Karácsonyi történet - 1.rész

Sziasztok! Az az igazság, hogy eszméletlenül elfoglalt voltam a héten, ezért csak a Deron fele van meg, összecsapni meg nem szeretném, ne haragudjatok :( Viszont cserébe kitaláltam, hogy felteszek egy régebbi karácsonyi egyrészes történetet, hogy ne maradjatok olvasnivaló nélkül. Ezt tavaly írtam egy nagyon kedves Seb-rajongó barátnőmnek, egy részes elméletileg, de túl hosszú lett volna, ezért daraboltam ketté :)
Köszönöm a megértést <3






                                                                                   Karácsonyi angyalok 1/2. rész

A Dior magas sarkú csizmám minden egyes lépésnél belesüppedt a hóba. Remélem nem lesz semmi baja. Hasított bőr, szalagokkal díszített szára egészen a térdemig ért és imádtam. A havazást és a tömeget viszont nem. Persze ez van, ez New York, de ezt akkor sem állom.

- Gyertek, itt jó lesz! – pillantottam hátra Richardra és Danielre. Mindketten operatőrök. Bólintottak és felállították a kamerákat. Kezembe adták a mikrofont majd intettek, én pedig a kamera mögé léptem: - Jó napot kívánok hölgyeim és uraim! Önök a Versenyben e heti adását láthatják. Itt vagyunk a legújabb csapat, a Megaside főhadiszállásán. Itt fogom kérdezni Nolan Gordont, a Megaside csapatfőnökét a következő évről és ha szerencsénk van, körbe is vezet minket. – mosolyodtam el a végére. Richard biccentett és kikapcsolta a kamerát.

- Biztos jó volt így? – kérdeztem.

- Tökéletes volt – kacsintott.

- Akkor menjünk. – mutattam a rengeteg lépcsőre, ami felfelé vezetett.

Az interjú után Nolan Gordon tényleg körbevezetett minket és minden kérdésre kedvesen válaszolt.

     Siettem a kocsimhoz, hogy minél hamarabb otthon legyek. A Dior csizma ebben mindenképpen akadályozott. Ahogy az is, aki hirtelen elém állt. Megtorpantam. Majdnem nekimentem az apró öregasszonynak.

- Elnézést. – próbáltam megkerülni, de újból elém állt. – Bocsánat, én szeretnék elme… - szabadkoztam, de felpillantott. Elakadt a szavam. Hihetetlenül intelligens és átható tekintete volt. Természetellenes, sötétkék színű szemei engem pásztáztak. Hosszú, ősz haja sok-sok apró varkocsba volt fonva. Sötétebb tónusú bőre és sok rétegű ruhái miatt kissé egy indián jósnőre hasonlított. – Én… ne haragudjon. – akartam megint elindulni, de keze szorosan a karomra tapadt. Fel akartam sikítani, de körbenéztem. Csak üzletemberek mászkáltak arra (ami nem is csoda: New Yorknak ezen a részén szinte csak nagy cégek vannak) Biztosan őrültnek tartanának, ha elkezdenék egy kis öreg néni miatt rikácsolni. – Mit akar tőlem? Van… tudja mit? Van pénzem. – hebegtem. Lassan elmosolyodott.

- Nincs rá szükségem. – furcsán kellemes hangja volt. És az egész helyzet kezdett egyre bizarrabbá válni. – Nem érdemli meg az a férfi. – csikorogta. Egy pillanatig csak mereven néztem. Aztán kitéptem a karomat a szorításából.

- Maga nincs eszénél – dohogtam. – Engedjen el, mielőtt segítséget hívok. – váltottam fenyegető hangnemre.

- Menjen – lépett hátra. – Kérdezze majd meg, mi a helyzet Marilynnel.

- Te jó ég. – rezzentem össze. Ez a nő tényleg pszichopata. Komolyan ilyenek laknak New York utcáin és csodálkozunk, hogy annyi a bűncselekmény? Dior-csizmát meghazudtoló sebességgel értem el a kocsimhoz. Először minél hamarabb haza akartam érni, aztán inkább gondolkodtam. Klein, ne kapd fel a vizet. Mi is a bajod tulajdonképpen? Egy idős nő unatkozik és a járókelők leszólításával foglalja el magát. Szegény. Tulajdonképpen sajnálnom kellene, nem pedig megvetni. Fel is hívom Anthony-t.

   Felkaptam az iPhone-omat és a barátom nevére mentem. Sokáig kicsöngött. Már kezdtem feladni, mikor álmos hangon beleszólt:

- Klein? Mi történt?

- Anthony… - könnyebbültem meg, miközben kiálltam a kocsival – Ó. Semmi. Egy öregasszony rám hozta a frászt, de a riport nagyszerűen sikerült, szerintem sikere lesz.

- Értem. – felelte.

- Hű. Nem vagy valami érdeklődő. – vontam fel a szemöldökömet.

- Ne haragudj. Csak aludtam… meg ilyesmi. Ömm… sokára érsz haza? – kérdezte.

- Húsz perc maximum. Miért? – felsóhajtott.

- Semmi. Akkor várlak. Szia. – letette. Oké, Anthony, ez nem volt valami kedves. Ledobtam az anyósülésre a készüléket és inkább benyomtam a rádiót.

       Ekkor már három éve dolgoztam az NTA-nak, Amerika egyik legnagyobb sportcsatornájának. Minden egyes Forma1-es futamra kiutaztam és közvetítettem. Magyarországon kezdtem a közvetítést, mivel ott születtem. Aztán az Amerikai Nagydíj után egy kisebb bizniszt követően az NTA átvásárolt magának. Olyan szerződést ajánlottak Beverly Hills-i lakással és szuper csatornánál, amit nem tudtam kihagyni.

    Ráadásképpen Anthony Blousert, - aki Amerika legsikeresebb és minden bizonnyal leghelyesebb sorozatszínésze – lett a pasim.

       Leparkoltam a ház előtt. Kissé csapzottan léptem be. Anthony meghallhatta a kocsi zúgását, mert kijött a folyosóra.

- Hello, Klein – csókolt meg mosolyogva. Elvigyorodtam.

- Szia, Anthony. – susogtam. Nem hiszem el, hogy az öregasszony miatt komolyan kételkedtem benne. Nevetséges és gyerekes vagy, Klein. – Na mi a szitu Marilynnel? – viccelődtem és készültem rá, hogy az értetlenkedő Anthonynak magyarázzam el, miért kérdezek baromságokat.

    De mikor megfordultam, egy leforrázott, döbbent és sajnálkozó Anthonyval néztem farkasszemet.

- Honnan tudsz róla?! – kérdezte végül indulatosan. Ösztönösen hátrébb léptem. – Küldtél utánam valami magánnyomozót? Figyeltettél?!

- Miről beszélsz? – kérdeztem meglepetten.

- Marha vicces vagy, mondhatom. Gratulálok. – sepert le mindent az asztalról egy mozdulattal dühében. A tányérok és poharak csörögve törtek szét a padlón. – Igen, csaltalak, annyira akartad ezt hallani? – vont vállat. Elsápadtam.

- Anthony… nem mondhatod komolyan…

- Tudtál Marilynről, nem? Igaz, hogy idősebb, mint te és te mondjuk jobban nézel ki, de túl sokat dolgozol. Ő meg mindig itt volt, amikor csak szükségem volt rá. – éreztem, hogy másodperceken belül elájulok. A szekrényhez mentem és ittam egy pohár vizet. Remegett a kezem.

- Két éve együtt vagyunk és kiderül, hogy már hónapok óta csalsz… ez… szép. – mormoltam végül.

- Elmegyek. – válaszolt.

- Ne gyere vissza. – sóhajtottam fel. – Vidd a cuccod és soha, de soha többet nem akarlak itt látni.

Elmentem otthonról és csak hajnaltájt mentem vissza. Addig folyamatosan agyalva vezettem keresztül-kasul a városban. Mikorra hazamentem, Anthonynak már híre-hamva sem volt. Egy darab cucca sem volt a házban, de ami még jobban érdekelt: ő maga már távol járt. Még mindig kirázott a hideg, akárhányszor a félelmetes öregasszonyra gondoltam. Honnan tudhatta…? A francba is. Biztos olvasta valami bulvárlapból. Te jó ég. El sem hiszem, hogy ezért hisztiztem meg aggódtam. Megnéztem a telefonomat. Hajnali három óra ötvennégy perc. Úgy, ahogy voltam bedőltem az ágyba.

Tőlem szokatlanul későn keltem fel. Még mindig kábán és hitetlenkedve keltem ki az ágyból. A tegnapi nap… a riport, az öreg néni, Marilyn, a szakítás…? Tényleg megtörtént?

    Elmentem zuhanyozni és hajat mosni. Mihelyst kész lettem, jó melegen felöltöztem és beültem a kocsiba.

   Legalább egy órahosszáig keringtem, hátha megtalálom az öreg nénit, de sehol sem láttam. A hó szakadt és a vászoncsizmám átázott. Éreztem, hogy a zoknim tocsog a vízben. Akkor ebből most elég. Nem kellene bediliznem és egy buta viccből ekkora ügyet csinálni.

- Tessék. Gondoltam, hogy nem lesz annyi esze, hogy a Vuitton csizmájában jöjjön, pedig az aztán nem ázna ilyen randán be. – nyújtott előre mellettem egy öreg kéz egy pár száraz zoknit. Önkéntelenül hátra ugrottam.

- Mi maga? Valami beteges rajongó? – kérdeztem tisztes távolságból. Felnevetett.

- Nem mindegy? – kacsintott – Mindkettőnknek könnyebb a dolga, ha nem vesztegeti arra az időnket, hogy kételkedik mindenben.

- Időnket? Nem értem. – ráztam meg a fejemet. Lemondóan legyintett.

- Mit szeretne, Klein? Mire vágyik a legjobban? – jött közelebb.

- Na jó. Azt hiszem… badarság volt most idejönnöm. Nem is tudom, mit teszek. Én… megyek. – magyarázkodtam össze-vissza.

- Mivel tudom meggyőzni? Már megvette Anthonynak karácsonyra azt a BMW-t, amit kinézett magának, nem igaz? Sőt, ma reggel arra gondolt, eladja és az árát egy jótékonysági cégnek adja. Bravó, Klein. Remek ötlet.

- Ez ijesztő. – mormoltam. Sohasem hittem a természetfeletti dolgokban, ez a nő meg olvasott a gondolataimban is. Még senkinek sem mondtam ezt az alapítvány-dolgot, tényleg ma reggel agyaltam rajta.

- Legalább már elfogadja. – mosolyodott el szélesen és tökéletesen fehér fogsorát megvillantotta. – Nos, mit szeretne?

- Hogy érti? – léptem most már én is közelebb. A hó egyre jobban rákezdett.

- Kérjen akármit. Így értem.

- Én… csak… boldog szeretnék lenni. Igazán boldog. Nem olyan boldog, amilyen boldoggá egy Beverly Hillsi nyolc hálószobás lakás meg világhírű fickó tehet.

- Klein, ön egy jó ember. – mondta halkan. A havat a szemembe fújta a szél. Elfordultam, míg a hófúvás mérséklődött, de mire visszafordultam, az öreg néni már sehol sem volt. A kocsimra dőltem.

- Klein, kezdesz bedilizni – motyogtam magamnak, majd lepillantottam a kezembe. Azért ez a száraz zokni eléggé jól jön most, meg kell hagyni.

Anthony nélkül valahogy megkönnyebbültem. Könnyedebben és szabadabban csináltam mindent és ez a munkámra is igaz volt. Holtszezonban én voltam az összefoglaló műsor felelőse. Anthony nélkül szinte csak dőltek az ötletek belőlem. A főnököm, Mark Glasko le volt nyűgözve:

- Imádlak, Klein – nevetett – Nagyon jókat mondtál. – hátradőlt. Meghívott ebédelni. Legtöbbször egy-egy ebéd közben beszéltük meg a következő heti műsort.

- Végre csinálhatnék egy interjút Seb Vettellel is, nem gondolod? – pislogtam angyalian. Mark tudta, hogy teljesen odavagyok érte. De még sohasem volt vele direkt munkám.

- Jaj, tényleg. Figyelj, Klein. Van egy jótékonysági együttműködés. Egy lebénult kislánynak szervezünk estét. Mármint a csatornánk, az NTA. Lennél a házigazdája? A kislány imádja az egész F1-dolgot. Minden pilótát meg csapatfőnököt, csapatot meghívunk. Lesz aukció is és a befolyt pénzt felajánljuk a kislány ellátására.

- Ez nagyon aranyos. Te jó ég, Mark, köszönöm, persze, levezetem a műsort nagyon szívesen.

- Tudom, hogy bírod az ilyesmiket. A jótékonyság meg adakozás az a te asztalod, Klein.

- Szeretek ilyeneket csinálni – vontam vállat.

- Átküldöm majd az adatokat meg a szöveget, rendben? – kacsintott, mire bólintott – őszintén, Klein: az az Anthony nem érdemelt meg téged. Mióta nem vagytok együtt, szinte kivirultál.

- Örülök, hogy így látod – mosolyogtam. Tényleg így éreztem magam. – Nos, azt hiszem, mindennel megvagyunk. Még van egy kis dolgom, megyek. – álltam fel. És megint a Megaside székháza közelében parkoltam le és sétára indultam. Ahogy teltek a napok, rabja lettem annak, hogy az öregasszonyt keressem néhanapján. De már legalább két hete nem láttam, hiába járkáltam erre.

- Klein…? – kérdezte valamerről. A hang irányába fordultam. A jéghideg járdán ült törökülésben. – Miért keresel egy ideje?

- Én… nem is tudom – kuporodtam mellé. – Nem fázik? – fordultam felé. Felnevetett. Csengő, kellemes kacaja volt.

- Nem mondhatnám. Na mire vagy kíváncsi?

- Te tetted ezt…? A Sebastian Vetteles munkát nekem…? – a szeme ragyogott, hátradobta a hajfonatait.

- Miből gondolod, kedves?

- Nem tudom. Mindenben tanácstalan vagyok. Meg magányos. Nincs értelme az egész életemnek. – mormoltam magam elé. Hosszú, gyűrűkkel teleaggatott ujját az állam alá tette és maga felé fordította a fejemet.

- Nem véletlenül vagyok itt. – susogta. A szél meglegyintette az arcomat és furcsán éreztem magamat. Már nem is fáztam. – A fehéret vedd fel. – mondta még és egy tized másodperc múlva sehol sem volt. Hogy tud ilyen hamar eltűnni…? És milyen fehérről beszélt? Feltápászkodtam. Az emberek valószínűleg hajléktalannak néztek. Bár a Burberry szőrmekabátom van rajtam és egy nagyon elegáns sötétbarna bőrcsizma. Már nem azért, de túl jól nézek ki ahhoz, hogy hajléktalannak nézzenek...