- Kaasia, valamit félreértettél - mondtam. De inkább csak hallottam a hangomat, mintha nem is én beszéltem volna. Furcsán csengett, rekedt volt. Hiába volt fülledt a levegő, a hideg végigtáncolt a gerincemen és összerándultam. - Nem. - mondtam megint, mintha azzal, hogy a tagadószót kihangsúlyozom, meg-nem-történtté tudtam volna tenni azt, amit a sajtósom mondott. A kezem remegett és mikor hátraléptem, meg is botlottam.
- Deron! - kiáltott fel Anthony és abban a percben teljesen mindegy volt, hogy egy perce még üvöltve küldtük egymást a picsába. Elém lépett, kezembe adta a pulóveremet, majd a farmeremet is: - Gyorsan öltözz fel. Hozom a kocsit - mondta halkan és már fel is kapta a slusszkulcsát, majd egy másodperc alatt kint termett. Remegő kezekkel próbáltam átöltözni, miközben Kaasiára pillantottam:
- Mi történt...? - kérdeztem kiszáradt torokkal és ebben a kérdésben valahogy benne volt minden: mégis hogy történhetett, hogy az ötvennégy éves, rendszeresen úszó és tökéletes formában lévő menedzserem szíve egyik pillanatról a másikra... úgy dönt, hogy... nos, szívrohamot kap...? Mikor történt és mit mondtak eddig? Miért pont vele történik ez...?
- Még ott voltunk bent a csapattal, segítettem pakolni Siegennek, Walty pedig ott téblábolt és örült nagyon neked. Mondta, hogy szédül és hányingere van, de közben mosolygott meg... - elcsuklott a hangja - meg minden. Nem gondoltuk, hogy nagy a baj. Adtam neki hányinger-csillapítót és jobban érezte magát. Aztán sokszor a mellkasára tette a kezét, de azt mondta... minden oké. De akkor már Siegen meg a többiek is aggódtak és Natja kihívta végül az orvosi csapatot. Öt perc múlva ott voltak, de... addig... úristen, Walty fuldoklott, a földön feküdt és... szörnyű volt. Hívtak mentőt meg minden, de egy órahosszáig csak sírtam még. Annyira ijesztő volt. - Addigra már az én szememet is szúrták a könnyek. Walter Bennington...
...a nappalinkban ültünk. A házunk mindig is szép nagy és ügyesen berendezett volt, de - annak ellenére, hogy anyagi fedezet lett volna rá bőven - mindenféle felesleges luxust nélkülözött. Nem volt olyan, mintha most fényképzeték volna nálunk a "Szép otthonok" magazin legutóbbi címlapját, nem volt uszodaméretű medencénk a kertben és a legnagyobb extrát is a szobámban lévő csigalépcső jelentette, amit a hétéves énem imádott (de sajnos szó szerint... emlékszem, rengeteget ölelgettem a korlátját, sőt párszor meg is nyaltam - utólag nem igazán találok erre magyarázatot) és az volt az első alkalom, hogy találkoztam Walterrel. Apa ölében ültem és éppen zsirkrétával rajzoltam, ők pedig beszélgettek. Először figyelemre sem méltattam (bár hozzátartozik, hogy Walty tipikusan olyan férfi, aki nem igazán tud mit kezdeni a gyerekekkel - a gügyögés elképzelhetetlen számára) csak mikor már hallottam, hogy rólam van szó.
- Peter, tudom. Kicsi még. És tudod, hogy el sem hittem volna, ha pár éve valaki azt mondja nekem, hogy én leszek az, aki könyörög majd azért, hogy egy nőt menedzseljen... öhm... kislányt - és zavartan nézett előbb rám, majd a félkész rajzomra, ami egy elég gyérül sikerült napocska volt akkor még.
- Walty, öreg fiú - húzott kissé feljebb az ölében apa és kissé visszább fogta a hangját: - Semmit sem szeretnék jobban, minthogy Deron is odalegyen az autókért... most oda is van... de ki tudja, meddig lesz ez így? Lehet, hogy később ő is elkezd babázni... ruhák, fiúk... tudod, hogy megy ez - vont vállat, annak ellenére, hogy Walter felhúzott szemöldökkel tudatta vele, hogy nem, fogalma sincs, hogy megy ez. - Meg aztán... az asszony soha nem menne bele. Tudod, milyen - szűrte a fogai közt.
- Mibe nem mennék bele? - csicseregte anya, aki a legjobb pillanatban lépett be egy tálca csokis sütivel. Mohón kaptam utána, anya hiába kiáltott rám... és persze megsütöttem az ujjam. Azonmód bömbölni kezdtem, anya pedig átvett a saját ölébe. - Ajj, kis butuskám, had nézzem... hmm, nem vészes... naaa - simogatta a fejemet töretlenül.- Na, még mindig biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - kérdezte apa Waltytól, aki szinte fintorogva figyelte a könnytől csatakos arcomat és a hajamban lévő rengeteg csatot. Erőt vett magán és megköszörülte a torkát.
- Nos, igen. Katarzyna... a lányod nagyon tehetséges. - nézett anyára. Anyát mindig gyönyörűnek tartottam, de akkor különösen szép volt, ahogy szemei megvillantak, közelebb húzott magához és hosszú, barna haját dühös mozdulattal igazította a füle mögé:
- Ezzel meg mit akarsz?! - kérdezte indulatosan.
- Naa, drágám. - tette a kezére a sajátját apa megnyugtatóan - Menedzselné Deront. Már most... figyelj... Walty a legjobb és...
- Szó sem lehet róla! - kiáltott fel anya és úgy pattant fel velem, mintha attól félne, hogy Walty egyszerűen kivesz a kezéből és a hóna alá csap, majd elmegy. - Peter, megengedtem, hogy gokartba üljön! Végignézem, ahogy össze-vissza töri magát! Ennyi épp elég! Peter, nem hiszem el! - és már ő is sírt, nem csak én.
De Walty továbbra is megnézett minden egyes versenyt, amin részt vettem, elővette a bőrrel bevont noteszét és mindig írogatott bele. Akkor is öltöny volt rajta, mikor a verseny egy eldugott liverpooli poros pályán volt megtartva és a legjobban öltözött embereken is kinyúlt reklámpólók voltak... a pókerarc, a notesz, az öltöny... és maga Walty mindig ott voltak.
Újabb két év eltelt, mire megint előhozakodott az üggyel. Anya pár napig tartotta magát, aztán megtörve engedte meg, de akkor gyúlt aggódó fény a szemében... akkor fogta fel, mit is jelent ez... és azóta is látom ezt az arckifejezésében, ha a versenyzés szóba kerül.
És Walty betartotta az ígéretét: minden más versenyzőt visszamondott és minden pénzét, erejét és idejét az én karrierembe fektette. Lassan olyan lett nekem, mint egy második apa.
A kórház folyosóján hangosan csattogott Kaasia római saruja, ahogy futott mellettem. Egy orvos éppen útbaigazított minket és kerestük a megadott kórtermet. Anthony látta meg először, de megragadta a vállaimat.- Valószínűleg nem lehet látogatni - mondta rendreutasítóan.
- Engedj! - fakadtam ki és próbáltam menekülni a szorításából. Erre sietett hozzánk egy nővér.
- Segíthetek? - kérdezte némiképp félve. De kapva kaptam az alkalmon.
- Bent van. Walter Bennington. Látnom kell.
- Ó, sajnálom - mondta rögtön aggodalmasan és még a papírjait is hajtogatni kezdte - De ez nem lehetséges. Én vagyok beosztva Mr. Benningtonhoz és az állapota még válságos. Pillanatnyilag nem tudunk többet tenni érte... de látogatókat semmiképpen sem fogadhat.
- Ne! Kérem, ne csinálja! Csak egy percre... egy percet adjon vele! - könyörögtem.
- Sajnálom - ismételte nyomatékosan - de erre nincs lehetőség. - Ha az állapota nem romlik délutánig, arról lehet szó esetleg, hogy átszállítjuk Londonba. Maximum az átszállítás közben láthatja. - próbált mégis segíteni valahogy. Látva kétségbeesett arcomat, letette a mappát a kezéből és gyengédebb hangsúlyra váltott: - Drága kislány, alig pár órája tolták ki a műtőből. Higgyen nekem, semmit sem érzékelne a jelenlétéből, de a fertőzésveszélyből már elég komolyan, az immunrendszere ugyanis most harmatgyenge. Jöjjenek vissza később. Menjenek a recepcióra és kérjenek valami enyhe nyugtatót a kislánynak. - nézett Kaasiara. - Figyeljen a barátnőjére. - biccentett Anthony felé, majd elsietett. Akkor észleltem, hogy a főmérnököm egész végig megnyugtatólag tartotta kezeit a vállamon.
- Majd én hozok - indult el rögtön Kaasia.
- Na. Leülünk, gyere - fogott kézen Ant és a tipikusan csúnya kórházi műanyagszékekhez irányított. A koszos falnak támasztottam a fejemet és éreztem, hogy könnyek csorognak az arcomon. Anthony többször is próbált mondani valamit, de végül csak erősebben szorította a kezemet. És vártunk.
Vártunk két órát... aztán négyet... aztán hatot...
Már majdnem hét órahosszája ültünk ott összetörve, alig pár szót szólva, mikor megtudtunk valami új hírt Waltyról. Egy kistermetű arab orvos tört angollal magyarázta, hogy ugyan kicsit rosszabb talán az állapota, de Londonban jobban el tudják látni, ezért egy óra múlva mentőhelikopterrel átszállítják. Úgyhogy további háromnegyed órát ültem ott, immár Anthony pulcsijában (vacogtam a kórház légkondija miatt), mikor végre nyílt az ajtó és kitolták Waltyt.
- Talán mégis hazamegyek veled - mondta csendesen. Kábán bólintottam és hagytam, hogy magához öleljen.
London külvárosában laknak anyáék. Egy igazi, nyugodt kertváros, közepesen híres emberekkel. Tipikusak a magassarkúban gyerekeik mellett szaladgáló anyukák, a mindig grillpartikat szorgalmazó ex-sportoló apukák, az iPhone-nal rohangáló tízéves gyerekek és a mindig rendszeresen kutyakozmetikába járó négylábúak. Alapvetően vidám hangulatú minden... csak nem pont ma.
- És melyik kórházba vitték pontosan? - köszörülte meg a torkát apa. Némán egymásra néztünk Anthonyval.
- St. Guinewra. - válaszolt ő.
- Egyetek, pihenjetek egy kicsit, aztán elmehetünk. Megnézzük, hátha van valami jó hír már róla - apa hangja bizakodó volt, de a bizakodás nem ragadt át ránk. Már egy jó órája ültünk az asztalnál.
- Tessék - tett le elénk anya egy-egy tányérnyi tejszínes csirkét - Remélem szereted. - érintette meg Anthony vállát.
- Ó, persze. Köszönöm, Mrs Stenson. - dőlt előre Ant fáradtan. Anyán láttam, hogy máris megvette magának a főmérnököm kilóra. Anthony igazából akármilyen nőt el tud bűvölni, úgyhogy ez várható volt.
- Én nem kérek. - toltam el magamtól - Inkább megyek most, majd ti...
- Deron, ne csináld már. - ellenkezett apa - Egyél. Tudod, mit? Elmegyek Waltyhoz most én. Telefonálok, ha van valami... ti majd jösztök később, csak könyörgöm, egyél már. Így is csontsovány vagy - rázta meg a fejét lemondóan. - Majd jövök, drágám - puszilta meg anya feje búbját, elvette a kabátját és már nyitotta is a bejárati ajtót. Lemondóan ültem vissza és mérgesen döftem a villámat az áruló csirkemellekbe...
Anthony nagyjából fél perc alatt aludt el az egykori gyerekszobámban (vicces volt, ahogy a rózsaszín selyemtakaróba fújta a fejét és a lábai nagyjából már térdtől lelógtak az ágyamról) ezért inkább nem ébresztettem fel, hanem csak kocsiba ültem és a St. Guinewrahoz hajtottam.
Apa kint ült a folyosón, elcsigázottan nézegetett valami sportlapot.
- Na...? Valami? - ültem le mellé, de megrázta a fejét - Tessék, gondoltam kellhet - nyomtam a kezébe egy nagy kiszerelésű kávét. Köszönömöt biccentett, aztán elmesélte, mennyire örültek a tegnapi második helyemnek. Épp ott tartott, hogy anya hogy ugrott a nyakába a célvonalhoz érkezésem pillanatában, mikor hirtelen elhallgatott és kérdőn nézett valakire a hátam mögött. Megfordultam. Alacsony, bronzbarna bőrű, hosszú szőke hajú nő állt előttem.
- Elnézést, Walter Bennington itt van? - mutatott az ajtóra napsütötte kezével. Csak tétován bólintottam.- Öhm... ismeri esetleg? - köhintett apa társalkodó-stílusban. A nő érdeklődve húzta fel a szemöldökét és csak utána válaszolt:
- Áh. Marcia Bennington vagyok. A lánya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése