Lisette - 17. rész

 Sziasztok! Egy kis ideig nem lesz friss (legalábbis új rész) mert nem leszek itthon... de egy kis meglepivel még szolgálok ;DDD Sok-sok komit, iratkozzatok fel, pipáljatok, chateljetek, szóval mindent!!! JÓ NYARAT :)) Puszi <3






Reggel első dolgom volt bemenni a nővéremhez,
csekkolni az állapotát. Az ágyán ült, egy zacskó jeget nyomott a homlokára, lehunyt szemmel várva, hogy jobban legyen.
-  Sosem voltam még ennyire másnapos. - kommentálta az érkezésemet fájdalmas arckifejezéssel, miután laposan kipislogott a jég alól. Hosszú haja csapzottan tapadt az arcára az olvadó jégdarabkák miatt.
- Igen, láttam. - sóhajtottam és leültem mellé. - Világodat sem tudtad. Szerencse, hogy Jenson felhozott... - tettem hozzá némi torokköszörülés után.
- Jenson volt...? - annyira megrökönyödött, hogy a zacskót döbbenten eltartott az arcától egy pillanatra. Nagyot nyeltem és elfordítottam a fejemet, ebből rögtön észlelte, hogy most kicsit az arcán kívül a Jens-topikot is jegeljük. - Oh... öhm... kedves volt tőle - fejezte be inkább a témát kurtán. Kimérten bólintottam.
- Készen állsz egy újabb sokkra? - érdeklődtem és vizsgálódva figyeltem másnapos arcát. Beijing kábán felpillantott.
- Betiltják a Finlandiát...? - kérdezte váratlanul. Nemleges válasz gyanánt megráztam a fejemet. - Akkor nem lehet annyira szörnyű - vonta le a következtetést.
- Rosa terhes. - mondtam ki gyorsan. Beijing pupillái szemmel láthatóan kitágultak aztán felállt és elbukdácsolt. - Hé... jól vagy? - mentem utána. A fürdőszobában találtam rá. A vécé fölé hajolva öklendezett. Talán mégsem állt készen az újabb sokkra... - Bei, mit segítsek? - léptem hozzá és a hátát simogattam.
- Például ne gyere be kora reggel a szobámba és kezdd el rögtön a rémhíreidet sorolni - nyögte - ez sokat segítene.
- Beijing, én csak...
- Fúj, elképzeltem - mormolta és lesápadt, majd újból a vécécsésze fölé hajolt. Sajnálkozó fintorba rándult az arcom és kissé elfordultam, mert lassan félő volt, hogy én is rosszul leszek. Főleg, ha én is elképzeltem: Rosa, mint anya... te jó ég. Ekkor kopogtattak. - Kérdezd... kérdezd meg ki az - kért zilálva. Bólintottam és kimentem.
- Ki vagy? - rikkantottam.
- Lisette...? - Ismerős férfihang... meg sem lepődök. - Nico vagyok. - Na igen. Beengedtem. Szőke haja rendezetlenül, valahogy mégis aranyosan állt, arca izgatottságról és türelmetlenségről árulkodott. Rögtön a nyakát nyújtogatta. - Öhm... Beijing?! - kérdezte azonnal.
- Mindjárt jön, csak lezuhanyzik. - magyaráztam. Nyilvánvalóan hallotta, hogy Nico áll az ajtóban és már hallottam, hogy csobog a víz.
- Megvárom - vágta rá és fülig ért a szája. Nekem miért nem ennyire egyértelmű az egész? Volt Vivian, szakítottak, most szereti Beijinget, ahogy Beijing is őt. Pont.
Ehelyett félig-meddig szakítottam Jensonnel és most félig-meddig Kimivel vagyok, aki félig-meddig talán szeret.
Nico leült a kanapéra és engem kérdezgetett: hogy vagyok, mi újság és ilyesmik, de közben gyanúsan sokáig bámulta a fürdőszoba ajtaját...  ahonnan sehogy sem akart kijönni a nővérem. Húsz perc után bocsánatkérően mosolyogtam Beijing németére, felálltam és aprót kopogtam az ajtón.
- Lisette...? - kérdezte bizonytalanul.
- Én vagyok - sóhajtottam. Résnyire nyitotta az ajtót és berántott.
- Nem mehetek így ki! - toporzékolt és az egyébként magabiztos és flegma lány egy pillanat alatt visszavedlett bizonytalan és tapasztalatlan tinivé, ahogy félve rám nézett. - Nincs rajtam smink meg semmi! - háborgott. Másnak talán ez semminek tűnhet, de Beijing tényleg sosem mutatkozott műszempillák, vakolat és effélék nélkül. Most, hogy belegondolok, az utóbbi egy-két évben még én sem sokat láttam így.
- De hát gyönyörű vagy. - néztem rá döbbenten. Legyintett és idegesen kezdte rágcsálni a műkörmeit.
- Nem. - közölte tömören a véleményét.
- Beijing, ne csináld már... - dohogtam - Itt van ez a pasi, aki mindent megtenne érted... járkál utánad, keres, szeret... és itt vagy te... nem tagadhatnád le, hogy érzel iránta valamit. Most komolyan megéri a büszkeség és eldobnál érte egy biztos szerelmet...? - léptem hozzá közelebb. - Többet ér az, hogy a saját magad által elképzelt személyiségednek a látszatát fenntartsd, mint hogy szeress és szeressenek...? - Láttam rajta, hogy elgondolkozik, végül nagy levegőt vett és kiment: smink nélkül, vizesen, egy egyszerű pólóban és sortban. Még visszanézett az ajtóból:
- Lisette... amit mondtál, az teljesen igaz. De neked is el kellene ezen gondolkodni. - hunyta le a szemeit. Nagyon nyeltem. Hát mégis szóba került Jenson...
- Nico... öhm... igen, nem erre számítottál, nem úgy nézek ki, mint egyébként, nem vagyok olyan magas, az arcom nem olyan vékony, a szempilláim nem olyan hosszúak - hadarta a nővérem, mihelyst kilépett - Nem vagyok annyira napbarnított, a szemeim kisebbek és... - Nico igazán eredeti módját választotta annak, hogy a nővérem száját befogja: szájon csókolta. Tényleg eredményes volt, ennek ellenére nem hiszem, hogy fogom ezt a taktikát alkalmazni a jövőben. Beijing hüledezve nézett a férfira, mikor kissé elhúzódtak egymástól. (amúgy miért mindig én vagyok itt, mikor romantikus monológokra készülnek...?)
- Sosem láttam még valakit ennyire szépnek - suttogta Nico megbabonázva. Beijing döbbenten elnevette magát. - De azért jöttem, mert tegnap este mondtunk... dolgokat. Illetve mondtál. Szóval... komolyan mondtad? - nézett szembe a testvéremmel, bár ő egy fél fejjel alacsonyabb volt, mint Nico.
- Ez gáz. - fújta ki a levegőt Beijing gyorsan - De... azt hiszem, igen. Azaz talán. Mármint csak akkor, ha te is így... - hebegett már megint. Nico szélesen elmosolyodott.
- Én is mindent komolyan mondtam - kuncogott. - És oké, tényleg alig pár hete mondtuk ki a szakítást Viviannal véglegesen... de... szóval én nagyon boldog lennék, ha ilyen barátnőm lenne, mint te.
- ...mint én... - ismételte Beijing, mint valami holdkóros, aki az álomvilágában lebeg. - Úristen. Mint én. - mondta újra és úgy tűnt, nem is nagyon tudja hova tenni a dolgot.
- Azt hiszem, rám itt már nincs szükség - lépkedtem óvatosan hátra, de közben Beijing szavai csengtek a fülemben. "...neked is el kellene ezen gondolkodni" igen... miket is mondtam? Hogy a saját büszkeségünk és tanácstalanságunk nem állhat az érzelmeink útjába... a francba.



A Lotus boxában ültem a német pályán és Kimit néztem a monitoron, amit elém tettek. A szabadedzés javában folyt és hiába bámultam a képernyőt, szinte nem is láttam semmit, mert csak nagyban agyaltam. Magamon, Kimin, Jensonon, sőt! Beijingen és Nicon is...
- Hé, Lisette, minden rendben? - pattant mellém hirtelen Ebony. Kinyújtóztattam a karjaimat, amiken eddig könyököltem.
- Igen, persze, csak elgondolkodtam. - próbáltam biztató mosolyt küldeni felé. Elsöpörte a szemébe lógó vörös tincset majd sóhajtva nézett a képernyőre.
- Akkor oké - szólalt meg végül - Nem vagy éhes? Hozzak neked valamit? Én elmegyek kajáért... - ajánlotta. Elvigyorodtam, mire kacsintott és tíz perc múlva már carbonara gőzölgött előttem. Éppen a sajtos tésztát tömtem a számba, mikor Kimi még versenyoverallban meg nem bökött nevetve.
-Nehogy elhízz. - kacsintott.
- Tudod, hogy nem fogok. - nyújtottam ki rá a nyelvemet.
- Persze, hogy tudom - nyugtatott meg és levette a kesztyűket a kezéről.
- Na milyen az autó? - fordultam meg a székkel együtt (Áldom a nevét annak, aki kitalálta a forgószékeket. Egy zseni volt.) Kimi vállat vont:
- Egész okés. Jó étvágyat, Ebony - biccentett most. Az említett teli szája miatt csupán a hüvelykujját mutatta fel, jelezve, hogy köszöni szépen.
- Mi a terv estére? - mormolta ekkor Kimi a nyakamba. Bűntudat. Te jó ég, most esett le, mit érzek. És az bűntudat. Bűntudat, két irányból: egyfelől úgy érzem, megcsalom Jensont, másfelől úgy érzem, csak játszok Kimivel. Nagy levegőt vettem és minél lassabban fújtam ki, hátha úgy megnyugszok.
- Nem is tudom... - mormoltam, de próbáltam jó képet vágni mindenhez. - Talán lemehetünk a hotel bárjába. Tegnap is jó volt a hangulat - utaltam konkrétan arra, hogy Nico és Beijing is seggrészeg volt az este végére. Bólintott majd Ebonyra esett a pillantása:
- Bony, jössz? - kérdezte kedvesen. Na tessék. Kimi Räikkönenről mindenki azt hiszi, hogy egy bunkó seggfej, közben meg ilyen aranyosan gondoskodik a csapatáról!
- Lemehetek... - mondta óvatosan. - Találkozzunk lent... mondjuk fél kilenckor - indítványozta. Egyetértően bólintottunk.
- Lisy, beszéljünk. - apa hangja. Sötét oldalpillantást vetettem rá.
- Mostanában már volt pár ilyen beszélgetésünk és nem biztos, hogy akarok még egyet. - mondtam ki őszintén azt, ami először az eszembe jutott. Komolyan nézett rám, de ezzel nem tudott volna meggyőzni: amivel mégis sikerült neki, az az volt, hogy hónapok óta most először látom a szemeiben ugyanazt, ami a régi önmagára emlékeztetett: azt az egyenességet, úriembert, törődő apát, aki volt.
- Kérlek, Lisy. - szelíd volt a hangja és békülős. Összeszorítottam a számat és végül követtem... az irodájába mentünk. Becsukta az ajtót. Felültem az asztalára, mint régen mindig. Halványan elmosolyodott, mikor ezt észlelte. - Nos... Beijing hagyott egy... egy... - lehunyta a szemeit - ...egy nem igazán kedves hangvételű üzenetet a rögzítőmön. - ajaj. Erről vannak elképzeléseim. - Igazából úgy kezdte, hogy "Te szerencsétlen!" és nem sokat változott a stílus az üzenet végére sem... - magyarázta. Hát Beijing hozta akkor a formáját. - De úgy érzem, el kell mondanom valamit ezzel kapcsolatban. - vett fel egy poharat és vizet öntött bele - Te kérsz? - kérdezte a pohárra mutatva, de gyanítom csak azért, hogy némi időt nyerjen magának. Lassan bólintottam. Nekem is töltött és a kezembe adta.
- Most jön az, hogy de hát te szereted és milyen jó kis féltesóm lesz vagy mi? - vontam fel a szemöldökömet. Oké, apa jobb fej ma, de attól még nem kérhet tőlem ilyesmit.
- Nem ezzel a részével. Valamelyik nap felhívtál. - Igen. Méghozzá, hogy hogy ismerkedett meg Rosával. Emlékszem, persze. - Nem mondtam igazat. - tette hozzá.
- Miért nem?! - vágtam közbe. Igen, ez elég idegesítő szokásom, hogy nem tud elmondani senki semmit normálisan, mert gyorsan rávágok egy kérdést azzal kapcsolatban, amit épp mondani akar.
- Mert nem akartam - tárta szét a karjait egyszerűen - Beijinggel próbáltam beszélni, de nem hagyta. A lényeg, hogy... persze, igazad volt. Ne haragudj rám kérlek. El sem tudod képzelni, mint megyek keresztül - sóhajtott mélyet. Ja... hát még én! - Nyilván nem szeretem Rosát és természetesen érzem, hogy nem hozzám való. - kezdte. Mintha forró vizet öntött volna a fejem búbjára, amely végigcsúszott a tarkómon, hátamon és végül a bokám körül csordogált. Talán ez a megkönnyebbülés? A lélegzetemet is visszafojtottam, hogy kedvező legyen a folytatás. Légyszi, istenkém...! - Igen, elmentem a valóságshow megnyitójára. Esküszöm, hogy egy pohár pezsgőt ittam... talán nem emlékszem a többire vagy az nagyon kivágott vagy igazából tényleg fogalmam sincs, azóta ezen agyalok... - sajnálkozott - de Rosa mellett ébredtem a villájában. Aztán meg felhívott, hogy terhes. Én nem tehetek olyat, hogy otthagyom és majd később fizetek. Illetve tehetek, de a lelkiismeretem megölni, Lisy, értsd meg. Inkább... inkább tényleg feleségül veszem és lesz, ami lesz - a hangja annyira lemondó volt, hogy majdnem elsírtam magamat. Viszont nem volt tiszta minden. Apa nem volt szemét, ahogy hittük, egyszerűen a szemünkbe sem bírt nézni és mindenkinek eljátszotta a hősszerelmest, miközben (ahogy azt mi elképzeltük) ő sem találta magához illőnek a huszonkilenc éves kis botrányhőst. Apa csak gentleman, aki ennek ellenére is hajlandó feleségül venni, sőt, felnevelni a gyereket. De amit nem értek: ha tényleg egy pezsgőt ivott (márpedig apa sosem ivott többet) hogyhogy mégis annyira kiütötte magát, hogy semmire sem emlékszik...? Márpedig most tutira nem hazudik, látom az arcán.
- Nem lehet csinálni valamit...? - kérdeztem esetlenül. Megrázta a fejét egy szomorú mosollyal.
- Nem. Jó képet vágni hozzá maximum. Minden lehetőséget próbáltam átvenni, de semmit sem lehet tenni. Ami pedig veled és Jensonnel történt... annyira sajnálom - fúlt el a hangja.
- Már mindegy - mentem oda hozzá és megveregettem a vállát.
- Javes... - lépett be a titkárnője, Parvati. Csinos, halványlila kosztümben volt és tip-top nézett ki, mint mindig - Bernie keresett, mostmár gyere, kérlek - sürgette, aztán észrevett: - Szia, Lisy. - mosolygott.
- Szia, Parvati. - kacsintottam. - Apa, menj. Kitalálunk valamit, megígérem. - szorítottam meg a kezét és lehet, hogy csak rossz híreket kaptam tőle körülbelül, hiszen kiderült, hogy végig csak szenvedett, nagyon örültem: úgy éreztem, visszakaptam az apámat. Rosának meg kirúgom a fogát.