthony volt az, már egy sötétszürkére cserélt pólóban és farmerben.
- Mehetünk, hölgyeim? - kérdezte széles mosollyal.
- Igen, de tedd el ezt a vigyorgást. Nem jókedvű szórakozásra megyünk, hanem mérges alkoholizálásra, emlékszel? - húztam fel az orromat, mire engedelmesen morcos fejet vágott, de annyira, hogy elnevettem magamat.
- Na, most mi van? Te nem tartod be a saját szabályaidat - nevetett ő is, majd átkarolt a bal kezével. Kaasia rögtön saját vállára tette Anthony jobbját és csücsörített.
- Most olyan, mintha a ribancaid lennénk - villantott 100 wattos vigyort, mire mindannyian elkezdtünk röhögni és az imázst erősítve Andy és Eiza is Anthony egy-egy oldalára álltak.
- Ne már, lassan tényleg stricinek érzem magam, ne csináljátok - nevetett Anthony.
- Te vagy az alfahím a házban. - vontam vállat. - Mehetünk. - Még ráadtunk a mérnökömre egy "na mi van, közemberek?" stílusú nagyzolós napszemüveget és tényleg indultunk. Elég sokan megnézték a társaságunkat az emberek és látszott rajtuk, hogy legtöbben azt találgatják, ki is az a hatalmas napszemüveg mögé bújt férfi, akire négy huszonéves lány tapadt.
        Anthony körülbelül egy órahosszáig bírta a lányos csacsogást (főént Eiza és Kaasia részéről) és a depresszióba hajló agresszív vodka-pusztatítást (az én és Andy részéről) akkor aztán elővette a telefonját és erősítést kért valami haverjától, hogy jöjjenek ide, mert négy lánnyal még ő sem bír el. Való igaz, hogy akkor már csak a motorom hirtelen leállása és az efelől érzett haragom lebegett a szemem előtt és egymás után emelgettem a feles poharakat. A helyen, ahová kerültünk, nem sok ember fordult meg, akik véletlenül mégis betévedtek, szintén érdeklődve néztek ránk.
...főleg, mikor már a porosodó karaoke-rendszert vetettük elő a tulajdonossal és hamisan énekeltem Andyvel. Alig érzékeltem, mikor a következő AC/DC számot már Andy álmosodó hangja nélkül énekeltem, egyedül. Arra viszont már felkaptam a fejemet, hogy monoton, rekedtes hang morogta az ismert sorokat az amúgy is torzító mikrofonba, váltva Andy gettókirálynő hangját. Érdeklődve fordultam az új hang tulajdonosa felé.
- Hello, Főnökasszony. - biccentett a kissé illuminált Kimi Räikkönen, aki ötletem sincs, hogy került oda.
- Jaj, szia - emeltem fel a kezemet, hogy pacsizzunk, de a véremben lévő alkohol egyáltalán nem tudott koordinálni, ezért megszédültem és majdnem orra vágódtam, de a finn istenség észlelte a veszélyt és elkapta a derekamat. És ha már elkapta, nem is eresztette, elém tartotta saját mikrofonját (az enyémet én elejtettem az előbbi akrobatamutatvány eredményeképpen) és már együtt énekeltünk hamisan. Mihelyst vége lett a számnak, elkezdtem nevetni, mert be kell vallanom, egyáltalán nincs hangom, de Kimihez képest így is Beyoncé vagyok, a duettünk pedig akármennyi macskát öngyilkos gondolatok felé tudott volna sodorni. Ő is nevetett, amit nem kicsit furcsálltam. Meghúzta a kezében tartott sört.
- Nem tudom... nem tudom... nem tudom, hányadik lettél... - nyögtem ki sokadik próbálkozásra bocsánatkérően, szédelegve.
- Második. - mondta olyan keserűséggel átitatott közönnyel, hogy rögtön megfájdult a szívem. Persze, én meghaltam volna azért a második helyért...!
- Gratulálok. - mondtam mély sóhajjal.
- Sajnálom... a... - lehunyta a szemét, tántorgott egy kicsit, míg meg nem találta a megfelelő pozíciót, aztán újrakezdte: - Sajnálom a... motorodat. Ügyes... voltál.
- Kösz. Kösz, Kimi. - próbáltam mosolyogni, de egy csalódott kis biccentés telt tőlem csak.
- Látom, nem vagy még rendben. - állt meg végül a lábán többé-kevésbé jól. - Igyál vagy valami - javasolta.
- Biztos... minden jó lesz akkor - jegyeztem meg rosszmájúan.
- Nem ezt mondtam... de... de tény, hogy segít túllendülni ezen. Hozzá kell szoknod sajnos, hogy nem mindig jön össze minden. - mondta komolyan. Már csuklottak össze a lábaim szinte, mikor válaszoltam:
- Nem erről van szó, nem először verse... versenyeztem, csak annyira akartam, hogy ez sikerüljön és... - bamm, a vodka szinte szó szerint térdre kényszerített. Egész egyszerűen elbotlottam és négykézláb estem. Kimi megsajnált, lehajolt és magához vont, segített elmászni egy bőrkanapéig, amire finoman ledobott.
- Felőlem dumáljunk, de hidd el, hogy... hogy... - fáradtan törölte meg az arcát - ...jobb neked ülve.
- Igaz... teljesen igaz.- értettem egyet. - Ki nyert? - kérdeztem tőle.
- Sebastian. Mondd, hogy meglepődtél - vigyorodott el és újabb korty sört ivott.
- Megint megnyeri a bajnokságot? - kérdeztem tűnődve és Kimi sörösüvegét kopogtattam a körmömmel szórakozottan.
- Ha.... ha rajtam múlik, nem. Bírom a srácot, de én akarok nyerni. - mondta szelíden, de eltökélten.
- Neked szurkolok majd - mondta a részeg-Deron, mire valahonnan az agyam mélyéről felsikított a józan-énem. Kimi vigyora szélesedett és tekintetével figyelemmel kísérte az üveget birizgáló ujjaimat.
- Vicces lány vagy. - pillantott fel végül. Zavarba ejtőek a halvány-olajzöldes, szürkés szemei. Annyira, hogy elakadt a szavam és nem is tudtam válaszolni.
- Kösz. - motyogtam jó néhány másodperces értelmetlen bambulás után.- És ki lett a... harmadik? - szólt a következő kérdésem. Mérgesen fújtatva húzódott hátrébb.
- Nem tudsz elszakadni ettől a futam-dologtól, ugye? - vonta fel a szemöldökét derűsen - Amúgy a Mattheo gyerek. Ott ünnepeltette magát, mint valami rossz buzi. - morogta foghegyről.
- Nem lepődtem meg - nevettem eléggé döcögősen az alkohol miatt. Elmondtam neki akadozó nyelvvel, hogy is szólogat be nekem a kis bájgúnár, amikor éppen nem tizenkét éves tinilányok mellett fotóztatja magát. Kimi nem igazán reagált, csak nevetett, aztán legyintett és elmesélte, merre jártak addig az este folyamán.
- Héééé! - pattant le mellénk hirtelen a jócskán elázott mérnököm. - Fuh. Helóka. - fogta a fejét és kábán nézett körül.
- Úgy látom a főstricink beivott. - jegyeztem meg.
- Én nem... én csak... fuh, én csak... - hadart össze-vissza, de értelmet nem nyert a mondandója.
- Remek, Anthony, mi mind ugyanezt gondoljuk - válaszoltam. Kimi az asztalra tette immár üres sörösüvegét és megveregette a haverja vállát.
- Keveset ittál, úgy látom. - közölte az észrevételét, de meg kellett hagyni, én is szédültem azért rendesen. - Hol vannak a többiek? - kérdezte, de Anthony nem olyan állapotban volt, hogy pillanatok alatt válaszolni tudott volna. - Oké, megkeresem őket. - állt fel. - Deron, te jössz? - kérdezte barátságosan.
- Igen, csak Anthony... - mutattam félig öntudatlanul az ölemben fekvő mérnökömre. Kimi kuncogva felsóhajtott és egyik karját a vállán átvetve felemelte rólam szegénykét, majd továbbra is magával cipelte és ahhoz képest, hogy azért a mérnököm eléggé tömör izom, Kimi nem nagyon mutatta, hogy különösebben megerőltetné magát.
Andy éppen egy magas srácnak magyarázott valamit, széles gesztikulálással, Eiza pedig Kimi egyik haverjával röhögött jócskán becsípve. Kaasia a bárpultnál ült és élvezte annak a három srácnak a figyelmét, akik körbevették és ellátták italokkal. Úgy döntöttem, még egy utolsó vodka belefér...
    
        A fejemet mintha focilabdának használta volna legalább három válogatott. Kissé feljebb emelkedtem: a zene hangos volt, páran lézengtek körülöttem.
- Nahát, Csipkerózsika. - szólalt meg mellettem Kimi egyik haverja. - Minden oké? - Nagy nehezen bólintottam. - Jó, mert Anthony már kicsit kiütötte magát korábban. - nevetgélt - De Hegi hazavitte - csacsogott tovább. - Meg elment a szőke barátnőd is Zackkel. Hajaj. Ja és...
- Kussolnál, kérlek? - nyögtem fel és még feljebb tornáztam magam, így már teljesen ülő helyzetbe kerültem. - Épp szét fog robbanni a fejem - tettem még hozzá. Megértően bólintott. - Fuhh, atyaég. - mordultam fel.
- Naaaa, magadnál vagy! - rikkantott Kimi, aki újfent a semmiből tűnt elő. Jócskán több alkoholtartalommal, mint a sok perces (órás...?) kiesés előtt.
- Jaaa... fáj a fejem. - álltam fel támolyogva.
- Hívjak neked taxit? - serénykedett Kimi haverja rögtön. Tétován bólintottam.
- A hotelbe mész? - kérdezte Iceman. Nagy nehezen újra bólintottam.
- Oké - ragadta meg a karomat - Én is. Menjünk együtt! - na rendben, ennyire azért nem vidám, ezt már tényleg a vodka mondta a szájából. De azért... újra bólintottam.

Deron - 11. rész

 Sziasztok! Megint megkésve, de a heti egy részt még tartva hozom a következő részt :) Viszont jó hír: a következő nem fog késni ennyit :))) Kommenteket várok (és havat ^^) Puszi <3


Az időmérőn már nyoma sem volt annak a bizonytalanságnak, amit tegnap éreztem. Az első etapból könnyedén, ötödik helyen szárnyaltam a másodikba, onnan pedig egy biztató hetedik hellyel landoltam a Q3-ban.
- Szuper. Ezzel most még negyedik vagy, de a két RedBull még csak most fejezték be a felvezetőjét - közölte Anthony az első mért köröm után - Még egy perced van, csak egy körre lesz elég - figyelmeztetett. Elégedettem mormogtam, még inkább ráléptem a gázra és ott mentem rá a rázókövekre, ahol csak lehetett. A nyakam már prímán megszokta a terhelést, de most azért párszor megint jelezte, hogy ez még neki is sok. - Első szektor csak hat ezredre az első helytől! - kiáltott fel Anthony izgatottan, de mindketten tisztában voltunk vele, hogy az első szektorban voltunk a legjobbak eddig a hétvégén, ez nem mérvadó. Imádkoztam magamban, hogy ne pont most hibázzak, de nem volt okom aggodalomra: mikor befejeztem a kört, Anthony szinte felsikított.
- Hé, hé, hé, nyugi - nevettem, aztán megvizsgáltam az időt a kormányon. - Wow. Második...? Tényleg második idő? - szinte pánikoltam.
- Ó, harmadik vagy, Seb első. De úristen, úúúúristen, Deron, jó ég! - lelkesedett. Szinte éreztem, ahogy az adrenalin, a gyorsaság iránt érzett elkötelezettségem a fejem búbjától a lábujjaimig eláraszt. Boldogan felnevettem, miközben leparkoltam. Seb kérdés nélkül jött oda hozzám, még bukósisakban és eltúlzottan gáláns mozdulattal pukedlizett, majd kisegített az autóból, a tömeg nagy nevetése közepette. Vidáman öleltem meg, mire egy hirtelen mozdulattal a hátára kapott.
- Na, azért nem futamgyőzelem - nevetgéltem.
- Te vagy az első nő, aki kvalifikáción dobogós helyezést ért el, felfogtad? - ellenkezett rögtön. Anthony a kordon mögött örömködött. Leugrottan Sebről és odafutottam hozzá.
- Iszonyatosan büszke vagyok! - ölelt magához. - Na fuss, mondd el, mire számíthatnak holnap - lökött meg kissé - Üzenem, hogy szétrúgjuk a seggüket! - kiabált, mire röhögve legyintettem és Seb után iramodtam. Még csak nem is tudtam, ki a második...
persze kitalálhattam volna... Kimi egyszerűen mindenhol ott volt.
- Ügyes. - kacsintottam rá és az ujjaimmal csettintettem, majd rámutattam. Halványan elmosolyodott.
- Látom, nagy a jókedv. - válaszolta. Seb újra megveregette a vállamat. Szinte jobban örült az én harmadik helyemnek, mint saját rajtelsőségének.
- Megkönnyebbültem - vontam meg a vállamat feleletképpen, egy magas férfi közben a fejembe nyomta a kötelező szponzorsapkát és beterelt minket a médiaszobába.


Mire visszatértem a csapathoz, már mindenki fülig érő vigyorral állt, rám várva. Romain is kedélyesen ölelt meg futólag, Kaasia is büszke mosollyal nézett, az ott állomásozó Andy pedig hevesen gesztikulálva fejtette ki, hogy "a többi fehér köcsög a nyomodba sem érhet, kisanyám". Anthony leghátul állt. Szó nélkül a karjaiba ugrottam, nevetve kapott el, egy másodpercre félő volt, hogy el is ejt, annyira hirtelen érte a támadás.
- Remek, remek, remek voltál - pörgetett meg a levegőben.
- Holnap is menjen ilyen jól és semmi baj nem lesz ezzel az évvel. - szálltam le róla végül. A szemeit forgatta.
- Ahelyett, hogy örülnél a mostani eredménynek, máris a későbbieken aggódsz... az autó remekül szuperál, jobban, mint gondoltuk, most csak erre gondolj! - utasított rendre csillogó szemekkel. - Jó, most gyere, a kedvenc pilótanőmet meghívom egy vodkára. - karolt át tetovált karjával vigyorogva.
- Akarod mondani narancslére? - vágta csípőre a kezeit Eiza felvont szemöldökkel - Nem ihat alkoholt a futam előtti napon. - Anthony mélyet sóhajtott.
- Egy karótnyelt picsa vagy, Eiza. - mondta komolyan, de tudtuk, hogy viccel.
- Te meg egy seggfej, Struvio. - nevezte direkt a vezetéknevén.
- Hű. Csak én érzékelem ezt a szexuális feszültséget? - néztem rájuk nevetve. Anthony arrébb tessékelt.
- Esélytelen - dünnyögte közben - Eiza szép meg minden, de messze túl komoly. - legyintett lemondóan.
- Ez esetben tudom ajánlani Andyt. - vigyorodtam el. Anthony felnevetett.
- Na, ő meg már a másik véglet! Pillanatok alatt összeveszne velem úgy, hogy molotov-koktélokat dobálna a házamba, kocsimba és a képembe is sajnos... - ült le egy asztalhoz. Követtem a példáját, miközben vizualizáltam a molotov-koktélt hajigáló barátnőmet. Kuncogni kezdtem... teljesen el tudtam képzelni.
- Jó ég, Ant - hajtottam oldalra a fejemet - Hány csajjal voltál már? - kérdeztem. Mert sokkal, ez biztos. Anthony nem a tipikus nőcsábász, aki folyamatos laza flörtölgetéssel és tenyérbemászással mindenki ágyába betornázza magát... hanem a szőke rosszfiú, aki jólelkű, jó humorú és hiába tapadnak rá a nők, tipikusan az a nem-akarok-megállapodni típus.
- Nem számolom. - vont vállat és pajkosan elvigyorodott. - De eggyel több vagy kevesebb... beleférsz még a keretbe, ha ezért kérdezed. - könyökölt fel viccelődve. Kinyújtottam rá a nyelvemet és közben kibontottam az asztalunkhoz hozott narancslevet. - Holnap akkor ne felejtsd, melyik az A, melyik a B és melyik a C taktika. - figyelmeztetett.
- Jó is, hogy eszembe juttatod. Épp jelezni akartam, hogy azért három betűt nem tudok megjegyezni - mondtam gúnyosan. Felnevetett és elvette tőlem a narancslevet, hogy ő is igyon.
       Hazaérve felhívtam anyáékat, akik versengve ecsetelték, mennyire büszkék is rám. Mikor letettem, egy hangüzenet várt rám. Kíváncsian nyomtam a lejátszásra.

- Hé, Ronnie...! - Tom hangja. Rögtön kényelembe helyeztem magamat a fotelben, úgy hallgattam. - Nem volt időm megnézni, de hallottam, hogy harmadik lettél az időmérőn. Eszméletlen ügyes vagy. Csak... öhm... csak ezt akartam mondani. - kattanás. Újra lenyomtam a lejátszást.
Nem, nem vagyok és nem is voltam szerelmes Tomba. De nagyon bírom és ő egy olyan ember, aki kicsit a haverom és kicsit be is jön.
       Azzal a gondolattal mentem el aludni, hogy másnap, a futam után felhívom majd és végre beszélünk egyet...
     Másnap csak a rajt előtt pár perccel kezdtem egy kicsit parázni. Előttem Kimi készülődött: először jobb, majd bal kesztyűjét csatolta be, aztán felvette a maszkot... a bukósisakját és a HANSot. A mérnöke beszíjazta és mindent ellenőrzött. Anthony közben mellettem guggolt és utasításokat darált, amit az agyam egyik része görcsösen próbált megjegyezni, a másik pedig ugyanilyen vehemenciával próbálta ezeket kizárni és lenyugodva csak a versenyre koncentrálni. Nagyokat lélegeztem, folyamatosan bólogattam, egészen addig míg nem hangzott el a figyelmeztetés és mindenki arrébb állt, hogy elindulhasson a felvezető kör. A gumikat melegítettem és nem tévesztettem szemem elől az előttem autókázó Kimi Räikkönent sem. Ha beledöglök is behozom ezt az autót az első öt hely valamelyikén!
A piros lámpák egyenként gyulladtak ki, én pedig készenlétben álltam... mihelyst a fények kihunytak, a gázra tapostam. Kimi jól jött el, de Seb is. Velük nem voltam versenyben, de mellém férkőzött Daniel. Francba... nem, ezt nem hagyom! Anélkül, hogy agresszív lettem volna, a legkeskenyebb íven vettem a kanyart, így már tényleg egy vonalba kerültünk, de ezzel sokkal jobban tudtam kigyorsítani, tehát meg tudtam tartani a harmadik helyet. Innentől kezdve csak abban merült ki a versenyem, hogy próbáljak gyorsan menni, de azért ügyelni is a gumikra. Magamban imádkoztam, hogy ha előrébb nem is kerülök, legalább hátrébb ne csússzak. Újoncként bejönni harmadiknak több lenne, mint tökély!
- Eddig makulátlan minden. Gyere a boxba, nagyon fogynak az abroncsok. Box, box, box, most. - sürgetett Anthony. Jó, kimegyek, box, aztán vissza ötödik-hatodik helyre, remélhetőleg elkerülve a forgalmat, gyors időket jövök és hátha... hátha...
Begurultam a boxba és... a motor rögtön lefulladt. Azonnal újraindítottam, de meg sem moccant. Nem!
Az agyam felsikított és utána kaptam észhez, hogy én magam is folyamatosan káromkodok.
- Mi a franc ez?! - kiáltottam éppen és sokadjára próbáltam újra életet lehelni a motorba. Sikertelenül. Anthony hangja remegett:
- Szállj ki. Vége. Sajnálom. - Ne. Úristen, ne. Éreztem, ahogy lesápadok. Első mérgemben az autó orrkúpjára akartam csapni, de nem mertem megtenni ezt azért a legelső futamon, úgyhogy csak mihelyst betolták az autót, levettem a bukósisakomat, kitéptem a rádiót a fülemből és bevágtam a kocsiba, ami ily rútul képes volt elárulni. Anthony rögtön utánam jött és még Eric is odasétált hozzám. Összetörve támasztottam meg a fejemet a falban.
- Deron... szuper voltál... a motor hibája. De nagyon jó voltál, nincs okod szomorkodni - simogatta meg a hátamat vigasztalóan esetlenül Eric.
- Köszönöm. - mormoltam életuntan. Túl sokat nem érek ezzel. Pontokat nem annak szoktak osztani, aki "amúgy ügyes". - Eric... - kezdtem bele, mire érdeklődve megfordult. - Esküszöm, nem lesz erre példa többször, de most elmehetnék? - hunytam le a szememet és már a könnyek szúrták. Annyira elképzeltem...! Szinte már éreztem a pezsgő ízét a számban. Eric gondterhelten bólintott.
- Persze. Hogyne, Deron. Menj, Anthony elvisz szerintem - biccentett a letörten tébláboló mérnököm felé, aki most helyeslően bólogatott. - Nagyon sajnálom, tényleg. - mondta még, aztán ott hagyott minket.
     Az autóban Anthony próbált beszélgetni velem, de semmire sem válaszoltam, mert féltem, hogy akkor előbuggyannak a könnyeim és én utálok sírni. A férfiak pláne félreértik: sohasem hisztiből sírok, mindig max azért, mert bődületesen ideges vagyok.
- Köszi. - mondtam gyorsan, mikor már a folyosón tartottunk és rohantam is a lakosztályom felé és akkor... ne. - A... a... a kulcsomat a pályán hagytam - és akkor kibukkantak az első könnycseppek. Anthony vigyázva ölelt át.
- Na... na... - csitítgatott, majd nagyot sóhajtott és a saját szobáját nyitotta ki. Leültem az ágyra és már úgyis-mindegy alapon keservesen bőgni kezdtem. A tegnap annyira jól sikerült, azt hittem ma is ott fogunk felhőtlenül ünnepelni... az tűnt fel, hogy nagyon melegem van. Lepillantottam. A könnyek elhomályosították a szememet, de észrevettem, hogy basszameg, még mindig az overallban vagyok. Szinte önkívületben tapostam le magamról minél gyorsabban.
- Látni se akarom - sírtam magyarázatképpen Ant értetlenkedő arckifejezésére. Igen, hisztis buta picsa voltam egy kicsit. - Adj egy pólót - töröltem meg a csatakos arcomat. Anthony felsóhajtott és minden magyarázat nélkül lekapta a pólót, ami rajta volt és az ölembe dobta. Egy pillanatra elnémultam. Oké, szörnyen érzem magam, de Anthony felsőteste van olyan jó, hogy engesztelő hatással legyen rám.
- Nem... nem... nem pont arra gondoltam, ami rajtad van, de már mindegy. - hebegtem, aztán váratlanul újabb könnycseppek gördültek elő a szememből. A mérnököm sajnálkozva ült mellém és magához ölelt. Nínó, nííínó, még mindig nincs rajta póló és most még rajtam sincs.
- Deron. Megígérem neked, hogy a következő futam olyan jól fog sikerülni... mint... hát... nagyon. - fejezte ki magát végül nem túl fantáziadúsan. Nem túl nőiesen szipogtam. Kicsit elüthettem a fegyelmezett, gépiesen nyugtatgató Anthonytól, ahogy alulöltözötten szívtam az orromat még félig sírva mellette.
- Tudom, hogy ez ezzel jár. Tudom, hogy el kell fogadni és tudom, hogy ilyen a versenyzés. De Ant, én ezt annnnyira nagyon akartam - töröltem meg újra a szemeimet.
- Igen, tudom. - mosolyodott el szomorúan - Most tudod, mit csinálunk? - állított talpra - Elmegyünk bulizni. Á, á, á - állított meg, mert rögtön közölni akartam vele, milyen szar ötlet is ez. - Nem olyan buliba, mint a legutóbbi, mert azt utáltad. Olyan helyre megyünk, ahol ihatunk, mint a gödény... és taxival hozatjuk magunkat vissza. Ennyi jár nekünk.
A hasizmaira nézve egyet kellett értenem vele.



            

Deron - 10. rész

 Sziasztok! Későn hozom, kövezzetek meg és nem is túl hosszú rész, de a következő sokkal hosszabb, kivételesen ezt megígérhetem! :*




Sokáig úsztam. És nem kis teljesítmény, hogy nem fulladtam meg ijedtemben már abban a pillanatban, mikor rájöttem, hogy Kimi Räikkönennel vagyok egy medencében, ez biztos.
Nagy sokára kapaszkodtam meg a medence halványzöld mozaikkal kirakott szélében és felbámultam a rabszolgahajcsáromra személyi edzőmre. Eiza gyanakodva méregetett a fehér atlétatrikójában és rövidnadrágjában.
- Szokatlanul kevés ellenállást tanúsítottál az úszás ellen- viccelődött. Hátrasimítottam a hajamat és csak fáradtan bólintottam. - De ennyi elég lesz. Kijöhetsz, törölközz meg - mosolyodott el. Hallottam, hogy Kimi még mindig a vizet tapossa mögöttem. Bólogattam, gyűjtöttem némi erőt és kimásztam. Hirtelen hátrafordultam, még látni akartam Icemant, mielőtt kimentem volna az uszodából.
Gyorsan elkapta a tekintetét, de még pont láttam, hogy csekkolja, ugyanolyan jó fenekű csaj vagyok e, mint eddig.
Kimi Räikkönen engem stírölt. Jó ég, most hogyan is kellene reagálnom?
A biztonság kedvéért csak Eiza nyomában kisiettem.


Életem első szabadedzése közben görcsben állt a gyomrom.
- Milyen volt? - kérdeztem a legelső kör megtétele után Anthonyt aggodalmaskodva. Ő felnevetett.
- Remek. Tényleg... ne parázz.
- Nem parázok! - hazudtam rögtön.
- Nos, ez esetben minden oké. Jobban figyelj a második kanyarban, benne hagytál az előbb pár ezredet. - figyelmeztetett. Bólintottam és tényleg a maximumot próbáltam kihozni saját magamból és a kocsiból is.
   Tizedik lettem, de nagyon örültem (titokban) annak, hogy Romainnál jobb időt mentem. Még a kesztyűmet vettem le a kezemről, amikor Anthony már érkezett is, hogy minél hamarabb kielemezzük az adataimat.
- Mondd, te ennyire túlbuzgó vagy? - nyögtem fel fájdalmasan, miközben az overallomat legyűrtem a derekamig, ujjait összekötve. Anthony megvonta a vállát, nekitámaszkodott a falnak és várakozóan nézett rám.
- Csak próbálom jól végezni a dolgomat - magyarázta. - Nem tudom, hogy hol a hiba... a te tizedik helyed, Romain tizennegyedik helye... jobbat vártunk az előzetes tesztek alapján - mormolta és a kezében tartott máris kinyomtatott telemetriai adatokat böngészte.
- Lesz ez még jobb is - biztattam és megveregettem a vállát. - Lehet, hogy csak Ausztrália nem fekszik az autónak.
- Ja. Tavaly futamot nyertünk Kimivel itt - vonta fel a szemöldökét és a hajába túrt. Követtem pillantásommal a karját, amelyre kiterjesztett szárnyú egyiptomi sas volt tetoválva, latin szöveggel.
- Oké, de... - próbáltam kitalálni valami kibúvó szöveget, de megelőzött és elvigyorodott:
- Bocs, elfelejtettem, hogy ő az évezred pilótája, igaz. - cukkolt fülig érő szájjal.
- Anthony, kurvára csak részeg voltam! - fakadtam ki.
- Elpirultál - közölte velem halkan kuncogva.
- Nem is igaz! - fordultam el tőle dühösen. Felnevetett és játékosan borzolta össze a hajamat.
- Inkább gyere, elemezzük ki az adataidat, te kis fangörl.
            Anthony kimerítően és maximalistán dolgozott, minden egyes momentumot egyenként felírogatott és kikérdezte a véleményemet, így kezdtünk el ötletelni a beállításokat illetően. Vagy három óra múlva álltam fel, elgémberedett végtagokkal.
- Francba, Anthony, teljesen leszívtál agyilag - sóhajtottam fel, miközben nyújtózkodtam.
- A hotelben dőlj le és aludj akkor - javasolta derűs vigyorral és összerendezgette a papírjait. Eiza a megszokott rövidnadrágjában és a csapat fekete topjában igyekezett felém.
- Nehogy hallgass rá, pont elkaptam az utolsó mondatát! - mutatott előre fenyegetően Anthonyra. - Ha most alszol, felborul a bioritmusod és...
- Állj már le, nem fogok aludni, ne izgulj - vigyorodtam el.
- A személyi edződ kissé karótnyelt. - indult el kifelé Anthony egy vidám biccentéssel.
- Tudod, hogy hová kellene egy karó neked, remélem - vágott vissza Eiza, majd nevetett és visszafordult hozzám. - Na szóval. Visszamész, pihensz, lelkileg felkészülsz a holnapra. Stimm?
- A trénerem vagy, nem az asszisztensem - húztam el a számat finnyáskodva.
- Oké, én csak szóltam. Mellesleg Andy várva vár fent a lakosztályban. Imádom a csajt, iszonyatosan vicces. - mosolygott magában. Egyet kellett értenem vele és már vártam, mit talált ki a nagyszájú barátnőm.
     Konkrétan azt, hogy menjünk el részegre inni magunkat egy nappal az időmérő előtt.
Majdnem egy órámba telt, mire meggyőztem arról, hogy nekem ezt kivételesen tényleg ki kell hagynom. Andy viszont olyan vehemenciával buzdított némi bulizásra, hogy Eiza vele ment. Én pedig egyedül kockulhattam, mint valami világtalan gyíkarc. Még alig kapcsoltam be a Skype-ot, apa rögtön rám talált (talán hihetetlenül hangzik, de Peter Stenson, mint világbajnok autóversenyző, valóságos internet-függő)
- Woooow, hello, Deron! - kiáltotta vigyorogva, mihelyst létrejött a videókapcsolat. Fáradtan elmosolyodtam és bágyadtan intettem neki. - Szélesebb vigyort akarok látni a kislányom arcán! - követelőzött - Ha már Forma1-es pilótáról beszélünk, juuuhuuu!!! - rikkantott.
- Apa, most olyan vagy, mint egy öt éves. - forgattam a szemeimet nevetve.
- Te meg, mint egy hatvan éves... hol marad a lelkesedés? - könyökölt fel.
- Legyek túl ezen a hétvégén minden botrányos kiesés vagy előzés nélkül és lelkesedek majd. - dünnyögtem.
- Nyilván menni fog. Deron, drágám, sohasem paráztál egy verseny előtt sem, mi történt most? - háborodott fel hirtelen.
- Nem tudom, még nem látom át, hogy fog ez működni. - feszengtem - Ha Ausztráliát kipipálhatjuk, utána tényleg lenyugszom majd. - felnéztem apa rosszalló arcára. Szokatlanul komolyan szólalt meg:
- Így nem fog menni. - nehéz szívvel sóhajtottam, mert éreztem, hogy valahol igaza van. - Akkor nyerhetsz, ha elhiszed, hogy a tiéd. Hogy te vagy az, aki jobb, mint mindenki más... mint gokartban, a francba is! Nem elhitted, hogy te, mint vékonyka kislány, legyőzöl mindenkit? Dehogynem! - válaszolta meg a saját kérdését indulatosan - Hidd el, Deron, rengeteg embert láttam már versenyezni és te kiemelkedő vagy. Úgy menj, hogy lássák a küzdeni akarást, az elszántságot, hogy lássák, te bajnok vagy! Ne úgy, hogy túl akarsz rajta lenni, végigidegeskeded, utálod az egészet.... Deron, szívem, érted, mit akarok mondani? - fejezte be halkan.
- Én.... értem - fúlt el a hangom. - Apa... most megyek, jó? - köszöntem el gyorsan, lecsaptam a laptop tetejét és szinte kirontottam a lakosztályból.
      Anthony éppen nagyban tzatzikis csirkével tömte a fejét, amikor lepattantam mellé. Értetlenkedve, teliszájjal meredt rám, majd tetovált bal karjára pillantva ellenőrizte az időt.
- Még van ehgy óhád - közölte velem furcsán artikulálva a szájában lévő kaja miatt.
- Igen, tudom. Gyorsan edd meg, aztán menjünk és találjuk ki, hogyan lehetnénk gyorsabbak.
- De hát nem tudjuk, hogy... - ellenkezett, miután nagyot nyelt, de lepisszegtem:
- Nem érdekel. Ant, siess a kajával és csináljuk. - dühödten lökte el a tzatzikis csirke maradékát, megtörölte a száját egy szalvétával.
- Remek. Igen, ezaz. Ugráltat egy százhatvan centis picsa - játszotta meg a sértődöttet. Oldalba vágtam.
- Vagy te picsa. - replikáztam nem túl kreatívan.
- Na, akkor gyerek, te kis hiperaktív, először megkeressük Gordont. - utalt az egyik szerelőre, aki tényleg elképesztő tárgyi tudással rendelkezett.
- Szuper - lépkedtem mellette a boxutcában. - És hol is tölti most az időt Gordon?
- Egy Force Indiás büféslányt fűz. - felelte Anthony. Felvontam a szemöldökömet. Az igen. Mattheo, a Bunkó éppen a Williams előtt integetett annak a pár sikítozó kis tininek, akik a kordonnál álltak Mattheos pólóban.
- Kösz, kösz, kösz lányok - próbált ellenállhatatlanul vigyorogni és olyan fejet vágni, ami előnyös neki (attól függetlenül, hogy pont fej nélkül nézne ki jól) - Aláírjam a karodat? - kérdezte az egyiktől, majd felsóhajtott: - Nos, legyen... hé, cicalány, milyen a levegő a mezőny közepe felé? - kiáltott utánam. Megdermedtem. Ezt tényleg nekem mondta? A kis tinirajongók kényszeredetten nevettek, hogy mutassák, mennyire mellette állnak. Lassan fordultam vissza, Anthony közben nyugtatólag tette a vállamra a kezét. Elhatároztam, hogy ahelyett, hogy rituálisan megölném és felajánlanám valami ősi istenségnek, csak tovább megyek. - Csak mert elől elég jó. - tette hozzá.
- Örülök. - léptem vissza mellé - Élvezd ki akkor és jó sok levegőt szívj be, mert nem sokszor lesz ebben részed. Vigyorogva nézett rám.
- Már bánod, hogy a Lotushoz írtál alá, mi?
- Nem. És most menj vissza pedofílkodni - biccentettem a szurkolóira, akiknek 12-13 év volt az átlagéletkora. Úgy látszik, mély tüskéket hagyott benne, hogy miattam paterolták ki az ülésre esélyesek közül. És amúgy sem értem, miért von le messzemenő következtetéseket egy szabadedzésből, amin (hűűűha) második lett. Még próbált osztani valamivel, de addigra visszatrappoltam Anthony mellé, aki védelmezőn szorított magához.
- Ne is törődj vele, csak... - kezdte, miközben a hátamat simogatta, de inkább nem akartam foglalkozni az üggyel.
- Keressük meg Gordont! A második edzésen jobb időt akarok menni, mint a Williamsek! - mennydörögtem és bár apa is jó adag elszántságot adott, Mattheo miatt még inkább bennem volt a motiváció.
               Úgy hajtottam, mintha már időmérőn lennénk. Apa szavai a fülemben csengtek, ahogy Mattheo próbálkozásai is, amivel ki akart hozni a sodromból.
- Jól van, csak Seb és Fernando mentek jobb időt. Ez igen, kislány. - nevetett a rádióba Anthony, mikor lejárt az idő. Beharaptam a számat, nehogy túlságosan is elkezdjek örülni.
- Az... jó. - mondtam végül.
- Ez Kimis volt - kuncogott Ant. Tényleg, Kimi... oldalra nézve láttam, ahogy pont beáll a boxba. Önkéntelenül felsóhajtottam, majd követtem.

Kaasia már bent várt egy üveg ásványvízzel és egy rakat teendővel:
- ...most pedig futás-futás, a GOtnews téged vár, szerintem már végeztek Räikkönennel - mutatott ki, ahol tényleg éppen Kimi nyilatkozott unatkozva egy magas, fekete hajú lánynak. Kaasia követett egy diktafonnal, amikor kimentem és diszkréten másfél méterre megálltam tőlük.
- ...holnap és a futamon látjuk majd - fejezte be éppen olyan életkedvvel, mintha most olvastattak volna el vele egy orosz drámát.
- Á, látom már Miss Pilewicz is megérkezett, egy pillanat. - intett felém a csaj. Kimi halványan elmosolyodott és oldalra fordult.
- Jót tett az úszás, úgy látom. - mormolta magához képest derűsen. Elvigyorodtam.
- Talán csak azért, mert te is jelen voltál.
- Teljesen egyetértek. - mondta mély meggyőződéssel. Akkor és ott Kimi Räikkönenben hirtelen nem a plátói szerelmet láttam, a legjobb pilótát... hanem egy versenytársat, akivel el lehet viccelődni.

Karácsonyi történet - 2. rész

 Itt is a történet második része :))) Olvassátok, aztán mondjátok el, hogy tetszett/ nem tetszett :)

Elöljáróban elmondanám, hogy a történet erősen romantikus beállítottságú, nyilvánvalóan nem túl életszerű és nagyon tündérmesés, de vegyétek figyelembe, hogy egy karácsonyi kicsitnyálas történet megalkotása volt itt a célom :))

A következő hétben a jótékonysági gálára készültem, a szövegemet tanulmányoztam és a kislánynak jártam utána: Faith Hunson egy imádnivaló, hat éves, fekete kislány volt, aki egy rendellenesség következtében nyaktól lefelé bénult állapotban volt. Eddig voltam már nála kétszer és mindkétszer rá kellett döbbennem, hogy a magatehetetlen kislány bizony sokkal többet tesz az egész társadalomért, mint néhány nagykutya az F1-ben, aki folyamatosan pörgött. Belépett Anie barátnőm, maga után húzva két ruhásállványt.

- Én és Mark kiválasztottuk a három legjobbat. A csatorna szeretné, ha abból a háromból választanál, de azért itt a többi is.

- Mutasd azt a hármat, biztos jók – mosolyogtam, miközben a fodrász extra hullámokat rakott a hajamba.

- Itt ez a sötétrózsaszín Chanel – emelte maga elé. – Ez a lila Dolce&Gabbana… és ez a fehér Zuhair Murad. – még nem ért hozzá, én már döntöttem:

- A fehéret. – azért megfordultam. Tökéletes választás volt: a csipkebetétek különlegessé és fenségessé varázsolták az estélyit.

- Kész vagy – mondta a fodrász. – Bújj bele az estélyibe, tökéletesítjük a sminked és húsz perc múlva kezdődik a buli.

                    Anie az első sorban ült és keresztbetette az ujjait, úgy szurkolt. A mikrofon elé léptem a fehér ruhában.

- Jó estét kívánok. Klein Vesternbuch vagyok és én fogom vezetni a mai jótékonysági estet…

Sok-sok fellépő és beszéd után végre túl voltam rajta. Megkönnyebbülten jöttem le a színpadról… mikor sötétvörös lé csordult a hófehér ruhámra. Elakadt a lélegzetem. Ne. A Zuhair Murad ruhám…

- Ó. Én… nagyon sajnálom. Pont fehér ruhára... – egyszerre volt érett és mégis tizenéves-kölyök-hangja. Sebastian Vettel. Atyaég. Elszédültem.

   Miatta kezdtem el az egész F1-dolgot. Pillanatok alatt benyaltam az egész történelmét, műszaki alapokat és két év múlva már ott ültem a ringen és a mikrofonba lelkesítettem a tömeget.

     Félreérthette szótlanságomat, ugyanis a pincér kezébe adta saját -immár- üres borospoharát és gondterhelten fordult hozzám.

- Most remélem, nem fogsz bokán rúgni. – feszengett. A vörösbor pillanatok alatt elterjedt a ruha jobb válláról egészen a dekoltázsáig. Sebastian követte pillantásával a cseppek útját, majd zavartan köszörülte meg a torkát, mikor rájött, hogy észrevettem a pillantását.

- Nem terveztem. – mormoltam végül. – De azt hiszem, átveszem. – vallottam be.

- Pedig így sem áll rosszul. – vont vállat. Felnevettem.

- Ha ez dicséret volt, mindenképpen köszönöm. – biccentettem.

- Bűntudatom van. Elkísérlek – ajánlotta fel. Seb Vettel elkísér engem a backstage-be! Basszus.

- Amúgy… csak a formalitás megtartásáért: Sebastian Vettel – pillantott rám, miközben elindultunk hátrafelé. Elvigyorodtam.

- Kinézed belőlem, hogy minden héten műsort vezetek az F1-ről és nem tudom a legutóbbi négy év világbajnokát? – kérdeztem.

- Nem, Klein, csak próbálom hozni a gentleman-formámat – seperte el a haját a szeméből könnyedén. Tudja a nevemet. Meglepődtem. – Mi ez az arc? – nevetett – Kinézed belőlem, hogy majdnem minden hétvégén vezetek és még csak nem is tudom, kik vezetik a legnagyobb műsorokat? – kacsintott, utalva az előbbi mondatomra. - Ugyan már. Tisztában vagy vele, hogy az egész F1-es pereputtyban te vagy a leghíresebb nő? – fordult felém vidáman – Mármint – tette hozzá – Természetesen csak Nico után. – komolyan bólogatott. Már fájt a gyomrom a nevetéstől.

- Ide megyek. – mutattam az öltözőmre. Mintha nem értett volna az utalásból: bejött utánam. – Tessék? – értetlenkedett.

- Gondoltam… majd kint megvársz. – böktem az ajtóra.

- Áááá! – értette meg hirtelen. – Csak előtte segítek kiválasztani, amit felveszel. – Komolyan ennyire közvetlen?

- Hát a sarokban vannak a… - még végig sem mondtam, már odalépett és megjátszotta a szakértőt, miközben átböngészte a kínálatot.

- Ezt. – vett ki egy sötétkék Magen Hus-ruhát.

- Tényleg? – vontam fel a szemöldökömet. Hátradobtam a világosbarna hajamat.

- Kint megvárlak – utánozta az előbbi hangvételemet jócskán eltúlozva. Kinyújtottam a nyelvemet. Még mindig remegett a kezem, miközben átbújtattam a nyakamon a bonyolult kapcsokat. Az utolsó kapcsot legalább öt percen keresztül próbáltam bekapcsolni a ruha hátán. Ne áltasd magad, Klein. Biztosan elment már. Nem fog húsz percet várni egy egyszerű mezei riporterre, aki olyan szerencsétlen, hogy nekimegy és kiüti a kezéből a bort a saját Zuhair Murad ruhájára. Kiléptem. Próbáltam nem túl idegesen körülnézni. Persze már nem volt ott.

- Mondtam, hogy jól fog állni. – hallottam meg a hangját. Megpördültem. Egy hatalmas bonszáji mögött állt és mosolygott. – A másik ruhát… ki lehet mosni vagy… ilyenek? – aggodalmaskodott. Te jó ég. Sebastian Vettel még attól is sokkal aranyosabb, mint ahogy elképzeltem.

- Kimosni…? Ja, nem, hagyd csak – értettem meg hirtelen – Úgyis kaptunk egy rakat ruhát, hogy felvegyem ma este, meg se kottyan, hogy azt az egyet… nos, dobhatjuk a kukába. – vontam vállat. Elmosolyodott.

- Klein, hogyhogy ide kerültél? – kérdezte, mintha már ezer éve ismerne. Szinte hallottam, ahogy a szívem elkezd olvadni és a padlóra csöpög.

- Ide…? Mármint…

- Mármint az egész F1-be. – bólintott. – Nem kifejezetten női dolog.

- Ez negatív diszkrimináció. – ellenkeztem. Felnevetett.

- Isten ments, hogy negatívan diszkrimináljalak. Csak azt mondom, nem megszokott, hogy a nők ilyen otthonosan mozognak a műszaki meg sporttörténelmi dolgokban, mint te.

- És miből gondolod, hogy tényleg otthonosan mozgom a témában? – vontam fel a szemöldökömet.

- Mert láttam már a műsorodat meg az interjúidat… - mosolygott továbbra is. Atyaisten. Ennek a srácnak be kellene tiltani a mosolygást, ez valami törvénytelenül édes. – És rá kellett döbbennem, hogy eléggé ott vagy a topon… F1-es témában – tette hozzá kissé zavartan.

- Köszönöm. – reagáltam kicsit megkésve a dicséretére. Sebastian Vettel az imént dicsért meg.

- Szerencsés fickó lehet a barátod, Anthony. – bökött meg a könyökével. – Úgy értem, nem sok nő nézi végig hiszti nélkül a versenyeket a palijával. – fejtette ki, miközben már visszaértünk a színpad elé, ahol éppen Adele énekelt.

- Anthony nem nézett sportokat – feleltem nevetve – sőt, ami azt illeti, nem is nagyon fogunk már együtt csinálni semmit… - tettem hozzá, mire megdöbbent:

- Ne haragudj, nem akartam…

- Tudom. – nyugtattam meg – Semmi gond. Komolyan.

- Sebastian… végre megvagy. – állt meg mellette Christian Horner, akivel már legalább egy tucat interjúm volt – Hello, Klein. – pillantott rám. – Majd váltanék veled pár szót. De Sebastian, öt perc múlva te jössz. Jönnöd kell. – biccentett és megragadta Seb karját, aki pár lépés után még hátranézett és kacsintott.

Attól kezdve úgy éreztem magam, mint egy idióta. Akármit csináltam (bevásárlás, telefonálás anyával, munka, zenahallgatás) csak Sebastian Vettel folyamatos mosolya és aggodalmaskodása a borospohár miatt – jutott eszembe. Sőt, sminkelés közben is.

   Éppen a szempillaspirálommal próbáltam kifesteni a szememet, mikor megszólalt mögöttem valaki:

- Klein, rég láttam. – ijedtemben a szemembe nyomtam a spirál fejét (a szaruhártyám válaszként mellesleg legalább egy órahosszáig könnyezett még)

Az öreg néni ült a kedvenc aranyszínű Tobey Mathery által tervezett kanapémon.

- Ó, igen. Az a Sebastianos-dolog… nos, köszönöm. Gondolom az ön műve. Mármint, hogy kedves volt hozzám Sebastian meg ilyesmik… jól esett, tényleg.

- Nem tudom miről beszél – vigyorodott el. A hajában összecsendültek a fém kiegészítők és a tollak. – Én csak úgy intéztem, hogy megbillenjen a kezében a borospohár… a többi már ő volt, úgy, ahogy viselkedni szokott és akart.

- Annyira aranyos. – mondtam, mintha nem huszonkettő, hanem tizenegy éves lennék. A szememet törölgettem.

- Javasolnám, hogy nézze meg a kislányt.

- Milyen kislányt? – néztem tanácstalanul hátra.

- Akinek megmentette az életét. – bólintott, majd egész egyszerűen szó szerint köddé vált. Basszus. Ezt értse valaki…

     Szinte meg sem lepődtem, hogy azonnal megcsörrent a telefonom.

-         Szia, Klein, itt Mark – szólt bele a főnököm – Szeretném megköszönni azt a Faith Hunson-estet. Képzeld! A nagy érdeklődés miatt legalább kétszer annyi pénz jött be, mint amennyit terveztünk. Tegnap műtötték és már sokkal jobban van. Megmentettük az életét. – elakadt a lélegzetem.

-         Hol van most? – kérdeztem vissza.

-         A Saint Ann kórházban a hetedik és Dugastar utca sarkán. Miért?

-         Nem érdekes. Mennem kell, Mark, sajnálom.

-         Faith Hunsont keresem. – mondtam a portásnak.

-         Ó. Nem maga az az alacsony lány, aki a futamoknál…? – nézett rám vigyorogva.

-         De, de, de… Klein Vesternbuch. Beengedne, kérem? – néztem rá sürgetően.

-         Hogyne. Huszonegyes. Végig megy ezen a folyosón, elfordul balra és a második folyosón megy tovább. Onnan már megtalálja. – igazított el készségesen.

-         Köszönöm. – bólintottam és elindultam a megadott irányba.

Beérve szinte beleütköztem Sebastianba.

-         Ó.

-         Hű. – reagáltunk egymásra. – Szia, Klein. – köszönt végül

-         Szia, Sebastian. – dobbant nagyot a szívem – Hát te…?

-         Ó, én jöttem meglátogatni Faith-t. – biccentett a kislány felé, aki még mindig kerekesszékben volt ugyan, de ha jól láttam, már mozgatta mindkét kezét egy kicsit. – Együtt leírtuk a nevét.

-         Megnézed? – kérdezte Faith rögtön. Letettem a táskámat.

-         Miért is ne…? Muti csak, Faith. – Elmosolyodott és nagyon nehezen felemelte az ölében fekvő lapot, amire girbe-gurba kislány-betűkkel volt felvázolva a neve.

-         Azt a mindenit, Faith, ezt te írtad? – guggoltam mellé – nagyon ügyes vagy. Anyukádék? – kérdeztem. A szüleit tudom, hogy megviselte Faith állapota, de mindenben támogatták és sírva köszönték meg az FIA-nak az együttműködést is.

-         Sebastian azt mondta, hogy ma ő lesz velem és ők addig mehetnek pihenni vagy akárhova. – nézett rajongva Seb arcára.

-         Megérdemelnek egy nyugodt napot. – fűzte hozzá az érintett, hanyagul a falnak támaszkodva. Nem találtam szavakat. Négyszeres világbajnok és képes egész nap egy kórteremben ücsörögni egy kis, bénult rajongója miatt…

-         Ez… kedves tőled. – néztem rá.

-         Nem azért csinálom, hogy kedvesnek tűnjek. – hatalmas szempillái megrezzentek. – Faith, mutasd meg Kleinnak a rajzodat is. – guggolt ő is mellé. Összeért a térdünk, de láthatóan nem zavarta. A kislány bizonytalan ujjakkal ejtette ölembe a következő papírlapot. Felismerhetetlen firka-birkák voltak rajta.

-         Ez… ez…

-         A kocsim – suttogta Sebastian. A hátamon végigfutott a hideg. Egészen a fülemhez kellett hajolnia, hogy Faith ne hallja a segítségét.

-         Á, ez csak nem Sebastian autója? – meresztettem nagy szemeket. Faith vidáman felnevetett.

-         Lerajzollak titeket – ajánlotta.

-         Remek ötlet! – lelkesedett Sebastian és átkarolt – Mosolyogj, Klein! – utasított. Egyszerűen túlságosan közel volt hozzám. A Hugo Boss-naptej-tél-illata… az édes összevisszaságban álló haja… azt hittem, meghalok. Faith erőlködött, miközben megfogta a ceruzát. Legalább tíz percig rajzolgatott. Már teljesen elgémberedett a lábam, mire befejezte.

-         Kész! – jelentette be és megfordította a halványrózsaszín lapot. Az egyik alaknak hosszú haja volt és mosolygott, a másiknak rövid haja volt és kacsintott. Közel álltak egymáshoz és nagy szívecskék voltak körülöttük. Sokáig nem szólalt meg egyikünk sem.

-         Hűha, elég jól nézek ki a képen. – nyilatkozott végül elismerően Seb. – Klein, te is eléggé ütsz rajta. Ez bámulatos, Faith. – Kinyílt az ajtó és egy orvos jött be.

-         Kijönnének velem…? – szomorú hangja volt. Egymásra néztünk majd bólintottunk.

-         Valami baj van? – húzta be maga mögött az ajtót Seb.

-         Attól tartok… - vette elő a papírokat – Már hívtam a szülőket, nemsokára itt lesznek. Ez… várható volt. Faith már súlyos életveszélyben volt, mikor ideszállították… a műtét legjobb esetben is pár évet adhatott volna neki, de… ahogy nézem az eredményeit, kétséges, hogy a mostani hónap végét megéri… annyira sajnálom. Tudom, hogy önöknek sokat jelentett a kislány – nézett ránk. Egyre gyorsabban szedtem a levegőt. Ne. Ne. Faith… elsötétült előttem minden.

  Pár perc múlva emelhettem fel a fejemet. Sebastian arcába néztem.

-         Mi történt…? – emelkedtem fel.

-         Elájultál. – Feltűnt a színtelen, lemondó hangja. Eszembe jutott Faith. Visszahanyatlottam. Egy ágyon feküdtem.

-         Jól vagy? – kérdezte.

-         Nem. Sebastian nem vagyok képes visszamenni Faith-hez és úgy tenni, mintha… mintha minden rendben lenne – sírtam el magamat. Mellém lépett és a mellkasához ölelt. Már nem érdekelt az, hogy Sebastian Vettel hozzám ért vagy, hogy imádom, ahogy vezet. Semmiségnek tűnt annak olvasatában, hogy az a szegény kislány pár napon belül meghal. Remegtem és egyre jobban elkezdtem sírni. Seb nem is csinált semmit, csak megvárta, míg megnyugszom. – Sajnálom – húztam el ekkor a fejemet. Az összes szempillaspirálom és szemhéjpúderem a könnyemmel együtt a pólójára kenődött.

-         Semmi gáz. Úgyis… jövök egy ruhával – próbált felvidítani. Jól látom, hogy könnyes a szeme…?

-         Menjünk vissza. Figyelj rám, Klein. Ha Faith-nek már tényleg ilyen kevés ideje van… legalább tegyük széppé ezt neki. – szorította meg a karomat. Kinyitotta az ajtót és előreengedett.

-         Miért sírtál? – kérdezte döbbenten Faith, mikor beléptünk.

-         Ó. Én csak… - próbáltam törölgetni a szememet, de már látta a lekenődött festéket, úgyhogy nem volt mit tenni. Felcsillant a szeme.

-         Juj! Sebastian! Megkérted a kezét! – ujjongott. Döbbenten eresztettem le a kezemet. Meglátta a gyűrűmet, amely mindig rajtam volt, mert még apától kaptam. Azt hitte…? Azt hiszi…?

-         Ó, mi nem… - kezdtem, de Seb közbevágott.

-         Pontosan – figyelmeztetően pillantott rám.

-         Tudtam! Tudtam, hogy szerelmesek vagytok! – felnevetett, kivillantva foghíjas vigyorát. Ki tudja hányszor fog így nevetni… - Klein, vigyázz Sebastianra, ő a kedvencem! A legkedvencebb pilóóóóótám! – énekelte.

-         Majd… vigyázok – feleltem száraz torokkal.

-         Te meg vigyázz Kleinre! – fordult parancsoló hangnemben Seb felé – Ő a legeslegeslegeslegszebb lány, akit ismerek! – rikkantotta.

-         Ó, igen. Nagyon fogok rá vigyázni. – karolt át.

-         Lehetek a koszorúslány? – kérdezte izgatottan. Felzokogtam, de megfordultam, hogy ne lássa az arcomat. Sebastian átölelt és kissé nehézkesen szólalt meg.

-         Persze, hogy lehetsz, Faith. Sőt, elvárjuk!  Klein, jól vagy? – susogta a nyakamba. Alig érzékelhetően megráztam a fejemet. – Faith, tudnál várni egy kicsit? Kleint hazaviszem. Annyira váratlanul érte… az egész eljegyzés meg esküvő meg minden, hogy… teljesen kivan. – simogatta a hátamat. – Egy fél óra és itt vagyok.

Sebastian tényleg elvitt egészen hazáig. Közben próbált nyugtatni és arra biztatni, hogy tegyük boldoggá addig a pár napig legalább.

-         Holnap bemegyek hozzá már reggel. Szerintem te is sokat jelentesz neki… ha… ha van időd, esetleg… - vonogatta a vállát, mire bólintottam.

-         Ott leszek. – biztosítottam. Kiszálltam a kocsiból. – Köszönök mindent, Sebastian. – pillantottam még hátra… majd bementem és felüvöltöttem.

-         Ezt akartad?!! – kiabáltam – Én így rohadtul nem vagyok boldog! – a szőnyegre rogytam és sírtam tovább.

-         Klein, a dolgok néha nehéznek tűnnek. Néha szenvedni kell a boldogságért. – szólalt meg mögöttem.

-         Vén banya! – ugrottam talpra szintén bőgve – Össze-vissza utasítgat, hogy aztán felbukkanjon innen-onnan, a hűtőből, az ágy alól vagy fogalmam sincs honnan és összezavarja az egész életemet! Mi a franc maga? – kérdeztem fenyegetően. – csak nyugodtan mosolygott

-         Minden rendben lesz, ezt megígérem. – és eltűnt.

-         Ez az eltűnés-dolog iszonyatosan szánalmas! – sipítottam még, majd az ágyra zuhantam és szinte rögtön elaludtam.

Másnap tényleg bementem. Seb Faith ágyán ült és játszottak valamit. Hátrapillantottak.

-         Seb, nézd, a szerelmed! – csapta össze kurtán-furcsán a kezeit a kislány. – Szia, Klein! Nézd, integetek – a tenyerét rázta. Visszaintettem és az ágya másik oldalára ültem. – Seb, nem köszönsz neki? – nézett felvont szemöldökkel, szigorúan a kedvencére. Ő elmosolyodott, hozzám hajolt és kedvesen arcon puszilt.

-         Minden megfelel már, Faith kedves? – bökte meg az orrát, mire ő felkacagott.

-         Igen, így minden megfelel, Sebastian őrnagy. – biccentett hirtelen komolyra váltva. Kinyílt az ajtó és beléptek a szülei. Ők már rég a halálára készültek és ennek az ajándék pár hétnek is nagyon örültek. Most mindketten sokáig ölelték a kis Faith-t. Aztán az anyukája, Monique ránk nézett.

-         Klein, Sebastian, el sem tudják képzelni mennyit jelent ez nekünk. – vallotta be fejét rázva.

-         Ne butáskodjon, Monique, nagyon szívesen tesszük, nem kötelességből – előzött meg Seb.

-         Anya, hoztál amit kértem? – próbálta meghúzni anyukája ruhájának szélét Faith, de nem tudott fogni rendesen, úgyhogy inkább csak bökdöste.

-         Igen, kicsim – vett elő a táskájából valamit. A lánya kezébe adta, aki körbenézett és kihasználva, hogy mindenki figyelmét elkapta, nagy erőlködések közepette felemelte a kezét, amilyen magasra csak bírta és hiányzó metszőfogával sikkantotta boldogan:

-         Fagyööööööngy! Tudjátok mit jelent ez? – nézett először Sebre, aztán rám. Kerültük egymás pillantását. – Csókot! – követelte.

-         Okééé – adta meg magát Seb, hozzám fordult és megpuszilt, mire én is arcon pusziltam. Reménykedve néztem Faith-re. Durcásan fonta össze a karjait maga előtt.

-         Rendes csókot szeretnék!

-         Faith, hagyd őket, ők még csak nem is… - próbálta megnyugtatni az apukája.

-         De hát Sebastian eljegyezte Kleint! – derült fel Faith. – Szeretnék látni egy csókot… - húzta el a száját. Az arcát néztem. Az arcát, ami már nem fog változni. Nem fog felnőni. Nem fog mosolyogni sem a szüleire… sem egy férjre, sem egy gyerekre… Seb felé fordultam és hosszan megcsókoltam. Elkapta a derekamat és gyengéden csókolt vissza. Atyaég. Tényleg Seb Vettellel csókolózom éppen? A hajába túrtam. Igen, ez Sebastian Vettel. Mikor kissé eltoltam magamtól mindketten döbbenten meredtünk a másikra.

-         Huhuhuhú! – nevetett Faith megint. – De jó, hogy Seb felesége leszel, Klein. Ennek örültem a világon a legjobban eddig. – sóhajtott fel. – Kicsit álmos vagyok.

-         Mert felizgatod magad mindenen, drágaságom – mosolygott az anyukája. Megpuszilta a homlokát. – Aludj egy kicsit. Seb és Klein eljönnek majd holnap is. Karácsony lesz!

-         Karácsony? Karáááácsony? – emelkedett fel ültében.

-         De csak ha nem lelkesedsz be most megint! – figyelmeztette Monique, betakarta, mi pedig kimentünk, hogy ne zavarjuk Faith-t az alvásban. Miután becsukódott az ajtó, a szülei ránk néztek.

-         Klein… Seb… annyira köszönjük! – szakadt ki az apukájából. Már hárítottuk volna a köszönömöket, de Monique folytatta:

-         És gratulálunk az eljegyzéshez. Nem tudtunk róla… de sejtettem, hogy van… ahogy egymásra néztek, az mindent elárult, még ha titkolják is, tudják? – nézett ránk kedvtelve, mire elvörösödtem. Ne folytassa, Monique… de imáimat valószínűleg senki nem hallotta: - Igazából el sem tudnék képzelni jobb párt, mint önök…

Életem egyik leggázabb és legszomorúbb élménye így tetőződött azzal, hogy nem mertem Sebastian arcára nézni. Másnap reggel már legszívesebben felkötöttem volna magam, minthogy rá nézzek, de – lévén karácsony – mindenképpen meg akartam látogatni Faith-t. Sebastian szembejött velem egy hatalmas ajándékcsomaggal a kezében. Először meg akartam fordulni, de már el is kapta a karomat.

-         Klein… azt hiszem, beszélnünk kellene.

-         Igen, tudom… - torpantam meg.

-         Ez a… jegyesség…

-         Igen, igen, nem gondoljuk komolyan, tisztában vagyok vele… - kinyitotta majd becsukta a száját.

-         Akkor… gondolom oké. – nyitotta ki az ajtót. Faith gyengén nézett fel és elvigyorodott.

-         Sziasztok!

-         Hello – mondtuk kórusban.

-         Ti vagytok a legszebb pár, akit valaha is láttam. – motyogta. – ha nagy leszek, szeretném, ha úúúúgy szeretne a férjem, mint te Kleint! – nézett Sebastianra. – Ugye nem fogtok elválni? – aggodalmaskodott. – jaj, ne. Ugye sohasem…?

-         Nem, nem, nem. Soha nem hagyom el Kleint. – ült az ágya szélére.

-         Klein? – nézett rám gyanakodva. Közelebb léptem.

-         Én sem Sebastiant. – Seb kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet.

-         Jaj, de jó – mosolygott. – Én meg a koszorúslányotok leszek… - hajtotta a fejét Seb térdére, aki elkezdte a haját simogatni. Pillanatok alatt elaludt.

-         Klein – szólalt meg nagy sokára Seb – Az előbb… - várt egy kicsit, aztán összeszedte magát – az előbb nem azt akartam mondani, hogy nekem nem jelent semmit ez az egész… én… igazából azt hiszem, szeretlek – mondta ki gyorsan és lélegzetvisszafojtva várt. Éreztem a szívem dobbanását, ahogy meglepetten pillantottam rá. Nem is tudtam volna megszólalni, csak óvatosan megcsókoltam válaszképpen. Furcsán pislogtunk egymásra.

-         Faith…? – szólítottam meg. Lassan oda kell adnom az ajándékát, úgy érzem nagy beszélgetés vár még rám ma Sebastiannal. – Faith?

Faith soha többet nem láthatott már minket. Aznap, szinte abban a percben hagyta itt a világot, mikor Sebastian bevallotta, hogy részéről nem csak színjáték volt ez a szerelem. De ezt Faith már sohasem tudhatta meg. Ha nem lett volna az a lebénult, csöppnyi kislány, akkor tényleg nem mentem volna hozzá pár év múlva Sebastian Vettelhez. Nem volt koszorúslányunk. Illetve aki volt, az az ünneplő tömeg számára láthatatlan volt. Monique és a férje, Libon első sorban éljeneztek és közben arra gondoltak, hogy a lányuk valahol a felhők között most egészséges lábakon táncikál és áldja az eszét azért a fagyöngyért.

    Azt a bizonyos Seb által leborozott Zuhair Murad ruhát elárvereztük, mint az elsődleges okot, hogy megismertük egymást. Csillagászati áron csaptak le rá, amit egy gyerekbénulással foglalkozó alapítványnak utaltunk át.

   A házasságunk utáni évben még dolgoztam a Versenyben-műsornak és az FIA-nak. Aztán megszületett a kislányunk, Madelaine Faith Vettel, aki mellett már nem volt se erőm, se kedvem ezt csinálni.

  Egyetlen dologgal tartozom még:

Madie-Faith két éves volt és éppen Sebastiannal játszott karácsonykor, mikor csengettek.

-         Monique! Libon! – öleltem meg őket. – Seb, drágám, nézd kik vannak itt! – kiáltottam be.

-         Ó, nem akarunk sokáig zavarni – szabadkoztak, bár akárhányszor eljöttek minket meglátogatni, mindig sikerült őket maradásra bírni egy ideig. – A kis Madie-Faith? – kérdezte Libon.

-         Hozom már – kapta fel Sebastian és vitte oda hozzájuk.

-         Ó, mekkorát nőttél! – nevetett Monique. – Kész nő vagy, hallod-e! Hozott ám neked valamit a jézuska – kacsintott. – Ó. Az autóban hagytam. Látod milyen feledékeny az öreg Monique? – kérdezte a lányunktól szórakozottan. – Libon, kimennél érte? Adom a kulcsot – rángatta elő a tárcáját és kivette a slusszkulcsot belőle. Leejtett valamit. Lehajolt.

-         Leesett a… - elsápadtam. Egy fotó volt. Egy közös kép. Monique, Libon, a kis Faith pár éves korában… és az öreg nő, aki mindig ott volt, mikor kellett.

-         Az ott, akit nézel, Klein kedvesem, a nagyija Faithnek. Mikor Faith három éves volt, anyukám meghalt agydaganatban. Imádta az unokáját. – mesélte elmélázva. Még mindig megkövülten bámultam a képet. A tollakat a hajában, a sokrétegű ruhákat…

-         Igen. Imádta. – suttogtam – Boldog karácsonyt!