Deron - 3. rész

Sziasztok! Igen, tudom. Soha többé nem ígérek semmit inkább :/ Az lesz még a végén, mint a dupla résszel múlt hétvégén... :( 
De most itt vagyok és már az új design is nagyon előrehaladott állapotban van ;)

Az autó sokkal erősebb és magasabb rendű volt, mint az összes eddigi autó együttvéve, amit valaha is vezetettem. Addig nyomtam a pedált, ameddig csak bírtam.
- Eddig imádlak. - szólalt meg elégedetten Anthony a rádióba. Elmosolyodtam. - Versenyhelyzet. Előtted van Mattheo, szabadon előzhetitek egymást. Ismétlem: előzhetitek egymást. - tette hozzá, de addigra én már szélárnyékba is húzódtam. Az előttem haladó srác (aki körülbelül annyira volt szimpatikus, mint Joker a Batman-filmekből) láthatóan nem számított erre: döbbenten fordult a visszapillantó-tükör felé. Aztán előbb jobbra, majd balra, aztán újra jobbra és végül megint balra húzódott. Hé, hé, hé, mégis mit csinál? Ha a balett szimpibb neki, ne itt rontsa a levegőt!
- Anthony, ha ez versenyhelyzet, nem csak egyszer változtathatja a helyét?! - dohogtam és még igyekeztem aránylag visszafogni magamat.
- Csak az járjon a fejedben, hogy a teszt minden pillanata befolyásolhatja a vezetőséget a döntésben - dünnyögte és erős gyanúm volt arra nézve, hogy most ő is szívesen lekeverne egyet ennek a Mattheo-gyereknek.
- A... - elharaptam a mondat végét és magamban tettem hozzá, hogy "rohadt életbe". Újra mögé húzódtam és próbáltam kivárni a megfelelő pillanatot, hogy előzhessek...

                          Hét éves voltam. Két nagyjából velem egykorú kisfiú volt tőlem nem messze, akik a gokartjaik mellett ültek és játszottak (talán kártyáztak...?) Apa leguggolt mellém és óvatosan kérdezte:
- Biztos, hogy el akarsz indulni? Én tudom, hogy ügyes lány vagy, Deron. De nézd, ők itt mind fiúk. Kivéve persze azt a disznó-kislányt a hatos karttal - pillantott most oldalra elgondolkodva. Igaza volt. Ismertem azt a lányt, láttam párszor. Csak egy évvel volt idősebb, mégis legalább hatszor akkora darab volt, széles válakkal és csülökszerű kezekkel. - Na mindegy - rázta meg a fejét apa gyorsan, hátha nem figyeltem rá, mikor ledisznózta Preeda Harrisont. - A lényeg, hogy nem kötelező indulnod.
- Apa. Meg akarom nyerni. - vettem ki a kezéből a sötétrózsaszín bukósisakot durcásan. Elvigyorodott.

- Ez ám az én kislányom! - kapott fel a karjaiba. - Mondtam én, csak tudod, anyád a fejébe vette, hogy nem is akarsz kartozni, csak bizonyítani akarod nekem, hogy te is képes vagy rá. Valami komplexusról hadovált. Tuti abban a könyvben olvasta, amit Julie nénikéd adott neki karácsonyra... mindig ilyen pszichológiai szarságokat ad nekünk - legyintett és szemlátomást nem zavarta, hogy egy szót sem értettem az egészből hét éves fejjel. Abban az évben versenyzett utoljára. - Figyelj, drágám, apa most megy és leül a lelátón. És majd lengetem a zászlókat meg mindent, ne aggódj - kacsintott. - Sok szerencsét, apuci kicsi lánya - puszilt meg, aztán elsétált a tribün irányába. Nagyot nyeltem, bár nem féltem túlságosan, de nem szerettem volna apának csalódást okozni. Rutinosan kapcsoltam be a bukósisakomat (amit aztán egy pályabíró ellenőrzött miután szörnyülködött egy sort fojtott hangon a kollégájának, hogy "mégis hogy lehet ilyen csöppnyi kislányt versenyzésre kényszeríteni") és alig vártam, hogy kialudjanak a lámpák. A versenyszellem mindig is túlbuzgott bennem: nem érdekelt a kidobó, fogócska, bújócska... ameddig nem használták a 'verseny' szót. Onnantól kezdve rögtön én akartam lenni az első, az egyetlen, a legjobb. És ez a gokartokkal még inkább működött.
Hatodik helyről indultam, de küzdöttem, gyűrtem lefelé a többieket. Az egyik kártyázó kisfiút egy látványos trükkel előztem, Preeda Disznó Harrisont viszont nagyon sokáig hajkurásztam, mire végre be tudtam venni. Már csak két kör volt hátra, de még a négyes számú előttem volt. Már alig lassítottam a kanyarokban, hogy utol tudjam érni. A kart brummogó, köhögő hangokat hallatott, jelezve, hogy nem erre a tempóra találták ki. De megérte, pillanatokon belül ugyanis végre el tudtam menni a négyes mellet is. A maradék kört óvatosan vezettem végig, hogy a kart biztosan túlélje... nem volt okom aggodalomra: sima győzelmet arattam. Én, az apró kislány, akit "belekényszerítettek" a gokartjába. Apa odafutott hozzám és felkapott a nyakába. Egyetlen másodpercre úgy láttam, mintha könnybe lábadtak volna a szemei, de elhessegette a gondolatot a hét-éves-én: apa nem olyan férfi, aki sírna... 
- Menj, hadd adják oda a kupát. Utána pedig elmegyünk a Donkey Desertsbe és annyi sütit veszünk, amennyit csak bírunk. Rendben, Deron? - ölelt magához.
- Óuuu - csaptam össze a tenyereimet lenyűgözve -  Még mentás-étcsokis brownie-t is?! - simogattam apa baseballsapkáját.
- Azt is, csak azt ne áruld el anyádnak: tudod, hogy egészségtelennek tartja. - sóhajtott fel. Nevetve fontam át mindig is vékony karjaimat a nyaka körül...


Ez járt a fejemben, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy Mattheot szarrá előzzem. Mennie kell. Meg kell előznöm. Sikerülnie kell, Deron, csináld már...! Teljesen kiszorított és alig hagyott helyet.
- Na rendben. Megmondja neki a mérnök, hogy ezt nem csinálhatja. Egy autónyi szabad teret engednie kell. - mormolta Anthony.
- Hagyd. Mindegy. Versenyhelyzetekben sem fognak a fülére szólni, hogy engedd el légyszi a mögötted autókázó csajt, nemde? - érveltem. Anthony dühösen fújtatott, de ezt beleegyezésnek vettem. Mattheo mellé kerültem.... rám húzta a kormányt. Most már tényleg rohadj meg! Az első szárnyam baloldala letört, de nem foglalkoztam ezzel: rányomtam a gázpedálra és jobban gyorsítottam ki. Elé kerültem, de tudtam, hogy nincs még vége... mindenesetre egészen a teszt végéig magam mögött tartottam. Anthony tetovált karját nyújtotta, hogy kisegítsen az autóból, mikor Mattheo mindenkit félrelökve jött oda hozzám.
- Majdnem kimentem miattad a pályáról. - sziszegte. Na álljon meg a menet!
- Ó, igen, elnézésedért esedezem, nézd, milyen agresszív voltam, még a saját első szárnyamat is széttörtem! - mutattam az orrkúpomra.
- Talán mert úgy vezetsz, mint egy eszeveszett hat éves - köpte a szavakat.
- De legalább szabályosan, könyörgöm! - pattantam ki az autóból és közelebb léptem hozzá: vagy egy fejjel magasabb volt és nagyon-nagyon lesajnálóan nézett rám.
- Jó ég, tényleg őt is idehoztátok? - pillantott most Anthonyra, aki állkapcsát mérgesen összeszorítva figyelte az eseményeket - De most komolyan: ilyen női hisztit akartok a csapatnál? - kérdezte, de a szőke srác nem válaszolt. Eric jött ki, miközben Zayn, a harmadik versenyző is kiszállt már az autóból.
- Köszönünk mindent, a mai nap folyamán még értesítünk titeket. - mosolygott barátságosan Eric Boullier.
- Remek. Kérdés, hogy mennyi félnivalóm van Csipkerózsikától - zsörtölődött félhangosan Mattheo.
- Matt, neked köszönjük a tesztet, sajnáljuk, de nem igazán felelsz meg a csapat elvárásainak - szólalt meg Eric válaszképpen és bár ugyanolyan kedves és barátságos volt az arca, a hangszínébe vegyült némi él is.
- Hogy mi? - kérdezte meglepve Mattheo és hitetlenkedve, gúnyosan mosolyodott el: - Eric, ugye most viccelsz? - nézett a Lotus csapatfőnökére.
- Sajnálom - ismételte ő - Remek versenyző vagy, de nincs meg benned... egyfajta alázat, amelyet keresünk.
- Alázat... - ismételte a Világ Legunszimpatikusabb Embere címre jó eséllyel pályázó srác, majd gúnyos mosolya vigyorrá szélesedett - Alázat?! Ha az kell, hogy csicskáztassatok valakit Grosjean mellett, hát tessék. Igen, az valóban nem én leszek. Ajánlom ezt a libát, hátha ő elég alázatos nektek. Remek. Szuper, igazán. Tudjátok, mit? Örülök. Ez eldöntötte a kérdést, hogy a Saubernél vagy itt folytassam.
- Sok sikert. - mordultam fel. Mély csend ült a társaságra. Zayn csendesen álldogált a háttérben, Anthony, én és Erik mérgesen néztünk Mattheora, aki próbált olyan megvető arcot vágni, amilyet csak tud.
- Viszlát, Matt. Deron, Zayn, fáradjatok be - invitált minket Eric. Utoljára még Mattheora néztem olyan fejjel, mint Schwarzenegger mielőtt gyilkol, aztán követtem a (remélhetőleg légyszilégyszi) leendő csapatfőnökömet.

Nem sokáig maradtunk. Walter bent várt, de mint tapasztalt menedzser, egy szót sem szólt, csak mikor kettesben maradtunk: úgy ugrándozott körülöttem, mint egy kisgyerek és alig jutott szóhoz. Mikor mégis, akkor elmondta, milyen büszke rám és hogy nagyobb esélyem van, mint Zayn-nek, mert a szponzoraink nagyjából ugyanolyan horderejűek és a Lotusnak valószínűleg anyagilag sem lenne rossz az a sajtófelhang, amit a női pilóta alkalmazása jelent.
- Ne ezért vegyenek fel. - morogtam és fáradtan ültem le egy fotelbe.
- Tudom, hogy ezt utálod, de mivel változtatni nem nagyon tudsz, egyszerűbb, ha elfogadod és próbálod természetes előnyként felfogni a dolgot. - kedélyeskedett és még mindig úgy fel volt pörögve, mintha gumibogyó-szörpöt ivott volna. Jó sokat. Vodkával keverve.
- Mikor akarnak egyáltalán dönteni? - sóhajtottam fel fájdalmasan.
- Még ma állítólag - vonogatta a vállát. Köszi, Walty, igazán sok új információt kaptam. Idegesen és zavartan tébláboltam a hotelszobában (nem mintha túl messze laknánk a pályától, de a teszt idejére én és Walter jobbnak láttuk beköltözni a Hannis-be) úgy tettem, mint aki bepakol a bőröndjébe, de a dolog több sebből vérzett: iszonyatosan rendetlen vagyok ezért nem is tudok rendesen pakolni... valamint nem bírtam a pakolásra koncentrálni tehát önkéntelenül ki-be tettem egy zoknit már legalább kilencedjére anélkül, hogy felfogtam volna egyáltalán, hogy mit csinálok. Akkor kopogtattak.
Fáradtan pillantottam fel és az volt az első gondolatom, hogy akárki az, elhajtom... de Walter már felállt és mihelyst megigazította remekbe szabott öltönyét, már nyitotta is az ajtót...
Anthony volt az, mellette Eric Boullier, valamint egy rakat mérnök, szerelő, a csapat tulajdonosa, sajtósa, mindenki. Teljesen lefagytam. Aztán Eric Boullier kinyújtotta a kezét, amiben sok oldalas fehér dokumentum volt:
- Aláírná, Deron kedves?