Deron - 15. rész

Sziasztok! Ne haragudjatok, beteg voltam, ezért kellett ennyit várni :/ <3

- Mesélj. Mi... mi újság? - fontam össze a karjaimat zavartan.
- Erre inkább nekem kellene rákérdezni - mosolyodott el. - Milyen itt lenni? Ez volt az álmod. - dőlt szelíden egy gumisornak.
- Szokatlan. - vallottam be hirtelen és már dőltek is belőlem a szavak: - Bizonytalan. Nehézkes. Tom, tudni akarod, milyen? Rossz. Igazán. Örülök, hogy eljutottam idáig, de... - nagyot nyeltem - de félek, hogy nemcsak az előző futam nem jött úgy össze, ahogy kellett volna... hanem a mostani se lesz jó. És az azutáni se. És az azutáni szintén nem. És minden... csak úgy... el lesz cseszve. Én leszek a lány, aki nevetségessé vált, mert mindenki azt hitte, hogy jó lesz, ehelyett kalap szart se ér. - Tomra néztem, aki még sohasem volt része annak, hogy akár egyszer is kételkedjek magamban. Ellökte magát a gumiktól és egyik kezével finoman átkarolt.
- Te is tudod, hogy ez mind hülyeség, igaz? - kérdezte nyugodtan. - Deron, nem véletlenül vettek fel, oké? És minden szerencse vagy balszerencse sorozatnak vége szakad egyszer. A múlt hétvége rosszul jött ki... de pont ezért lesz most minden jó.
- Tom, nem akartam így kiakadni, oké? - simitgattam le a hajamat gyorsan, hogy tereljem a figyelmemet.
- Teljesen megértem, biztos vagyok benne, hogy ilyen nagyot ugrani a ranglétrán ilyen fiatalon és ilyen hirtelen... nagy nyomással jár. Nem... nem akarunk máshol beszélgetni? - mosolyodott el. Ezt imádtam benne. Meleg mosolyával pillanatok alatt meg tudott nyugtatni annyira, hogy elfelejtsem, mi is a bajom tulajdonképpen. Épp nyitottam volna a számat, hogy mámoros állapotban rebegjek egy igent, de akkor Anthony lépett mellém.
- Na... elemzünk? - kérdezte a papírjaiba temetkezve. Á, igen, ténylegesen elfeledkeztem mindenről Tom mosolya miatt. Nyitottam volna a számat, hogy válaszoljak, de akkor felpillantott. - Ó - vonta fel a szemöldökét, mikor meglátta, hogy épp beszélgetek valakivel. - Bocsánat. Anthony Struvio. - nyújtotta a kezét hűvösen.
- Tom Chilton - bólintott egykori csapattársam/pasim és jó pár másodperces egymás-szemébe-bámulás volt a következő napirendi pontjuk.
- Deron... - köszörülte meg végül a mérnököm a torkát - jönnöd kellene.
- Igaz. Tom... ha végeztünk, felhívlak. És találkozhatunk... - a mondat bár kijelentő módban volt, a végében némi kérdés is bujkált. Tom rögtön határozottan bólintott.
- Oké. Hívj és.. beszélünk.
- Mint általában a telefonhívásoknál - szúrta közbe Anthony kissé gúnyosan, de nem foglalkoztam vele.
- Olyan... öt körül... - búcsúztam Tomtól.
- Hát... egyáltalán nem biztos, hogy ötre már végzünk... - kezdett el zsörtölődni Anthony, de karon fogtam és magammal rángattam.

Anthony morgósan látott neki a feladatnak, de akárhogy húzta is az időt, már fél ötre kész voltunk az atyaúristennel is.
- Még talán megnézhetnénk a... - próbálkozott újra, de felpattantam, gyorsan megpusziltam és az ajtó felé sietve kiáltottam vissza:
- Majd holnap, na hali! - nyomtam ki az ajtót és szinte futva hagytam el a motorhome-ot. Magamat győzködtem, hogy nem Tom miatt sietek úgy, de valahol tudtam, hogy ez nem így van. Gyorsan dobtam le a cuccaimat és befutottam a fürdőszobámba egy villámzuhanyra. Eiza közben kérdőn nézett rám, de nem válaszoltam neki, csak félmondatokban, miközben hol egy fésűért, hol egy tiszta póló után rohangáltam össze-vissza.
- Ha jól értem, most Tomhoz rohansz és... - kezdte lemondóan, de már siettem is ki:
- ...igen, puszi!  - kiáltottam, majd nagy lendülettel indultam... a hova is? Megtorpantam és legszívesebben fejen vágtam volna magam valami súlyos tárggyal. Fogalmam sincs, hol lehet Tom. Előkaptam a telefonomat és tárcsáztam...



- ...Ronnie? - szólt a telefonba Tom. A monacói túraautó-futam hétvégéje volt, két-három hónapja volt köztünk az a valami akkor már.
- Mondd - önkéntelenül is elvigyorodtam a hangjára.
- Gyere a partra. - mondta kurtán.
- A partra...? - kérdőn vontam össze a szemöldökömet.
- Aha. Ahol tegnap éjszaka voltunk, ugyanoda. Siess. - sürgetett és már rám is csapta a telefont. Furán néztem a telefonra. Sosem rakta rám eddig a telefont. Megvontam a vállamat és lementem az apró gyöngykavicsokkal kirakott ösvényen, ahol a legrövidebb úton lehetett lejutni a tenger követlen partjára, ahol előző este voltunk. Kezdett átmelegedni a sarum vékony talpa a forró kövektől és a szememet a napszemüvegemen keresztül is égették a nap agresszív sugarai, mire végre elértem a kikökőt. A szememmel elkezdtem keresni a Queen Charlotte-ot, mivel ez az a jacht, ahol tegnap éjszaka voltunk. Mikor végre megpillantottam lustán lengedezni a kék habokon, határozottan indultam el felé.
- Tom...? - szóltam be határozatlanul, de nem jött válasz. Grimaszoltam, majd óvatosan a fedélzetre másztam. - Tom, ez nem poén. Itt vagy...? - kezdtem ideges lenni. Felhívott úgy, mintha emberéletek múlnának azon, milyen gyorsan érek oda, erre nincs is itt...
Hirtelen kapott el két férfikar hátulról. Először, férfiasan bevallom, felsikítottam, aztán nevetve hagytam magamat.
- Tom, te hülye vagy! - röhögtem.
- Te meg szülinapos! - mormolta a fülembe és szó nélkül húzott a jacht ebédlőjébe, ahol az asztalon büszkén terpeszkedett egy marcipántorta, tetején egy kettessel és egy nullással, utalva a huszadik születésnapomra. Elakadt a lélegzetem.
- Wow. Hű, Tom... köszönöm - lepődtem meg. Még én is tökre elfelejtettem a futam és effélék közben, hogy születésnapom van... megfordultam, hogy megcsókolhassam, de megelőzött: már falta is az ajkaimat, megragadta a vállamat és beljebb nyomott, fél kezével behúzta az ajtót mögöttünk.
Különleges születésnap volt.


Most azonban nem ilyesmire kellett számítanom.
- ...a hotel előtt várlak, jó? - szólt bele az aranyosan kisfiús hangjával.
- Jó! - vágtam rá rögtön lelkesen, majd moderáltam kicsit a hangomat: - Úgy értem, megyek mindjárt. - "mindjárt" és közben már rohantam is a lifthez és őrült módjára nyomogattam a hívógombot. Mikor kinyílt az ajtó én már léptem is befelé, de egy magas, barna hajú srácba ütköztem.
- Ó, helló, Eiza a szobában van? - támadott le lehengerlő mosollyal. Értetlenkedve mértem végig. Miért viselkedik úgy, mintha ismerne és miért keresi Eizát?
- Öhm... - hümmögtem tanácstalanul és próbáltam gondolkodni. Mi van, ha valami bahreini emberrabló-hálózatnak dolgozik...? Vannak egyáltalán ilyen hálózatok? Vagy akkor már engem is elkapott volna? Értem több pénzt kapna, mint Eizáért, nem? Persze, semmi hátrányos megkülönböztetés, csak gondolom a Lotus hiányolna és...
- Deron. Zack vagyok... a legutóbbi buliról, tudod... - mondta és szemével a folyosót pásztázta, hátha felbukkan valahol Eiza vagy ilyesmi. Ja igen. Szóval Zack. Ennyit az emberrablókról. Úgy látszik, nagyon próbálkozik a srác a barátnőmnél.
- Aha, Zack. Persze, tudom - vágtam "azt-hiszed-hogy-elfelejteném-ki-vagy?!" fejet lemondóan és a baloldali folyosóra mutattam - A vége felé lesz a lakosztály. Hetvenegyes. Eiza bent van. - magyaráztam.
- Köszönöm. Köszönöm. - mondta el kétszer is, hátha elsőre nem fognám fel és már ott is hagyott. Fejemet rázva szálltam be a liftbe. A személyi edzőm per barátnőm nem igazán fog örülni neki. Szeret néha egy-egy sráccal összegabalyodni, de a komoly kapcsolat nem az asztala, mióta a vőlegénye faképnél hagyta két éve.
A lift egy kis csilingelő hangot hallatott, miközben szétnyíltak szárnyai. Kutakodva fúrtam a tekintetemet a tömegbe, hogy meglássam valahol a szürke pólós, farmeres, borzos hajú Tom Chiltont. Rögtön kiszúrtam, ahogy hanyagul egy pálmának dőlt, amit valószínűleg nagyzolásból állítottak oda. Felém fordult, szinte megérezte, hogy nézem. Szélesen elvigyorodott.
               Hogy hogy lett vége a kapcsolatunknak? Nos, ez érdekes. Sehogy. Olyan barátok voltunk, akik imádták egymást és néha egymás mellett ébredtek, de mindketten éreztük, hogy semmi szerelemhez hasonlító nincs köztünk. Tom volt az, aki úgy megröhögtetett néha, hogy kiköptem a narancslevet, akinek hisztiztem néha, ha valami nem úgy jött össze, ahogy elterveztem. De nem ő volt az, akinek gyereket szülnék valaha is... aki mellett teljes biztonságban érezném magam, aki mellett tudnék állni a fotósok kereszttüzében a kezét fogva, szégyenlősen mosolyogva.
Nem lett ennek vége sehogyse. Néha többet, néha kevesebbet voltunk együtt és mióta felvettek a Lotushoz, semennyit. Ennek már sok hónapja, de azóta csak egy-két telefonbeszélgetés volt.
- Hová szeretnél menni? - kérdezte Tom.
- Ne tegyünk úgy, mintha randizni akarnánk, Tom. - legyintettem, mire felnevetett. - Menjünk el kajálni, mert éhes vagyok és Eiza nincs a közelben, hogy megmondja, mit egyek.
- Ugye ha nem randi, nem kell elegánsan szuper helyre mennünk? - vigyorgott, mire kinyújtottam a nyelvemet rá és minden olyan volt, mint régen.
       Főleg, hogy egy utcai hamburgerárusnál vettünk kaját. Olyan hatalmas hamburgereket, amelyeket tipikusan nem lehet szépen enni. Leültünk az útpadkára és küszködtünk, hogy minél kevesebb darabra hulljon a szendvicsünk.
- Ki a legsz'mpatikusabb? - kérdezte teli szájjal és letörölte a szája széléről a ketchupot, mire felnevettem. - 'ármint a mezőnybö' - folytatta még rágás közben, de ő is nevetett félig.
- Öhm... - gondolkodtam. Kimi Räikkönen...? Igazából nem ő, ő arra a kérdésre lenne válasz, hogy kit tartok a legszexibbnek a mezőnyből.
- Azt hiszem Seb. - mondtam végül. - Romain is jó arc, bár nem beszéltünk még sokat. - tettem hozzá - És úgy alapvetően sokan.
- Ja. Láttam, hogy összeboronáltak Räikkönennel. - mormolta. Szóval erre ment ki a játék.
- Aha. Mert ugyanott buliztunk kétszer. Firkászok - sóhajtottam lemondóan.
- Max győzködött. Lehet visszamegyek Elle-hez. - mondta ki gyorsan. Egy szelet uborka meglepetten esett ki a hamburgeremből, én meg nagyot nyeltem. Ezért akart beszélni velem, vagy mi...?
- Ó. - ennyit tudtam kinyögni. Elle-t bő egy éve vette el és volt tőle egy kisfia is, Fred, de a dolgok a kissrác érkezésével teljesen elromlottak. A veszekedések állandósultak, egészen addig, míg Elle ki nem talált olyan (akkor még) légből kapott dolgokat, hogy Tomnak már biztosan nem elég jó és csalja. Egy idő után Tomnak elege lett és elcuccolt tőle, csak Freddie-t sajnálta nagyon. Ezután kerültünk közel egymáshoz, de sosem említette akár csak azt is, hogy hiányozna neki a felesége. (Vagy a volt felesége. Sosem mertem megkérdezni, hogy elváltak e)
- Ott van Freddie, érted - sóhajtott nagyot. - És azt hiszem, szeretem Elle-t valahol, csak... össze kell szoknunk.
- Mert hat év összeszokás nem elég, igaz? - kérdeztem gúnyosan. Bűnbánóan szorította össze a száját.

- Meg kell próbálnunk Freddie miatt. - köszörülte meg a torkát. Még a szendvicsem fele megvolt, de elment az étvágyam, ezért laza mozdulattal a mellettem lévő kukába hajítottam, majd összekulcsoltam a karjaimat a térdeim előtt.
- Jó. Mármint... nem tartozol magyarázattal. - engedtem ki a hajamat a szoros lófarokból, hogy újra összekössem és addig is elfoglaljam magam. - Megértem teljesen. - álltam fel.
- Ronnie... - simította végig a vádlimat gyengéden.
- Nem, nem. Tom, tényleg. Ők a családod. Szükségük van rád. Ez az... ez az egész én meg te dolog... csak hülyülés volt, nem? Nem? - kérdeztem reménykedve, hogy mondja már, hogy "ó, dehogynem" és elmegyek és mintha semmi nem történt volna.
- Nem tudom - suttogta maga elé. Zaklatottan ültem vissza mellé.
- Dehogynem tudod. Az volt. Visszamész Elle-hez és Fredhez és minden olyan lesz, mintha... - simítgattam a rövidnacim szárát, de akkor Tom maga felé fordította az arcomat és lassan megcsókolt. Úgy hiányzott ez...
A hajába túrtam, mint régen és ő a derekamnál fogva húzott közel magához. Mikor elváltak az ajkaink, csak bámultam rá.
- Ezt lehet, hogy nem kellett volna. - mormolta bocsánatkérően, de a szemei csillogtak. Kábán körülnéztem.
- Valószínűleg a tesód is így gondolja. - haraptam a számba.
Az út túloldalán ugyanis Max állt szemüvegben és szigorú arccal minket nézett...