Deron - 1. rész

Sziasztok! Nos, ezt is megértük :D Vége a Lisynek és már jön is Deron, aki átveszi tőle a képzeletbeli stafétabotot :) Eleinte külön címet akartam adni ennek a sztorinak is, de ez már Lisette-nél sem jött össze, aztán arra gondoltam, hogy így talán még jobb is: könnyebb a főszerplő csaj nevét észben tartani, mint egy hosszú, jelzővel megtűzdelt hangzatos címet, nem? :D
  Na jólvan, a lényeg, hogy ezt is kb 5 naponta tudom majd feltölteni, ez néha több lesz néha kevesebb. A design-t viszont csak kis idő elteltével tudom majd lecserélni, ezért előre is elnézést kérek tőled. 
Az első rész bevezető jellegű, ezért kicsit hosszabb :)

-         Eric, kérlek, csak legalább pár kört hadd fusson. – tette Eric Boullier vállára a kezét Walter. A Lotus csapatfőnöke tagadólag rázta meg a fejét és meglehetősen türelmetlenül nézett a menedzseremre. Amit amúgy nem is kellene csodálnom, hiszem már háromnegyed óra telt el azóta, hogy Walter oldalán beléptem az irodájába. És szokás szerint egy tiszteletteljes bólintáson túl nem igazán foglalkozott velem voltaképpen senki. Az emberek általában azt hiszik, hogy Walter titkárnője vagy asszisztense vagyok és említésre sem méltatnak.

-         Walty, öreg cimbora, remek pilótákat kapott már tőled a sportág. – kezdte Eric – de értsd meg: így is legalább tizenöt újoncot kell megnéznünk holnap. Amúgy meg alapvetően nem is én felelek az ülésért. – tette hozzá restelkedve, levette a szemüvegét, az íróasztalára tette és két ujjával megmasszírozta az orrnyergét.

-         Persze. De hidd el, az én jelöltem más! – próbált Walter a lelkére beszélni és én már kezdtem kellemetlenül érezni magamat a sarokban, ahová saját magamat száműztem még a beszélgetés legelején.

-         Igen. Mindegyik menedzser ezt mondja – jegyezte meg Eric és próbált visszafojtani egy mosolyt.

-         Tudom… - ült le hirtelen vele szemben Walter. Ősz hajához emelte a kezét és gondterhelten végigsimított a homlokán. – Tizenöt vagy tizenhat… nem mindegy?

-         Ó, Walty… - sóhajtott fel a csapatfőnök, de mintha már kezdte volna beadni a derekát. Ezt valószínűleg nem csak én vettem észre, mert Walter taktikát váltott és addig próbált beprotezsálni a következő napi tesztre, amíg t

artott Eric apró megingása.

-         Tényleg. Mi van, ha ő lenne pár év múlva a bajnokotok, csak most eltaszítod magadtól? Komolyan. Látnod kell vezetni. Higgy nekem! – könyörgött. Igen, most már határozottan kellemetlenül érzem magam.

-         Jól van. Az anyád úristenit, Walter! – nevetett fel. A szívem gyorsabban kezdett dobogni. – De egyáltalán: ki ez a srác? – vette fel újra a szemüvegét. Ajaj. Na most jön az érdekes része a dolognak. A menedzserem megköszörülte a torkát.

-         Attól függ… mennyit hallottál Deron Pilewiczről? – nézett rá kutakodóan.

-         Viccelsz, ugye? – torpant meg. Hmm… azt hiszem, ez nem jelent jót. – Úgy érted… arról a Deron Pilewiczről? – annyira hatalmas szemeket meresztett, hogy már nem érdekelt Walter utasítása, miszerint csendben húzzam meg magam és csak akkor szólaljak meg, ha ő kéri.

-         Rólam. – álltam fel. Döbbenten kapta fel a fejét.

-         Ó. – ekkor több másodperc csak azzal telt el, hogy ő furán méregetett, én tűrtem és úgy tettem, mint aki nem ideges, Walter pedig félreérthetetlen arckifejezésekkel próbálta tudtomra adni Eric háta mögül, hogy üljek vissza a lehető leggyorsabban és hogy ki fogja tekerni a nyakamat. – Nézd. Nagyon örülök neki, hogy nő létedre ilyen jó eredményeid vannak… de még GP2-es autókat sem vezettél.

-         Igazából de. Csak nem voltam a sorozatban – helyesbítettem.

-         Ez… sajnálom, de tényleg nincs elég tapasztalatod. – szomorkás mosolyra húzta a száját és látványosan elkezdte pakolni a papírjait. Walter már nyitotta a száját, de megelőztem: előreléptem és Eric Boullier karjára tettem a kezemet.

-         Gyorsnak kell lennem, nem? Tudnom kell vezetni, nem? Na, hát én gyors vagyok. Tudok vezetni. Meg tudom csinálni. Csak egy esélyt kérek.

-         Nem tehetem. Az egész GP2-es mezőny toporoghatna a küszöbön az ülésért. – ellenkezett. Walty ekkor lépett közbe:

-         Eric, ha mást nem is… legalább ezt a holnapi tesztet. Végső soron, lásd be, hogy nagy médiafelhangja lenne, ha megtudnák, hogy egy csajszi is tesztelt neked, nem? – Utálom. Utálom, ha emiatt különböztet meg akárki is és ezzel Walter tisztában van. Mérgesen szorítottam össze az állkapcsomat. Eric viszont megint úgy tűnt, hogy elgondolkodik. Végül megfordult.

-         Deron… - nagy levegőt vett – Téged is várunk holnap kilenckor. Azt hiszem, vehetsz egy sört a rámenős menedzserednek – kacsintott. Elvigyorodtam. – Hé. Bírni fogja például a nyakad ezt a terhelést? – nézett gyanakodva az említett testrészre.

-         A… nyakam? Persze. – Azaz nem persze, de gondolom.

Mint utólag kiderült, nagyon rosszul gondoltam. Miután beszíjaztak és kigurulhattam a tavalyi Lotussal, máris éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Sosem hittem volna, hogy ez ennyire piszkosul fájhat. Rendben, nem vagyok kezdő, akár szerepeltem már GP2-ben, akár nem és érte már megterhelés. Tisztában voltam azzal is, hogy egy F1-es autó sokkal jobban leterheli majd… de már sűrűn kellett pislognom, mert a fájdalomtól könnybe lábadt a szemem. Olyan érzés volt, mintha valaki le akarná tépni a fejemet és folyamatosan megfeszítve kell tartani a nyakamat, ha nem akarok engedni neki. Már pedig nem akartam, de gondolom ez nyilvánvaló. Ki az az állat, aki engedi, hogy letépjék a fejét…?

-         Remek. Most menj két kört úgy, hogy kíméled a gumikat a lehető legjobban. – mondta a fülemre egy mérnök. Bólintottam volna, ha egyáltalán csak megmozdítani képes lettem volna a nyakamat, de már az előző kör végén teljesen lezsibbadt, mintha nem is hozzám tartozna. Óvatosabban tettem rá a rázókövekre az autót és olyan finoman próbáltam menni, mintha az életem múlna rajta. Bár ha szigorúan vesszük, az is múlik. – Oké. Most még egyet, ezt nagyon nyomd meg. – rendelkezett. Azért ez jobban megy. Silverstone-ban voltunk és marhasokszor végigmentem már ezen a pályán, tudtam, mit hol kell lecsípni, hogy végül jó időt tudjanak majd a nevem mellé írni. Úgy éreztem, életem legjobb körét mentem. – Jó. – próbált közömbösnek tűnni, de mintha őszinte meglepetést is kihallottam volna a hangjából. – Visszajöhetsz. – mondta, szintén kifejezéstelen hangon. Szót fogadtam és visszagurultam. Már előre féltem, milyen érzés lesz levenni a bukósisakot és a HANSomat. Egyáltalán meglesz még a nyakam...? A szerelők betolták a kocsit a boxba. Egy magas szőke srác a kezét nyújtva kisegített, aztán az állam alá nyúlt és lecsatolta a bukót. Mikor a nyak-és fejtámaszt is levette rólam, felszisszentem.

-         Minden rendben? – kérdezte. Helyes srác, meg kell hagyni.

-         Hogyne. – válaszoltam talán túl gyorsan is. Elmosolyodott.

-         Csodás voltál. A pályán. – kacsintott és elment, kezében a bukósisak és a HANS. Utána bámultam. Széles vállak, izmos felsőtest, tetoválás végig a karján… te is csodás vagy ám.

-         Én kérek elnézést a tegnapi bizalmatlanságom miatt. – szólalt meg mögöttem Eric Boullier. Megpördültem a tengelyem körül. Nem volt jó ötlet, mert a nyakam rögtön jelezte, hogy alig-alig él. – Jól takarékoskodtál a gumikkal… a gyors kör pedig igazán gyors volt. Tiéd a második legjobb idő az összesítésben. – Milyen második…? A francba, valami kis gyökér jobbat ment nálam? Erre igazán nem számítottam. – De ígéretes vagy és óriási meglepetés, őszintén szólva. – tette hozzá. Na paff. Negatív diszkrimináció a javából. – A nyakad hogy bírta? – kérdezte.

-         Öhm… jobban nem is bírhatta volna! – próbáltam meg egy vidám nevetést is összehozni a végére.

-         Piros foltok vannak rajta. – közölte velem aggodalmaskodva. Piros foltok a nyakamon…?

-         Allergiás vagyok – próbáltam menteni a helyzetet.

-         Jaj, szegénykém – ütögette meg a vállamat. – Mire? – Valóban. Mire is?

-         A… halra. – nyögtem. Most tényleg azt mondtam, hogy a halra vagyok allergiás? Ez olyan, mintha azt mondtam volna, hogy a mexikói sajtos pizzára vagyok allergiás. Legalábbis körülbelül annyira hihető.

-         Tényleg amiatt vannak ott ezek a kis pöttyök? – bökött rám. Pöttyök? Na tessék, az előbb még foltok voltak, azért ez nem mindegy. – Kérlek menj el sportorvoshoz, hogy engedélyezi-e, hogy vissza gyere a holnapi tesztre. – Hogy micsoda?! Jöjjek vissza holnap…? Ez akárhogy is nézem, mintha azt jelentené, hogy az első rostán tovább mentem… vagy félreértek valamit?

-         Holnap…? – kicsit megremegett a hangom. Jaj, ne már, most azt fogja hinni, hogy ilyen magát összepisilő csitri vagyok.

-         Esetleg gondot okoz, hogy holnap is be kell jönnöd? – kérdezte előzékenyen Eric.

-         Jaj, dehogy! – hessegettem el a gondolatot – Szuper, elmegyek sportorvoshoz és… és itt leszek. – Te jó ég. Nem voltam ilyen boldog, mióta… mióta Kimi Räikkönen megnyerte a Brazil nagydíjat tavaly év végén, azt hiszem.

-         Deron… nagyon ismerős az arcod. – állt meg most egy pillanatra. Ezt sosem úszom meg. – Mármint… persze, láttalak pár cikkben, sőt, pár éve azt hiszem versenyezni is láttalak már, de… valahonnan máshonnan…

-         Az anyám miatt – adtam meg a magyarázatot egy mély sóhajjal. – Katarzyna Pilewicz. – Állítólag borzasztóan hasonlítok rá, aki miután Miss Lengyelország lett, több filmes szerepet is vállalt azóta klasszikussá vált alkotásokban, így egész sokszor állítanak meg csak azért mert „ismernek ám valahonnan”

-         Ó, komolyan?! – teljesen ledöbbent. – Színésznő, ugye?

-         Csak volt – vontam vállat – Az Indiana Jones egyik részé… - kezdtem, mivel legtöbbször innen ismerik fel, de Eric már lelkesen bele is vágott a szavamba:

-         Hát persze, az Indiana Jones! Katarzyna volt az orosz kémnő, igazam van? – teljesen ráugrott a témára. Pedig utálom, ha valaki a szüleim érdemei alapján próbál engem is megítélni. És mellesleg nem orosz kémnőt játszott, hanem svédet, de talán nem megfelelő a hely és az idő ahhoz, hogy kioktassam.

-         Persze! – bólogattam inkább sűrűn.

-         Hogyhogy az ő nevét vetted fel? – érdeklődött. Eric Boullier hihetetlen érzékkel választja ki azt az összesen két-három témát amiről egyáltalán nem szeretek beszélni.

-         Nos, apa vezetéknevét nem akartam felhasználni. Nem szeretnék általa érvényesülni vagy ilyesmi. – magyaráztam és nagyon reméltem, hogy ő nem fog rákérdezni, kiről is van szó, de ez már veszett fejsze nyele volt:

-         Ki az? – Oké. Tessék. Megjósolnék egy meglepődést, némi hebegést is.

-         Peter Stenson. – motyogtam. Nem néztem rá a csapatfőnökre, de az átlagemberek reakciói alapján most kissé lesápadt és azon agyalt, mit is reagáljon.

-         Hű. – mondta végül. – Az a Peter Stenson? – akarta meggyőzni saját magát is, hogy jól hallott. Az a Peter Stenson, aki háromszoros rali-világbajnok és egyszer megnyerte a LeMans-i huszonnégyórást is, igen.

-         Az autóversenyző– választottam a legfinomabban hangzó megnevezést.

-         Volt kitől örökölni akkor az autók iránti szeretetet, igazam van? – mosolygott barátságosan. Nos, ő határozottan a normális emberek csoportjába tartozott. Ilyenkor ugyanis általában az a rész jött a gyökér emberek-csoportjától, hogy á, akkor biztosan könnyen be tud tenni akármelyik csapatba. És ezt utálom. Ezért nem az ő nevét vettem fel, ezért nem is mondom senkinek. Bár anya nevét is sokan ismerik, autóversenyzős körökben azért ritkábban használják az 1982-es Miss Universe második helyezettjének a nevét, mint egy többszörös világbajnokét.

-         Azt hiszem – válaszoltam végül. Egy papírra firkantott valamit.

-         Tessék, a sportorvosunk. Ha engedélyezi a holnapi tesztet, gyere el. Már csak hárman vagytok bent. – mosolyodott el szélesen. Megráztam a kezét aztán mihelyst eltűntem a látótérről, elrohantam a mosdóig, ahol egyedül voltam, így végre örömömben káromkodva a padlóra ülhettem, hogy kissé lenyugodjon a szervezetem is. Az ujjaim görcsösen be voltak hajlítva még mindig, a lábam sajgott… de a nyakam… igaza volt Ericnek. Tényleg szörnyen fájt. Felálltam és megnéztem a tükörben is.

-         Ezek nem pöttyök… - közöltem a tükörképemmel, miután tüzetesebben is megvizsgáltam a bőrömet a nyakamon. Apró véraláfutásokkal volt tele az egész. Ha a doki azt mondja, hogy nem elég erős a nyakam a versenyzéshez… akkor várhatok még egy-két idényt, mire újra megpróbálhatok bekerülni. És akkor sem jöhet velem szembe ilyen lehetőség. El sem hiszem, hogy ilyen rohadt közel állok ahhoz, hogy jövő évtől Kimi Autóversenyzés-istene Räikkönen helyére menjek és a Lotus csapat tagja legyek. Nem fog eltántorítani az, hogy a nyakam sajog egy kicsit. Kinyitottam a táskámat és addig turkáltam benne, amíg rá nem akadtam az Urban Decay korrektorra. Csak öt percembe telt és bevakoltam vele úgy a bőrömet, hogy az élénklila és bíbor véraláfutások csupán pici rózsaszín kidörzsölésnek tűnjenek. Megnéztem a cetlit, hogy tudjam, hová is kell mennem. A papíron annyi szerepelt, hogy a déli szárny második folyosójának utolsó ajtajához kell járulnom. De hogy merre van egyáltalán maga a déli szárny, arról fogalmam sem volt. Vettem a táskámat, utoljára még minden oldalról megfigyeltem a már-annyira-nem-szörnyű nyakamat és kiléptem. Neki a helyes szőke srácnak, aki kisegített az autóból nemrég.