Deron - 2. rész

Sziasztok! Igen, überkésőn hozom :/ Ne haragudjatok, kövezzetek meg, nagyon sok minden van most nekem, de azért készülgetek én vele :)) A hétvégén dupla rész várható, tehát ezen kívül még egy ! :)))
Írjatok, pipáljatok, keressetek, imádlak titeket :)) <3

 

     -         Jaj, ne haragudj – szabadkoztam.
-         Túlélem – kacsintott. Mindig mindenkire kacsint vajon, vagy ez csak nekem szól? – Anthony vagyok – nyújtotta ki a karját felém, féloldalas vigyort villantva. Az alkarjára egy sas volt tetoválva és valami egész hosszú szöveg, amit nem tudtam ilyen gyorsan elolvasni.
-         Én meg… - vettem nagy levegőt, de nem hagyta, hogy befejezzem:
-         Az autóversenyző tündérke, aki utoljára ment ki a pályára. Tudom én.
-         Vagy úgy… - nevettem fel. Ha csak hülyéskedik, annak vicces, de ha ez bepróbálkozás akart lenni, akkor határozottan nem az. Tündérke…?!
-         Igazából mindent tudok – suttogta úgy, mintha valami szupertitkos dolgot mondott volna. – Ja és a kilences kanyarban folyamatosan egész durván vágod át a sikánt. Az agresszív, szép volt. – mondta elismerően.
-         Ha mindent tudsz, inkább mondd el, merre van a déli szárny. – forgattam a szemeimet.
-         Gyere, megmutatom – karolta át a vállamat.
-         Végig nézted az egész tesztet? – érdeklődtem most. Nem kispályás szerelő lehet, ha azt a kilences kanyaros dolgot így megfigyelte.
-         Nem csak végig néztem. Nem ismerős a hangom? – bökött meg. – „Most két kört úgy, hogy kíméled a gumikat” – mondta és akkor leesett.
-         Basszus, te beszéltél a rádióban. Te vagy a mérnök, aki beszélt velem. – Istenem, de hülye vagyok.
-         Bingó! – csettintett a nyelvével. – De hová is kell menned?
-         Orvoshoz. – sóhajtottam fel.
-         Áh. Értem. – a folyosó kórháztisztasága, a hófehér falak és a gondterhelten járkáló csapattagok jelenléte mind a profizmust sugallta. Anthony kedvesen szóval tartott, miközben elvezetett a sportorvos ajtajáig, utána pedig úgy hagyott ott, hogy „pihenjem ki magam, mert nagy nap lesz a holnapi”. Ha eddig nem stresszeltem, hát majd most már fogok. Kopogtattam, majd benyitottam. Középkorú, szigorú arcú volt a doki.
-         Áh. Eric jelezte már, hogy jön majd. – nézett rám egy széles mosollyal, ami megcáfolta azt a szigorúságot, amit az arca alapján betudtam neki. – Dr. Heisberg vagyok, foglaljon helyet, kisasszony. – mutatott az előtte lévő fehér bőrszékre. – Neve? – kérdezte, miközben egy vastag jegyzetfüzetet nyitott ki. Bizalmatlanul néztem a kezében tartott ceruzára és a füzetlapokra. Elkapta a pillantásom és elmosolyodott. – Sajnálom, régimódi vagyok, az asszisztensem szokta átvezetni a gépbe az adatokat, én öregnek érzem ehhez már magam.

-         Aha. Értem. – próbáltam érdeklődőnek tűnni – Deron Pilewicz. – adtam meg a nevemet. A doki vagy nem látott még Indiana Jones-t és egy részt sem a Pinkcouture Ladies című négy évadot megélő, nem túl intellektuális sorozatból, vagy egyszerűen nem érdekelte, hogy Katarzyna Pilewiczhez esetleg bármi más közöm is van a névrokonságot leszámítva. Ő ugyanis nem bámult rám meglepve.
-         Duplavé, cé-zé, ha jól sejtem. – mormolta, miközben körmölt.
-         Pontosan.
-         Eric szeretné, ha megvizsgálnám, hogy bírta ezt a megterhelést. – közölte. Igen, nyilvánvaló volt. – Elsősorban a nyakára vagyok kíváncsi. – tette hozzá, mikor kopogtattak. – Később! – kiáltott ki. Hát a nyakamra lehet kíváncsi. Ha elő tudja ásni egyáltalán a hat réteg korrektor alatt. Sok sikert, doktor Heisberg! Felállt és elém lépett, két kezét rám tette. Vagy az én nyakam kicsit, vagy az ő kezei túl nagyok, mindenesetre könnyedén átérte két kézzel. Beharaptam a számat. Ez marhára fáj, vajon sokáig fogja még ezt csinálni?
       Tapogatta, nyomogatta a nyakamat és én körülbelül fel akartam üvölteni, annyira szar érzés volt. De tűrnöm kellett, mert ha most azt mondja, hogy holnap nem mehetek ki a pályára, hát nekem annyi.
-         Tényleg nem fáj? – rökönyödött meg. Szívtam a fogamat, miközben megráztam a fejemet. – Fura. – vonta fel a szemöldökét. – Azt vártam volna, hogy elpattannak az erek és megjelennek apróbb véraláfutások. Tévedtem. – És tényleg. Nem csak apróbb véraláfutások jelentek meg, hanem egész nagyok. Úgy értem, persze… a korrektor alatt. Nem figyeltem eléggé, ezért mikor hirtelen megszorította a nyakamat, fájdalmasan feljajdultam. Szúrósan nézett rám.
-         Erre gondoltam… nem létezik, hogy nem fáj magának. Akinek ilyen kismadárnyaka van, az elképzelhetetlen, hogy csak úgy kint körözgessen jelentősebb nyaktájéki fájdalom nélkül. – szidott le kissé. Megint kopogtattak. – Mondtam már, hogy még szükségem van pár percre! – mordult fel. – Nem tudom, hogy mehet e holnap, Deron. – mondta szomorkásan. – A szövetek valószínűleg már most is egész nagy mértékben károsodtak, az izmok ezt megsínylik hosszú távon.
-         Tesztelnem kell holnap, Dr. Heisberg! – tiltakoztam. Lehetetlen, hogy fél életemben erre készültem és most egy idősödő túlbuzgó orvos miatt dől össze minden, mint egy kártyavár.
-         Meglátjuk, én ebben nem vagyok biztos egyáltalán. Csak egy pillanat – biccentett az ajtó felé, amin harmadjára is kopogtattak. Felállt és lassú, megfontolt léptekkel hagyta el a rendelőt. Tompán hallottam, ahogy elkezdi a következő „páciens” leszidását, amiért nem tud várni pár percet. Felsóhajtottam és ujjaimmal a fekete asztalon doboltam. Leletek, sztetoszkóp, Parker toll, vérnyomásmérő, bélyegzők… hirtelen előredőltem és a szemem kitágult a hirtelen felismeréstől. Az ajtó felé pillantottam, de a doktor még nem jött. Villámgyorsan felkaptam az „engedélyezve” feliratot viselő bélyegzőt és a nevem mellé nyomtam a füzetébe. Dobogó szívvel álltam fel. Abban a másodpercben döngő léptekkel tért vissza a doki, nyomában egy alacsony, de izmos fekete hajú sráccal.
-         …igen, Mattheo, de értsd meg, várnod kell…! – fakadt ki most éppen neki. – A hölgy még nem végzett! – mutatott rám.
-         De nekem most azonnal kell, Jürgen, ezt meg te értsd meg – replikázott. Láthatóan elég jóba van vele, ha letegezi.
-         Előbb ezt lezárom! – vitatkozott.
-         Már lezártad – pillantott a füzetére a srác. A picsába. Most jön az a rész, amikor engem kidobnak, de minimum nagyon lecsesznek, nekem meg magyarázkodni kell. Azért… azért nyomtam rá a bélyegzőt, mert kíváncsi voltam, van e benne tinta… vagy mert kicsi korom óta addikció fűz a világ összes nyomdájához és mindet ki akarom próbálni, mert ez az életcélom…
-         Dehogy zár… - kezdte legyintve az orvos, de a füzetre pillantva felszaladt a szemöldöke egészen a homloka közepéig. – Vagy talán mégis…? Nem, nem is emlékszek, hogy… - bizonytalanodott el.
-         Ne rabold már az időmet, kérlek, sietnem kell! – csattant fel a Mattheonak nevezett. A doki mérgesen huppant le a székébe.
-         Jól van. Rendben, ön elmehet, Deron. – nézett rám sürgetően. Ennyi? Megúsztam? Egy igazi bűnöző vagyok vagy mi…
              Hát így kaptam meg az engedélyt, hogy másnap megint menjek a megüresedett helyért. 
 
    Reggelre a nyakam jobban fájt, mint bármikor, de elhanyagolható tényező volt ahhoz képest, hogy talán ma sikerül életem Nagy Álma. -         Egyszerre mentek majd ki, oké? – kérdezett minket Eric már a motorhome-ban. Körülnéztem. Az egyik srác a tegnap megismert Mattheo volt, a másik pedig a tavalyi GP2-es bajnok, Zayn Gluckistein. Zayn egy aranyos, ’légynek-sem-tudna-ártani’ típusú borostás srác. A másik pedig egy öntelt hólyag a tegnapi alapján. – Mindegyikőtök mellett ott lesz majd egy mérnök, aki irányít. – felpillantottam. A sas-tetkós Anthony engem nézett és vigyorgott. -         Én a csajt választanám, ha nem gond. – szögezte most le, általános derültséget keltve. Próbáltam elnyomni egy mosolyt. Eric eljátszotta, hogy neheztel rá, de aztán ő is elnevette magát. -         Rendben, a házi casanovánk, Anthony Deronnal lesz. Ed Zayn-hez és Miroslav, te pedig Mattheohoz mész majd. -         Én már dolgoztam Eddel, most is vele akarok. – vágott közbe a sötét hajú. Jaj, hogy az anyádat már! -         Sajnálom. – habár Eric mosolygott, a szeméből mintha csak az én reakciómat olvastam volna ki. – Akár el is kezdhetitek a készülődést és meglátjuk. Sok sikert. – megint egy mosoly. Vagy tényleg ilyen vidám vagy botoxoltatott és nem képes nem mosolyogni. Anthony hozzám lépett. -         Hallottad: készülődjünk. – ismételte Eric szavait egy szemtelen kis vigyorral. Hogy ebben a csapatban mindenki milyen ilyen eszméletlen boldog, hogy folyamatosan nevetésre áll a szája, hihetetlen! -         Rendben – követtem. Egyenesen a boxba ment. Leakasztotta a bukósisakomat, a HANSot, egy maszkot és egy pár kesztyűt. Levettem egy hajgumit a kezemről és egy pillanat alatt gyors kontyba rendeztem a hajamat, hogy ne legyen útban. -         Hé. Nem ismerlek én valahonnan?! – nézett rám meglepetten, mihelyst a hajam elkerült az arcom mellől. -         Attól függ. Láttad az Indiana Jones-t? – érdeklődtem mély sóhajjal. -         Aha. – felelte értetlenül -         Akkor majdnem. – hagytam fura kétségek között. Őt már végképp nem akarom azzal elijeszteni, hogy egy szépségkirálynő és egy világbajnok lánya vagyok. Már nem mintha olyan nagyon ritka lenne az ilyesmi… úgy értem a rali világbajnokok általában fehérneműmodellekkel szoktak összejönni vagy Miss ezzel-Miss azzal. Ez az én szüleimnél is tipikus eset volt: apa megnyerte a második VB-címét, pont abban az évben, mikor anyát a világ második legszebbjének választották, aki amellett, hogy imádta a koronáját és a szépségversenyeket, az autósportokért is odavolt. Apa azóta is mindig elmeséli, hogy hebegett Miss Lengyelország, mikor először meglátta. -         Segítek – lépett elém, mintha fizikailag képtelen lennék a saját fejemre húzni a maszkot és feltétlenül szükségem lenne az ő segítségére is ehhez a rémesen bonyolult művelethez. – Örülnék neki, ha te lennél jövőre Romain csapattársa. – adta meg a magyarázatot a kimondatlan kérdésemre, ami valahogy úgy hangzott volna, ha kimondom, hogy miért ennyire fene segítőkész?! -         Nos, akár hiszed, akár nem, annak én is örülnék – próbaképpen megmozgattam a nyakamat.  -    Elhiszem... - nevetgélt. - Mattheo egy seggfej, tesztelt már párszor nekünk és mindenki gyűlöli. Gluckistein meg gyors, de nem vezet olyan intelligensen, mint te. - dőlt a kocsi hátsó szárnyának hanyagul. -    Ez most egy bók akart lenni? - vontam fel a szemöldökömet. Felsóhajtott. -    Sportolónők... látod, ez a baj veletek, hogy semmi se jó... ha nem kezellek egyenlő félként, az a baj, ha igen, az a baj... ha nem dicsérlek, az a baj, ha meg igen, akkor az... nos? - játszotta meg a sértődöttet. -   Oké, oké, értem... - nevetgéltem. - Akkor köszi, oké? - kacsintottam és hagytam, hogy besegítsen a kocsiba. -    Nos, előzd meg azt a két pojácát és kiegyeztünk. - vigyorgott és beszíjazott. - Készen állsz?! - kérdezte utána. Hevesen bólogattam. - Akkor hadd lássuk, kicsi lány... - ütött rá finoman az autó orrkúpjára, majd elállt az útból, én pedig végre kigurulhattam...